„Az érdekel, hogyan lehet beszélgetni emberekkel” – Egry Krisztián dokumentumfilmes és a Mesterségek Memoárja

Mit csinálnak a taplászok, kik ma a medveölők, hogyan élnek a 21. században a mesemondók? Kihalófélben lévő mesterségekről forgatta dokumentumsorozatát Egry Krisztián, amelynek első évada a Spektrumon látható. Hogyan jutott el a budapesti BMX-es, hiphopos szubkultúrából Székelyföldig, miben segített neki Bruce Lee tanácsa, és miért Junggal és Freuddal fekszik esténként? Ilyesmikről is beszélgettünk a Mesterségek Memoárja rendező-operatőrével, aki épp a második évadot forgatja Csíkszeredán és környékén.

Erdélyben vagy, most épp kivel forgatsz?

Egy csontfaragóval, aki egy igazi székely ezermester, egy fiatal juhásszal, aki medveölő, vagy legalábbis medvekergető, tőlük védi ugyanis a hegyekben a nyájat, és vesszősökkel, akik kosarat, illetve seprűt készítenek. A negyedik rész még számomra is titok… Korábban három éven keresztül csináltam négy filmet, most hat hónap alatt kell négyet. Izgalmas kihívás.

Kézről kézre adnak téged a mesterek, akikkel már beszélgettél?

Nagyjából így. A második évadot már nehezebb volt összerakni, mert azt hinné az ember, hogy sok kihalófélben lévő mesterség van, de igazándiból kihaltból van sok, illetve olyanból, ami nem fog kihalni. Juhászt például két évig kerestem, de nem találtam. Nyárra felköltöznek a hegyekbe, ahová az átlagember fel se tud menni, ha meg lejönnek a faluba, akkor visszahúzódó életet élnek. Próbálkoztam Sáfián Lászlónál is, akit a Friderikusz podcastban láttam és megihletett, de ő annyira zárkózott, hogy nem akart filmben szerepelni.

Mennyire volt nehéz megnyitni a riportalanyaidat?

Változó. A taplógombából különféle termékeket készítő, taplász Karcsi például háromszor leterelt, mire negyedszer valakin keresztül megüzente, hogy menjek el vele taplászni egy napra, aztán hagyjam békén – erre utalt finoman.

Máté Károly taplász.

A filmből egy barátságos, közvetlen figurának tűnik, aki tök érdekesen látja a világot.

Az is. Néha Toldinak hívom, mert azok a bancazsákok, amiket emelget, és madzagon visz a vállán, 40 kilósak. Közben meg van két egyetemi diplomája. Őt nehezebb volt befűzni, de aztán jó barátok lettünk, és idén is sokat találkozunk, annak ellenére, hogy a filmezésnek vége. A juhászt is ő ajánlotta, és most egy citerakészítővel is összehozott.

Vele több éven és több évszakon keresztül forgattál.

Ez a negyedik nyaram, amit itt töltök Csíkszeredán. Ez a bázis, innen megyek jobbra-balra. Karcsival tavaly és tavalyelőtt forgattam nyáron, téllel és tavasszal is. Elmagyaráztam neki, hogy én portréfilmet készítek, ami úgy lesz izgalmas, ha belemegyünk a mélységekbe. Az a célom, hogy Máté Károlyról csináljak egy filmet, aki taplász, és amúgy ez a mesterség ki fog halni, nem pedig a kihalófélben lévő taplászatról, amit amúgy Máté Karcsi is űz.

Ez az első dokumentumsorozatod. Hogyan bukkantál rá a témára?

Amikor a videográfus egy szakma lett a fotós mellett az Instagram és a Facebook bepörgésével, én is elkezdtem rövid videókat csinálgatni. Már azelőtt is készítettem BMX-es filmeket, szóval ez nem a semmiből jött, sőt, amikor Blackpoolban dolgoztunk egy cirkuszban, azt is dokumentáltam.

Zoli, a szénégető.

Neked az extrémsportos, hiphopos közegből jött a videózás?

Abszolút. Aztán elkezdtem készíteni ezeket a rövid videókat, de egy idő után már nem éreztem annyira jól magam ebben a közegben. Megtetszett, hogy a dokumentumfilmezéssel értéket lehet teremteni, átadni okosságokat más emberektől. Az első dokufilmemet Thaiföldön csináltam egy nonprofit kisállat-klinikáról. Nem nagyon szeretek nyaralni, és miután átmotoroztuk Vietnámot Hanoitól Saigonig, maradt még két hetünk Thaiföldön, ami alatt nem akartam csak a hasamat süttetni a tengerparton, ezért utánanéztem, miről lehetne filmet csinálni. Volt ott egy amerikai fickó, aki építész volt, felhúzott egy állatklinikát és azt üzemeltette. Amikor megkérdeztem, hogyan hozta ezt össze, azt válaszolta, hogy „You have to show up and do the work before anyone starts believing in you.” Ez akkor nem volt egy hangsúlyos mondat számomra, de mióta elkezdtem csinálni ezt a projektet, gyakran eszembe jut, hogy tulajdonképpen én is ezt csinálom most.

