Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 75. számában jelent meg.
#2 - Mikor halott és fehér leszek (Kad budem mrtav i beo, 1967)
A huszadik század a kudarcok évszázada: nem sikerült a Harmadik Birodalom és a jóléti állam, a kommunizmus és a rockandroll projektje sem. Utóbbi kettő bukását festi meg minden idők egyik legszutykosabb punkfilmje, melynek brutális záróképén a világ tetejére igyekvő dalnok egy roggyant kerti budiban ül, gatyáját letolva, golyóval a fejében.
A jugoszláv „fekete hullám” legfeketébb mozija a birkahangú szerb parasztról szól, aki az idénymunka mocskából akarja magát kiénekelni – de leginkább csak nyeglén sodródik a fővárosi Ki mit tud?-fellépés fenségesen kínos kudarcáig. Ez az iránytű nélküli lázadó nem habozik, ha lopni vagy baszni kell, és kitartóan tud menekülni füstben és ködben, ludak, vonatok és düledező bódék között.
Van még film, ami ennyi nyomort tud egyetlen képbe sűríteni? A zsúfolás költője, Živojin Pavlović ugyanazon könnyedséggel mozgatja a baltaképű statiszták tömegeit a pazar totálokban, mint amellyel a hőse szlalomozik a nők és a vesztes helyzetek között. Olyan ez a film, mint a legjobb vers a szabadságról, amelyet Sziveri János vagy Richard Hell sosem tudott megírni: egy gyönyörű tévelygés a sűrű délszláv mocsárban, ami meggyőzően bizonyítja, hogy az ember csak a kilátástalanságban lehet igazán fiatal.
szerző: Nagy V. Gergő
