ZenéSzínész sorozatunk főszereplői olyan neves zenei előadók, akik főállásuk mellett komolyabb filmes karriert is fel tudtak építeni. Minden alanytól három-három alakítást veszünk elő. Tupac Shakur után a könnyűzene legnagyobb átváltozóművésze, David Bowie filmes alteregóit vesszük sorra, kezdve enigmatikus debütfilmjével, A Földre pottyant férfival.
Naná, hogy David Bowie legelső filmjében űrlényt játszott. Ha nem így lenne, úgy éreznénk, valahol hiba csúszott a kozmikus számításba. A narancsvörös hajú Thomas Jerome Newton karaktere ugyanúgy eggyé vált Bowie-val, mint az 1976-os sci-fi film előtt született Ziggy Stardust vagy Aladdin Sane – voltaképp ezek egyenes folytatásának tekinthető, mint a más bolygóról érkezett idegen, aki aztán bejárja Amerikát –; a film után a Sovány Fehér Herceg alteregójában élt tovább a Station To Station és Low lemezekkel. Mással elképzelhetetlen.
Pedig eredetileg nem Bowie-t szemelte ki a főszerepre Nicolas Roeg rendező – egy hasonlóan nádszálvékony színész, Peter O’Toole formálta volna meg az idegent, aki azért jön a Földre, hogy az aszállyal és elsivatagosodással küzdő szülőbolygójára hazavigye az életadó vizet, ám ehelyett szenvedélybeteg, médiafüggő, körberajongott techguru, majd kísérleti alany lesz. A brit rendező végül jó érzékkel aknázta ki Bowie elérhetetlen sztárságát, ragyogó hírnevét, fájóan magányos és végtelenül törékeny egyediségét, nem először és nem utoljára kollaborálva zenésszel. (Első filmjében Mick Jagger alakított rocksztárt, A Földre pottyant férfit követő Bad Timing című pszichodrámában pedig Art Garfunkel játszotta a főszerepet.)
TUPAC SHAKUR SZÍNÉSZI DEBÜTÁLÁSÁRÓL ITT OLVASHATTOK
De nemcsak Roeg tett jó lóra Bowie-val, az énekeshez is nagyon közel állt Newton figurája; noha utólagos elmondása szerint kokainfüggősége miatt nem volt teljesen tudatában annak, hogy mit csinál a forgatáson, mélyen azonosult az izolált, elidegenedett, a popkultúrába és a rá irányuló, pusztító reflektorfénybe belefulladó karakterrel. Önazonos, természetes, szívbe markoló alakítása jóval túlmutat a külsőségeken – a frizurán, az androgün alkaton – és sem az elsőfilmes színész, sem a színpadhoz szokott zenész kamera előtti útkeresése nem érezhető rajta. És nem is hagyatkozik csak glam túlzásokra: a csendes reakciói hatásosak igazán, Newton alabástrom-arca, rezzenéstelen kifejezése mögött szenvedés és sóvárgás hadakozik a kiüresedéssel. De hát mondhatjuk, azóta erre a szerepre készült, hogy színjátszást tanult Lindsay Kemp avantgárd színházában.
Méltó továbbá Bowie életművéhez, hogy filmes debütálása a 70-es évek talán legradikálisabb, a filmnyelvvel merészen kísérletező rendezőjéhez köthető. Roeg – akitől a legtöbben a Ne nézz vissza! című horrort ismerhetik – előszeretettel zilálta szét a hagyományos, lineáris elbeszélésmódot, és vágástechnikája remekül szolgálja az örökifjú Newton történetét. A száznegyven perces játékidő során egy emberöltőt élünk végig, ahol figyelmeztetés nélkül, egyetlen vágással éveket-évtizedeket ugorhatunk előre az időben, amit csak a deresedő halántékokból tudunk megállapítani. Jelenetek, idősíkok csúsznak egymásba a párhuzamos, montázsszerű vágással. A film egyik legemlékezetesebb közjátékában Newton autója átüti a téridőt, és láthatóvá válik 18. századi amerikai telepesek számára: megmagyarázhatatlan, mágikus, borzongató pillanat.
DAVID BOWIE CSÚCSLEMEZEI: A LEGJOBB TUCAT
Az időutazás nem véletlen, a brit rendező külső szemszögből – Newton angolnak hazudja magát, hogy már egy évtizeddel Sting slágere előtt egyenlőségjelet tegyen az Egyesült Államokba szakadt szigetországi és az idegenség között – skiccel fel egy ízig-vérig amerikai felemelkedés- és bukástörténetet, kapzsiságon, erotikán, alkoholizmuson és tévéképernyőn át. A globális cégbirodalmat kiépítő, rejtélyes vállalkozó alakja való életbeli, napjaink rajongott techguruival vonható párhuzam mellett az amerikai genezistörténetek irodalmi és filmes hőseivel is rokonítható. Más-más fénytörésből felismerni véljük benne Daniel Plainview-t, a Watchmen Ozymandiasát, és mindenekelőtt A nagy Gatsby címszereplőjét – Newton barátja és elárulója, Bryce (Rip Torn) kíváncsisággal vegyes gyanakvással és csodálattal fürkészi a tó túlsó partján álló Newton-palotát, a jelzőfényt a stégen, akárcsak Nick Carraway F. Scott Fitzgerald regényében.
 |
| David Bowie és Nicolas Roeg A Földre pottyant férfi című film forgatásán |
A Földre pottyant férfi nem könnyű befogadói élmény, a nézőnek kapaszkodnia kell, hogy kövesse a cseleményt, a film újra meg újra dezorientál, destabilizál, egyes vizuális elemei – például a zoom használata – idegenül hathatnak. Szürreális, illékony kultfilm, amelyet talán pont olyan értetlenséggel fogadunk, mint Bryce az utolsó jelenetben Newton The Visitor című lemezét, a zenét, ami nem emberi fülnek szól. (Lábjegyzet: vajon milyen lenne A Földre pottyant férfi, ha Bowie elkészült volna az eredetileg tervezett, félúton elakadt, később a Low LP-n felhasznált ambientes kísérőzenéjével, amely a The Mamas & The Papas frontembere, John Phillips által szerzett americanás soundtrack helyett szólt volna?) Ám a Bowie néma rezignáltságából, megtört tekintetéből az összes képkockára átsugárzó szomorúság garantáltan nyomot hagy bennünk.
szerző: Huszár András
