A világ legjobb dalai - The Magnetic Fields: 69 Love Songs

A világ nagy része észre sem vette, pedig Stephin Merritt csodát művelt az ezredforduló előtt: egy grandiózus tripla albummal mutatta meg, mennyire sokoldalú dalszerző. Ez a cikk először a Recorder magazin 77. számában jelent meg.

Amikor 1999 szeptemberében megjelent a 69 Love Songs a The Magnetic Fieldstől, ez a 69 számból álló, 172 perces konceptlemez, talán még nem volt teljesen felkészülve a világ egy ilyen szintű mestermunka befogadására. A lemez tényleg azt vállalta, ami a címében is áll: 69 szerelmes dal van rajta, pedig nem is annyira szerelmes dalok ezek, inkább a szerelmet és a szerelmes dalokat körüljáró, azokat kifordító és kifigurázó remekművek. A grandiózus alkotás mögött álló Stephin Merritt egy interjúban azt mondta, ez egy album a szerelmes dalokról, de ezek a dalok távol állnak a szerelemmel és a szeretettel kapcsolatos, általános nézetektől.

Utólagos értelmezésként hat, de ha valamivel később, már a szélessávú internet vagy az azonnal elérhető lemezek környezetében születik meg ez a zseniális albumtriász, talán még nagyobbat robbant volna. Az viszont biztos, hogy 20 év után sem vesztett semmit az értékéből, és mondhatnánk azt is, hogy szépen öregedett, csak hát pont ez az, hogy nem öregedett. Talán inkább nemesedett, már ha.

Stephin Merritt 1989-ben kezdett írni dalokat a The Magnetic Fields frontembereként, tíz évvel később pedig olyan szintű vállalással lepte meg a világot, amelyet azóta sem nagyon tudott megismételni senki. Ha úgy nézzük, Merritt a világ legjobb dalait szerette volna megírni ezzel a három, egyenként 23 dalt tartalmazó részből álló művel.

A novemberi Recorderben megnéztük, hogy mire pörgött a világ 1999-ben.

A 69 Love Songs 2 óra 52 perce alatt három réteget hámozhatunk le Merritt zenei földkérgéből: vannak azok a számok, amelyek teljesen nyersek, csupaszok, tiszták (ezekben a dalszerző egy szál gitárral, ukulelével, bendzsóval vagy harmóniummal kíséri magát, ilyen például a zseniális nyitódal, az Absolutely Cuckoo vagy a lúdbőröztető Nothing Matters When We're Dancing), aztán vannak azok a dalok, amelyek zenekari kísérettel, dobbal, basszusgitárral, gitárral és zongorával, azaz teljes hangszereléssel hatnak a szívre (The Death of Ferdinand de Saussure, Papa Was a Rodeo), és vannak a dilizős számok, mint például a csettintésre épülő How Fucking Romantic vagy a minimalista punkparódia, a Punk Love. És hát extra rétegként ott vannak azok a dalok, melyekben Merritt szerzeményeit a The Magnetic Fields tagjai (Claudia Gonson, Shirley Simms) vagy a zenekarhoz közel álló arcok adják elő.

További öt konceptalbum, amit hallanod kell, ha eddig még nem

Hüsker Dü: Zen Arcade (1984)

Brian Wilson: Brian Wilson Presents Smile (2004)

The Who: Quadrophenia (1973)

David Bowie: The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars (1972)

Pink Floyd: The Dark Side of the Moon (1973)

A legizgalmasabb talán az ebben a konceptben, hogy a dalszerző teljesen kifordítja a már jól ismert zenei kliséket, és bátran ugrál a műfajok és a hangszerek között. Azt azért nem lehet teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy az összes dal egyenletesen magas színvonalú, de az biztos, hogy egy különleges dalpark született, ahol egyszerre vannak jelen Cole Porter, Joe Meek, Tom Waits és az ABBA hatásai. Az pedig már csak külön plusz, hogy az érzelmek teljes skáláján végigmegyünk, ha rászánunk szűk három órát az életünkből, és egyben hallgatjuk végig a szerelmes dalokat.

szerző: Hó Márton