Érzelmi mélységek, színészi magasságok – Elisabeth Moss-portré

Jövő héten kerül a magyar mozikba H. G. Wells klasszikus rémtörténete, A láthatatlan ember új filmváltozata, melynek főszerepében korunk egyik legizgalmasabb színésznőjét, Elisabeth Mosst üdvözölhetjük. Hogy ki is ő? Harcias szolgálólány, öntudatos reklámszakember, konok nyomozó, vagy éppen közveszélyes punkénekesnő. Akármilyen szerepet vállal, sikersorozatban vagy merész független filmben, egész biztos, hogy olyan érzelmi mélységekbe és színészi magasságokba jut el, mint kevesen. Pályakép.

Elisabeth Moss gyerekkorában táncosnak készült, de már egészen fiatalon belekóstolt a színészetbe: első szerepét nyolcévesen játszotta el, nem sokkal később pedig a Kisvárosi rejtélyek című sorozatban vendégszerepelt éveken át. Az első komolyabb mérföldkövekhez 1999-ben érkezett el. A filmvásznon Angelina Jolie és Winona Ryder oldalán tűnt fel az Észvesztő című drámában, amelyben égési sérülésekkel elcsúfított, skizofrén pszicihátriai beteget alakított. A tévében Aaron Sorkin gyorstüzelésű párbeszédeiből vehette ki a részét Az elnök embereiben, ahol Jed Bartlett elnök (Martin Sheen) legfiatalabb lányát keltette életre.

Zoey Bartlet nem volt különösebben komplex szerep – leginkább a Charlie Younggal (Dulé Hill) való párkapcsolatára korlátozódott, plusz egy emlékezetes emberrablási mellékszálra –, és talán akkor még senki sem sejthette, hogy Moss egy évtizeddel később már dominálni fogja a tévésorozatok világát. Alig ért véget Az elnök emberei, Moss egy akkor még noname kábelcsatornán, az AMC-n vállalta el nagyrészt ismeretlen színészek mellett egy 60-as évekbeli titkárnő szerepét. Ennél jobb döntést nem is hozhatott volna: a Mad Men – Reklámőrültek minden idők egyik legzseniálisabb sorozatává nőtte ki magát, és itt már nem kellett kétdimenziós karakterábrázolás miatt búslakodnia. Sőt, míg a legtöbb szereplő – beleértve Don Drapert – a csaknem 100 rész alatt gyakran ugyanazokat az ördögi köröket futotta, és képtelennek bizonyult a változásra, addig Peggy Olson járhatta be a legnagyobb ívet az egérszerű, meghunyászkodó asszisztenstől a szupermenő kreatív szövegíróig.

Minden színész két kezét összetenné, ha olyan izgalmas, dinamikus szerepet játszhatna, mint Peggy, Moss azonban egy percig sem ült a babérjain, és ennél csak nagyobb kihívást jelentő feladatok után nézett olyan sorozatokban, amiket már neki kellett elvinnie a vállán. Még a Mad Men alatt Új-Zélandra utazott egy feminista nyomozós minisorozat kedvéért: a Top Of The Lake-ben Jane Campion (Zongoralecke) irányítása alatt formált meg egy fiatalkori traumában szenvedő, tüskés jellemű, sebezhető és csökönyös, szexuális bűncselekményekre szakosodott detektívet.

Ha nem szögezne önmagában is székhez intenzív jelenlétével a Top Of The Lake két évadában (leginkább a jobban sikerült elsőben), akkor azt mondhatnánk, ez csak gyakorlópálya volt az igazán ikonikus tévés alakításához, June-hoz A szolgálólány meséjéből. A 2017 óta futó, javarészt nyomasztó disztópiából mára kissé kifogyott a lendület, főleg a gyomorszorítóan klausztrofób első évadhoz képest, ám Moss Emmy-díjas alakításának erejéhez nem fér kétség. Két dolog is kikristályosodik Mosszal kapcsolatban: egyrészt mintha kifejezetten keresné a súlyosan traumatizált, iszonyú szenvedéseket kiálló, ám mindvégig talpon maradó hősnők szerepeit, másrészt ezer szónál többet tud átadni egy-egy néma közelképen. June arcát sokszor alig-alig látjuk zárt fejfedője alatt, de a sztoikus elfojtás álcája mögül ádáz tekintete és mikrogesztusai folyton közvetítik a mélyben fortyogó – mit fortyogó, egyenesen tajtékzó – érzelmeket.

Ezeket az erősségeit nemcsak a tévés írók ismerték fel, hanem független filmesek és európai szerzői filmes rendezők is. Feltűnt egy-egy mellékszerepben a brit fenegyerek Ben Wheatley disztópiájában (High-Rise) és Ruben Östlund Arany Pálma-díjas szatírájában, A négyzetben. Leggyümölcsözőbb kollaborációja Alex Ross Perry író-rendezővel három kis költségvetésű drámára nyúlik vissza, és együttműködéseiket gyakran emlegetik egy lapon John Cassavetes és Gena Rowlands hetvenes évekbeli közös munkáival. Nem véletlenül: a legjobbat hozzák ki egymásból, Moss lehorgonyozza Perry nehezen emészthető történeteit, Perry pedig messzebb taszítja az egyébként sem gyáva vagy hiú Mosst komfortzónájából, mint bármely másik rendező.

A 2014-es Listen Up Phillipben még csak mellékszerepet játszott, az önző és neurotikus író főhős elhagyott barátnőjét, ám a film fénypontja az a húsz perc, amikor az ő szakítással való megbirkózását követjük figyelemmel, és miután kidobja a visszakéredzkedni próbáló fickót, csaknem egy perces néma jelenetben fut végig az arcán a sebzettség, a düh, az összeomlás és a felépülés.

Az egy évvel későbbi Queen Of Earth című pszichothrillerben már ő a főszereplő; a kamera kínos közelségben tapad rá az ugyancsak szakítás után lábadozó, lassan megbomló elméjű nő helyenként vérfagyasztóan félelmetes arckifejezéseire. Ez a fizikailag és érzelmileg egyaránt megterhelő szerep még semmi eddigi csúcsalakításához képest: a tavalyi Her Smellben punk énekesnőt játszik, aki ön- és másokat is pusztító forgószélként söpör végig a filmen: Moss egy percig sem apellál a rokonszenvünkre, sőt, mintha direkt azzal kísérletezne, meddig bírjuk elviselni ezt a közveszélyes függőt, a végére mégis gombóccal a torkunkban szorítunk, nehogy visszacsússzon.

Moss halmozza a megterhelő szerepeket, néha már azt kívánjuk, bárcsak bohóckodna egyet valamilyen romkomban vagy szuperhősfilmben, hogy kifújhassa magát, de hiába, mert még közönségfilmjeiben is megpróbáltatásoknak teszi ki magát. A Miben megcsillogtathatta kaján humorát, sátáni gonosztevőjének arcgimnasztikájával mintha mélydrámai szerepeit nagyítaná fel (és gúnyolna ki önironikusan), míg A láthatatlan emberben nem elégszik meg azzal, hogy jumpscare-hőssé avanzsáljon, a természetfeletti horrort ötvözi még a családon belüli erőszak súlyos témájával is.

Talán Wes Anderson és Taika Waititi közelgő komédiáiban kieresztheti a felgyülemlett gőzt, de aki ilyen bátran feszegeti saját határait, az úgysem fogja abbahagyni.

szerző: Huszár András