Szintetikus melankólia

A Pet Shop Boys jövőre lesz negyvenéves, és bár azt hihetnénk, a szintipopduó felett rég eljárt az idő, a valóság mást mutat. Máig izgalmas, ellentmondásokban, meglepő irányváltásokban gazdag életmű az övék, temérdek slágerrel, rejtett és nyílt queerséggel, és azzal a csendes sóvárgással, amit kevesen tudnak náluk szívbemarkolóbban megidézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 79. számában jelent meg.

A Mountains May Depart című 2015-ös kínai drámát a Pet Shop Boys egyik leghíresebb száma, a Go West foglalja keretbe. A film nyitójelenetében az ezredforduló küszöbén a fiatal főhősnő egy klubban táncol; a zárósnittben huszonhat évvel később, az élet által jócskán megtépázva, egyedül lejti el ugyanazt a táncot a hóesésben.

A dal magába sűríti a film összes nagy témáját és hangulatát: a vágyakozást egy karnyújtásra lebegő, fantasztikusnak tűnő utópia iránt, a keserű nosztalgiát, a vágyak beteljesületlenségét, az idő múlását, a nyugatosodó kínai társadalom kiüresedését. Hogyan tudja egy 1993-as brit szintipopsláger – ráadásul Village People-feldolgozás – megtestesíteni egy teljesen más kultúra konfliktusát a világ túlfelén? Miért lehet mindmáig ilyen univerzális minden idők egyik legsikeresebb popduója?

A táncolható Smiths legendája

A Pet Shop Boys legendáriuma gyakorlatilag már a színre lépésükkor, az 1986-os Please debütalbum idején készen állt. Itt volt két huszonéves, antisztáralkatú csávó, akik egy hi-fi szaküzletben ismerkedtek meg: mindketten egy analóg szintetizátor iránt lelkesedtek. Egyikük, Neil Tennant előtte Marvel-képregényeket szerkesztett és a Smash Hits nevű, tiniknek szóló popmagazinon dolgozott; a másik, Chris Lowe építészetet tanult a liverpooli egyetemen és lépcsőket tervezett.

A hi-NRG cézár Bobby Orlando felkarolta őket demófelvételeik alapján, ám az első lemezt már önállóan adták ki, amiből instant siker és a szintipop meghatározó kiadványa lett. A következő hat évben és négy lemezen – csúcsidőszakukban – listavezető slágert listavezető slágerre halmoztak, betörtek a mainstreambe. Egyik legelső klipjükben megteremtették ikonikus alteregóikat: Tennant a menő, ironikus frontember, Lowe pedig a néma, titokzatos jobbkéz a West End Girlsben.

A duó vonzerejét a bennük rejlő, feloldhatatlannak tűnő, mégis csodásan működő ellentmondások jelentik. Zenéjük messzemenőkig szintetikus, mintha egy replikáns próbálna popzenét szerezni – még akkor is, amikor a 2002-es Release-en gitárcentrikus(abb) hangzásvilággal kísérleteztek, és behívták stúdiózni az egykori The Smiths-gitáros Johnny Marrt is. Ám ez nem jelenti azt, hogy érzelemmentesek lennének, sőt: életművük bővelkedik a melankóliában, akkordmeneteik és szövegeik is arra hivatottak, hogy belső sóvárgásainkat tükrözzék vissza. 

A Pet Shop Boys daluniverzuma filmszerűen grandiózus, a plakátmagányban ázó éjjeleken és hajnalokon, elidegenedett metropoliszok nyüzsgő utcáin korzózó-esdeklő hőseik (One More Chance), kertvárosi konzumerista szatíráik (Suburbia, Shopping), megtalált és elveszített utópiáik (Being Boring) szívbe markoló szenvtelensége előrevetíti az LCD Soundsystem ironikus távolságtartását, Robyn tánctéri magányát, John Grant pőre önmarcangolását.

