Pawel Pawlikowski, az Ida és a Szerelmem nyara Oscar-díjas rendezője elképesztő magabiztossággal nyúlt a kommunizmus előli menekülés lerágott csontnak tűnő témájához. A Hidegháború (Cold War) legalább olyan lenyűgöző, mint az Ida és az idei cannes-i verseny első éllovasa.
Pawlikowski számára rendkívül személyes témáról van szó, hiszen tinédzserkorában a kommunista Lengyelországból menekült el az édesanyjával és rendezőként az első sikereit is Angliában aratta. Az Ida kedvéért tért vissza Lengyelországba és ez az apró, de felejthetetlen film repítette a nemzetközi filmvilág élvonalába, amit most, első alkalommal a cannes-i versenyprogramba történő meghívás is nyomatékosít.
Az Ida zsidó apácája ráadásul számára is egyértelművé tehette, hogy eredeti hazája kiapadhatatlan témát jelent mocskos történelmi titkokból. Ehhez képest a Hidegháború alapfelállása elsőre nem tűnik épp forradalminak: titkos szerelem, besúgók, külföldre szökés, nyomorúságos emigráció - láttuk már ezt a történetet sokszor. No de nem ilyen csodálatos képeken!
Lukasz Zal operatőri munkája már az Idában is kiemelkedett, külföldi filmekre nem jellemző módon Oscarra is jelölték érte, és most is minden fekete-fehér képet legszívesebben kimerevítene az ember, hogy hosszabb ideig elnézegethesse, mint egy múzeumban. A sötét, lehangoló terekben is úgy világítja meg a fény a szereplőket, mint ha csak ők lennének az egész világon - ahogy ezt egy ilyen mindent elsöprő, se veled - se nélküled szerelemben érezheti is a két ember.
A zenetanár (Tomasz Kot) és múzsája (Joanna Kulig) soha sem lehetnek igazán egymáséi; a kommunista Lengyelországban a rendszer őrli fel az életüket, a párizsi emigrációban pedig a gyökértelen kívülállóság. Pawlikowski nagyon finom eszközökkel érzékelteti a kivándorlás okozta folyamatos dilemmát és a szülőhaza egészségtelen, de megtagadhatatlan visszahúzó erejét, ami aktualitást kölcsönöz a filmnek egész Kelet-Európában.
Pawlikowski nagyon visszafogott rendező, nem húzza az időt felesleges dolgokkal, bő egy óra alatt tíz évet haladunk az időben, de nincs hiányérzete az embernek; rövid, lényegretörő jelenetekben is átjönnek a főhősök motivációi és érzelmi viharai.
A röpke 85 perces játékidő (amiért mindenki nagyon hálás Cannes-ban) alatt így is új istennőt sikerül avatni Joanna Kulig személyében. Az első pillanattól képes rabul ejteni a figyelmünket; titokzatos, szenvedélyes végzet asszonya, aki az egyik jelenetben Jessica Chastain- vagy Jennifer Lawrence-szintű glamúrkirálynő, a következőben pedig újra egy dacos lengyel parasztlány. Róla el lehet hinni, hogy egy férfi minden történelmi viszontagságon keresztül vakon követné.
szerző: Onozó Róbert
A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó Róbert, Varga Ferenc) közlik.
