Az október elején a hazai mozikba befutó FOMO a mai magyar társadalom aktuális témáit feszegetve, a közhangulat nyomasztó leképezését nyújtva mesél egy fiatal generációról - és egy fiatal generációnak -, melynek tagjai a mobiltelefon képernyője mögött szembesülnek a felelősség kérdésével. Ez a cikk a Recorder magazin 75. számában megjelent kritika bővített változata.
„Miért öltözködött kihívóan?” „Inkább venné bóknak.” „Nem tehetjük tönkre emiatt egy ígéretes fiatalember életét.” Ismerős frázisok szexuális zaklatásos ügyek kommentjeiből, különösen a nem túl érzékeny magyar társadalomban. Valamilyen formában elhangzik mind a FOMO-ban, amely egy szexuális bűncselekmény elbeszélése, elsősorban az érettségi előtt álló elkövetőt helyezve a középpontba, és amely folytatja a hasonló témákat felvető Gólyatáborral és Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :)-dal megkezdett üdvös mintát.
Ilyen esetben óhatatlanul felmerülhetnek bennünk kérdések azzal kapcsolatban, kinek adnak hangot a filmkészítők; az áldozat dramaturgiai okokból sokáig eltűnik a filmből. Hartung Attila rendező (aki Kerékgyártó Yvonne-nal közösen jegyzi a forgatókönyvet) moralizálás nélkül, de erkölcsi felelősséggel jár el, miközben nem a könnyebb/hamisabb utat választja. Nem azt a fiút teszi meg bűnelkövetőnek a négyfős gimnazista baráti társaságból, akiről a társadalmi sztereotípiák alapján képzelnénk, akihez szörnyetegképet társítanánk. Nihilista haverjai Stanley Kubrick drúgjaival és Harmony Korine kölykeivel állnak rokonságban; az ő passzivitása követendő férfiminták hiányára, felelősséghárításra, csoportnyomásra, mutat rá anélkül, hogy a film mentegetné. A végső szembesítéskor a karakteréből fakadó egyedüli hiteles választ adja magyarázatképp. (Csak a négy haver utolsó közös jelenete bizonyul falsnak, gyengén motiváltnak.)
MÉG 15 IZGALMAS ÚJ MAGYAR FILM A LÁTHATÁRON
A FOMO ráadásul az abszolút mai, élő Magyarországon játszódik. Egy fővárosban, amelynek gerillastíl felvillantott aspektusai mind ismerősek. Egy medializált közegben, ahol a mobillal videóblogolt – mobiltelefonos snitteken, szocmédia-kompatibilis vágástechnikával ábrázolt – életek megágyazhatnak az érzéketlenségnek. A felső-középosztálybeli ifjak garázdálkodásai a film második felében idővel önismétlővé válnak, és van egy enyhe „elrettentő társadalmi célú hirdetés” ízük, de módszeresen szorítják görcsbe a gyomrunkat, még akkor sem oldva fel azt, amikor valaki közbelép, és megvédi tőlük az elesetteket. Nincsenek irgalmas szamaritánusok, az erőszak erőszakot szül, ami nyomasztó lenyomata a 2010-es évek végének frusztrációkban, elfojtott indulatokban, és azok kirobbanásában megnyilvánuló hazai közhangulatának.
osztályzat: 7,5/10
magyar mozipremier: 2019. október 10.
szerző: Huszár András