Tennant jellegzetes énekstílusa ugyancsak duplafenekű. Tisztán artikulált szavai, fémesen csengő hangja, nem egyszer énekbeszédbe hajló előadásmódja szervesen belesimul a művi hangzásba, a szintetizátorok közé. Mégis képes tolmácsolni az érzelmek széles skáláját a legmélyebb bánattól a legmagasabb eufóriáig. A képlet nem olyan egyszerű, mint hogy a zene érzelemmentes, a szövegek meg ellenkezőleg. Az egymást erősítő kontrasztok nemcsak a Pet Shop Boys egyes aspektusai – hangzásvilág, ének, szöveges történetmesélés – között, hanem azokon belül is dolgoznak.

Maszkulinitás, máshogy

A kívülállóságban gyökerező, mégis személyes és megélt-megélhető attitűd alighanem visszavezethető a Pet Shop Boys zenéjének queerségéhez, vagy legalábbis összefüggésbe hozható vele. Tennant 1994-ben comingoutolt, míg Lowe soha nem nyilatkozott szexuális orientációjáról. A „meleg” szó először az 1999-es Nightlife lemezen hangzik el, a Kylie Minogue-gal közös In Denialban.

De a PSB-szövegek kezdettől lehetőséget nyújtottak a homoszexuális olvasatra, temérdek szerelmesdaluk következetesen egyes szám első vagy második személyt használ. A Two Divided By Zero – az első lemez első dala – szólhat egy menekülő párosról, és tükrözheti a homofóbia keltette szorongásokat; a To Speak Is A Sin szólhat egy átlagos ismerkedésről a bárban, vagy a korzózásról (cruising); a Rent pedig egy kitartott nőről – ahogy Tennant is nyilatkozott róla –, vagy egy férfiprostiról.

A nyolcvanas évek második felére a nagyközönség jó néhány, a macsó-heteronormatívtól eltérő maszkulinitást képviselő előadóért rajongott David Bowie-tól George Michaelen át Morrissey-ig, mégis az expliciten meleg dalszövegek ledobták volna magukról a többségi hallgatóság egy részét, akik a többértelműen elbeszélt romantikus szituációkkal „gond nélkül” azonosulni tudtak. A többértelműség persze nem feltétlenül üzleti megfontolásból fakadt, a rejtőzködés eredő, indirekt önkifejezési stratégia is lehet.

És a duó sokszor fogalmazott félreérthetetlenül. Ott a katolikus bűntudat himnusza, az It’s A Sin, a Domino Dancing klipjének szerelmi háromszögbe rejtett homoerotikája, vagy a PSB esszenciájának tartott Being Boring fájdalmas szembenézése az AIDS pusztításával. Amikor 2013-ban feldolgozták Bruce Springsteentől a The Last To Die-t, egy szó megváltoztatása nélkül, a puszta kontextussal, hogy ezt a PSB játssza, háborúellenes protestdalból AIDS-ellenes lett.

Kevésből a legtöbbet kihozni

A Pet Shop Boys stílusjegyei első blikkre szűk játszóteret kínálnak. Az idei Hotspottal kiegészülve tizennégy stúdiólemezt számláló diszkográfiájuk, más előadók számára szerzett zenéik (mint amilyen a Liza Minnelli-féle Results), filmzenéik mind-mind azonnal felismerhetően petshopboysosak, gyors egymásutánban hallgatva egyhangúnak is mondhatók, és istenigazából sose rugaszkodtak el messzire a szintipoptól-tánczenétől. Azon belül viszont meglepően változatosak; ha visszautalnak a régi sikereikre, akkor is reflektálnak, idézőjelbe tesznek, koncerteken átfazoníroznak.

A remek popzenei trendérzékenységgel párosuló kísérletezőkedvre már az első, Tennant által „imperial” jelzővel illetett csúcsidőszakban is bőven látunk példát. Miután a Please-zel teljes fegyverzetükben előléptek, és posztdiszkós, poszt-newwave-es, italóból és hi-NRG-ből is táplálkozó szintipopjukat az azt követő Actuallyvel megszilárdították, harmadik – és egyik, ha nem a legjobb – lemezükön, az 1988-as Introspective-en ráfordultak a klubzenékre.