Eredetileg egyetlen dokumentumfilmnek indult az egész: az volt a terv, hogy Zoliról, a szénégetőről forgatok egy filmet, hogy legyen operatőrként egy dokumentumfilmes referenciamunkám. Vele 2021-ben találkoztam, amikor egy székely imázsfilmet forgattunk itt. Akkor csak végigrohantunk a turisztikai látványosságokon, de az ő figurája annyira megfogott, hogy mindenképpen vissza akartam jönni hozzá. A Békás-szorosban láttam, hogy lehet kapni taplósapkát, és csodálkoztam, hogy jé, gombából sapka, erről is lehetne csinálni egy filmet.

Élveztem forgatni a részeket, és jó volt nézni, ahogy épül egy film, aminek van története, dramaturgiai mély- és csúcspontjai, a főszereplőnek jellemfejlődése. Nem jártam suliba, ahol ezeket megtanulhattam volna, de úgy éreztem, érdemes továbbvinni ezt a történetet. Csak jöttek, jöttek az ötletek, mostanra pedig egy egész nagy projektté nőtte ki magát a Mesterségek Memoárja. Az AMC Networksszel van szerződésem, és egyelőre három országban sugározza a Spektrum, illetve az Audio Partneren keresztül szponzorál a Sennheiser és a Tripont is támogat. Hálás köszönet nekik!

Egry Krisztián Bandoval, székely barátjával és szállásadójával, aki a Mesterségek Memoárjában is sokat segített neki.

Mi volt a kihívás abban, hogy dokumentumfilmben gondolkodj, és összerakj hosszabb videókat? Voltak filmes inspirációid, amik segítettek ebben?

Nagy mázlim, hogy a BMX-es szubkultúrában, aki kamerát tudott fogni, az fogott is, és amikor belecsöppentem ebbe a világba, az általam követett külföldi profiknak már voltak webvideóik. Joe Simon rendes BMX-es filmeket csinált már akkor a Mutiny nevű márkának, ezek a mai napig nagy befolyással vannak a munkásságomra. Plusz ott volt az Offline magazin, amibe sokat fotózott a Králik Dani, sőt írt is, és én mindig nagyon vártam a Králik-fotót és a Králik-cikket.

Egy budapesti biciklibolt, a Velvart BMX szervezett Road Tripeket, amin az egyik túravezető a Králik Dani volt, én meg mint egy pióca, rátapadtam, és tanultam tőle. Először a fotózásról, mert 15 évesen az érdekelt, aztán a videózásról. A mai napig tanulok tőle, és kardinális kérdésekben mindig kikérem a véleményét, magánügyekben is. Az audiovizuális kultúrám nagy részét neki köszönhetem. A másik ilyen szempontból meghatározó ember a Csepku Dani volt, aki ’93 óta csinálja a GPS Clothing nevű streetweart. Az ő BMX-es filmjei is nagy befolyással voltak rám, elképesztő hangulatokat tudott teremteni.

Dokumentumfilmeket is néztél inspirációként?

Az az igazság, hogy kevés dokumentumfilmet nézek. Inkább olvasós típus vagyok. Vannak nagy kedvenceim, mint Sebastião Salgado életrajzi filmje, A Föld sója, és évente egyszer-kétszer leülök egy napra vimeózni, ami elég motiváció, ötletbörze fél évre. Most elsősorban a pszichológia érdekel. Amiatt nem izgulok, hogy ne tudnék jól felvenni egy képet, annyira jó rendező pedig nem vagyok, hogy ebbe az irányba akarnék elmenni, így marad Popper Péter, Jung és Freud társasága esténként. Főleg szociálpszichológiát olvasok, Piaget-t meg gyereklélektant, mert az érdekel, hogyan lehet beszélgetni emberekkel, mi az a lélek, mi az az élet, mi az az ember… Friderikusz szerintem tök jó pszichológus: még a kérdéseit is élvezet hallgatni bármilyen témában. Emögött nyilván van 50 évnyi szakmai tapasztalat, szóval nem izgulok: van időm.

Egry Krisztián.