A nyolc-kilenc perces, szimfonikus kamarapoppal dúsított (Left To My Own Devices), latin house-zal kokettáló (Domino Dancing), szintipopból acid house-ba úsztatott szerzeményekkel (Always On My Mind / In My House) ez lett a duó második legkelendőbb albuma, világszerte több mint 4,7 millió eladott példánnyal. Amire a befelé forduló, középtempós, deep house-t Angelo Badalamentivel váltogató Behaviourrel és a slágeres, eurodance-es Very lemezzel kontráztak.

A csúcsidőszak után már változó színvonallal sorjáztak az albumok. Akadtak izgalmas, de felemás kísérletek, mint a latinba oltott Bilingual – ami sokkal jobb lenne, ha nem engedné el félúton a latin hatásokat –, vagy a musicalből konceptlemezzé átstrukturált Nightlife. Akadtak merész húzások: a briteknél javában dúlt a rave-mánia, amibe Tennanték minden további nélkül beszállhattak volna, ehhez képest softrockra váltottak egy lemez erejéig (Release).

A 2006-os Fundamentalon Bush- és Blair-ellenes politikai szövegek jelentek meg, a 2009-es Yesen a megszokott szomorkás busongást hol óvatos, hol eksztatikus öröm váltotta fel szájharmonikás, Phil Spector-hangzású kaliforniapoppal (Beautiful People), három évre rá pedig az öregedéssel és elmúlással néztek szembe lassú tempójú balladákkal.

A duó ezredforduló utáni lemezein is rábukkanhatunk váratlan gyöngyszemekre. Már 1988-ban megénekelték, hogy a diszkó lüktetését hallják Debussy zenéjében, hogy aztán a bombasztikus, extravagáns All Over The Worldben Csajkovszkij A diótörőjét, a Love Is A Bourgeois Conceptben pedig Michael Nyman 1982-es Purcell-átiratát elektropoposítsák.

A legkülönbözőbb producerekkel dolgoztak a veterán slágergyáros Trevor Horntól a 2000-es évek első felének sikerkovács csapatáig, a Xenomaniáig, 2013-ban pedig elköszöntek a Parlophone-tól, saját kiadót alapítottak, félig áttették székhelyüket Berlinbe, összefogtak Stuart Price-szal, és kiadtak egy újult energiáktól duzzadó, EDM-es, trance-es, technós dancepop-albumtrilógiát (Electric, Super, Hotspot). A PSB jövőre lesz negyvenéves, és ez idő alatt önazonosan tudott talpon maradni. Nem kérdés, hogy többek, mint egyszerű retrózenekar.

- - - - - - - - - - - - - - -

PET SHOP BOYS
Hotspot
(x2, 2020)

A Pet Shop Boys legutóbbi lemezén porig égette a diszkó táncparkettjét az eksztázisban, és bár a berlini albumtrilógiát lezáró Hotspoton is szerepelnek bangerek (rögtön a nyitódal is), legalább annyi a kijózanult, másnapról visszatekintő meditatív szerzemény. Régi szeretőkkel találkozunk a német főváros metróvonalán (Will-o-the-Wisp), egy PSB-besztof mixnek is beillő dalban búcsúzunk munkába menet a járni tanuló kisgyerekünktől (Happy People), vagy négy fal közé bezárkózó introvertáltak leszünk, akik arról panaszkodnak, hogy nem akarnak elmenni a klubba táncolni (I Don’t Wanna).

Hallatlan ilyet hallani a Pet Shop Boystól, de persze az R&B-sre lassult, sőt, akusztikus dreampop formáját öltő számok mellett azért vissza-visszaköltözünk a tánctérre is: a Monkey Business tőrőlmetszett diszkó, és amikor a Dreamlandsen közreműködőként feltűnik a Years & Years, az nem stafétaátadás, mert a PSB még korántsem fogyott ki a mondanivalóból. Sem az olyan kajla tréfákból, mint a szeretetreméltón nevetséges Wedding In Berlin a Berghainba vitt LMBTQ-nászindulóval.

Kulcsdal: Happy People
Osztályzat: 7/10

szerző: Huszár András