A Mesterségek Memoárjában is az az érdekes amellett, hogy megismerhetsz egy mesterséget, amiről amúgy nem hallottál, hogy kibomlik egy ember komplett világképe a részekből. Ahogy a taplász látja a világot, a környezetvédelmet és a klímaválságot, a természetben létezést, az olyan volt, mintha a beszélgetések alatt előbújna belőlük egy hétköznapi filozófus.

Nekem az a rendezői fantáziám, hogy ilyenek legyenek a karaktereim. És van, aki tényleg ilyen, de nem mindenki. Nekem például a molnáros rész lett az egyik kedvencem több okból is. Egyrészt beltérben forgott, a malomban, ahol lehetett szépen világítani, és képileg arra vagyok a legbüszkébb. Nem vagyok túl erős világításban, de ott sokat próbálkoztam, és a végére összeállt egy szép audiovizuális tartalom. Ami pedig a tartalmi részét illeti, abból is ki tudtam hozni valamit a filmből, annak ellenére, hogy a molnárok szinte nem voltak hajlandók interjút adni.

Amikor elkészültem a szettel a padláson, mondták, hogy ők ugyan nem ülnek le beszélgetni. Kértem, hogy legalább 10 percre üljenek oda, hármat kérdezek és kész vagyunk. Utána azt éreztem, hogy katasztrófa volt, de a vágóasztalon mégis összeállt a film. Nem biztos, hogy annyira mély és filozofikus, mint a taplászé, a szénégetőé vagy a mesemondóé, de a maguk hétköznapi nyelvén okos dolgokat fogalmaztak meg.

Bruce Lee-nek tanította a mestere, hogy „Be water, my friend”. A víz bármilyen formát képes felvenni, és én is erre törekszem dokumentumfilmezés közben, meg az életben is, hogy tudjak alkalmazkodni, és ne erőltessem rá a fantáziáimat a környezetre, ne a közönség vagy a Spektrum elvárásainak feleljek meg, hanem próbáljam a lehető legjobban megmutatni azt az embert, aki a kamerám előtt áll. Ami lehetetlen persze, mert amilyen objektívvel, amilyen szögből, amilyen világítással felveszem, az már sarkít rajta, de ezek mind filmes eszközök arra, hogy be lehessen mutatni valakit a maga valóságában. Az a fontos, hogy jól válaszd meg az eszközöket.

A kisbaconi vízimalomban dolgozó molnártestvérek: Keresztes Lajos és Domokos.

Gondolom, megmutattad az alanyoknak a kész filmeket. Mit szóltak hozzá?

A taplász férfiasan csak annyit mondott, hogy ennél jobb filmet a világon senki nem tudott volna készíteni a taplászatról. Szende, a mesemondó sírt közben, és azt mondta, nem tudta volna elképzelni, hogy egy ilyen film születik róla. Zoli, a szénégető nem sírt, de volt egy krokodilkönny a szemében, amikor nézte a kis barakkjában a filmet, és csak annyit mondott, hogy hát ez szebb, mint a valóság.

A molnárok voltak a legviccesebbek. Amikor elmentem megmutatni nekik a filmet, mondták, hogy ők nem érnek rá, ezer dolguk van. Mondtam, legalább hadd tekerjek bele: az egyik a földet piszkálta közben a lábával, ment volna már a dolgára, a másik nem mondott semmit. Kérdeztem a végén, hogy azért nem volt rossz, ugye, hogy odaraktuk a lámpákat, mert mindig kivoltak tőle, hogy ne babráljak velük, csak vegyem fel és menjek végre. „Ugye szép lett?” „Szép, szép”, mondta, „csak egy a gond: a malom az nem így néz ki.”

Zolnay Pál Fotográfiájában még azon voltak felháborodva a realisztikus fotók láttán az emberek, hogy az nem is hasonlít rájuk, mert az idealizált esküvői portrék adják vissza a valóságot. Ez azóta megfordult.

Igen, és muszáj volt bajlódnom a világítással, mert különben kukksötét lett volna a malomban, ami nem probléma a mai szuper kameráknak, na de az nem úgy néz ki, mintha 5-6 lámpával bevilágítod.

Forog a második évad: mi jön utána?

Vannak hosszú távú elképzeléseim a Mesterségek Memoárjával. Szeretnék elindulni kelet felé, és abból az irányból megkerülni a világot. Sok potenciál van még ebben a sorozatban. De csak és kizárólag akkor fogom folytatni, ha sikerül megfelelő anyagi forrást találni. Túl sok volt a szívesség nyolc film alatt.

Az első 4 epizódot legközelebb egymás után, maratonban, augusztus 20-án adja le a Spektrum 17:30-tól. Az első évad előzetese: