„Kurva nagy, az lennék egyszer szívesen” – Hajós András-interjú

Volt pincér, sajtós, énekes, dalszövegíró, színész, műsorvezető, a Forbes-celeblistáján a tizedik. Hajós András élete nagy szerelme az Emil.RuleZ!, most viszont már kipróbálná, milyen egy profi popprodukcióban. Másik főműve a Dalfutár, a saját ötlete alapján képernyőre került slágergyártó-csapatépítő műsor, amiben – ahogy ő fogalmazott – a hazai zeneipar David Attenborough-jaként kutat fel és hoz össze zenészeket, hogy azok írjanak közösen egy jó dalt. A Dalfutár egy évadig futott a tévében, most a YouTube-on kelt új életre. Ez a Recorder magazin 74. számában megjelent interjú bővített változata.

Neten indult újra a Dalfutár című műsorod, a második évaddal. Mi kellett ahhoz, hogy ez a második évad megszülethessen?

A Super TV2-n a Dalfutár a késő esti műsorsávban ment – a neten viszont egész sokan nézték, volt kis rajongótábora is. Kivártam a jogi tisztázódást, és kerestünk szponzorokat. Az Artisjus és a Samsung segítségével élesztettük újra.

Volt jogi konfliktusod a TV2-vel abból, hogy az első évad náluk ment?

Nem lehetett. A Dalfutárt én találtam ki, az én műsorom, a TV2-nek pedig egy időre eladtam a licencjogokat. Amikor ennek a hatálya lejárt, a jog újra az enyém lett.

Lovasi András, Linczényi Márkó, Hajós András, Kőhalmi Zoltán és Dallos Bogi a Dalfutár című műsorban

Változtattatok valamit a formátumon?

Végül nem. A Dalfutár ebben a formájában három díjat nyert, a rajongók is így szeretik, ilyenkor nem érdemes változtatni. Persze vannak terveim pár évadra előre, például, hogy ne csak zenei producerek csinálják meg a dalokat, hanem mondjuk egy élő zenekar. Vagy mi lenne, ha forogna egy igazi videóklip is a végén?

Az sem igényelt változtatást, hogy televízióról átkerül a műsor a YouTube-ra?

Bár a YouTube-ra megy, ez gyakorlatilag tévéműsor. Nem egy telefonnal forgatott vlog, hanem sokkamerás, sokszereplős, sok helyszínes, drónos, profin vágott, világított nagy produkció. Szerintem erre egyre nagyobb az igény a YouTube-on.

Izgulsz amiatt, hogy a YouTube-on majd azonnal kapod a közvetlen nézői reakciókat?

Nem, mert a tévéműsorok videói is jó pár éve kikerülnek a YouTube-ra, megszoktam. Odaállni egy színpadra akármekkora tömeg elé, és azt mondani, hogy most tapsot vagy nevetést fogok létrehozni – ez az igazi tét, nem az, hogy valaki odakommenteli, hogy sunázna, Dunába lőne vagy for president. Régen egyébként ezt a valósidejűséget a tévé hozta. Amikor lement egy Heti hete-adás milliós nézettséggel, másnap mindenki arról beszélt. Most ezt az internet tudja.

Hogyan válogatjátok ki a szereplőket? Van valami képlet, hogy hány ismert, hány ismeretlen zenésznek érdemes szerepelnie benne?

Próbáljuk vegyíteni az ismert és a kevésbé ismert arcokat. Például ott van Kozma Kata Artisjus-díjas zeneszerző. Itthon kevésbé ismerik, pedig a Berklee-n tanult, New Yorktól Londonig dolgozik zenei projekteken. Ezenkívül igyekszünk az ismert arcokat meglepő szerepbe hozni, és olyan képességeiket megmutatni, amik esetleg nem egyértelműek. Rengeteg zenész van, akiről nem gondolnánk, hogy jó szövegíró, hangmérnök vagy producer.

Mi eléggé agyament módon hozunk létre dalokat. Ez a kifordított helyzet arra jó, hogy a zeneipar hátterét meg tudjuk mutatni. Bár ez a műsor szerintem elsősorban, a zenén keresztül, az emberi együttműködésről szól. Arról, hogy hogyan tudnak egy jó célért emberek együtt dolgozni, engedni az egójukból. Én ezt szánom a műsor fő üzenetének. Jobb, ha kicsit mindenki enged és mindenki győz.

Te magad is zenész vagy. Hogy bírod ki, hogy ne szólj bele a dalok alakulásába?

Nehezen. Én is tanulom, hogyan kell hátrébb húzódni. Néha beleszóltam. A szereplők rendszerint ismernek engem, van valamilyen respektem, nem kívülállóként tekintenek rám. Van, aki rám ordított, hogy „András, kussoljál, ezt most nem te csinálod!”. A fiatalok kicsit több tisztelettel meghallgatták, majd juszt se úgy csinálták. És szerintem ez így van rendjén.

Linczényi Márkó, Hajós András, Lovasi András, Dallos Bogi és Kőhalmi Zoltán a Dalfutár című műsorban

Szerinted miért lett népszerű a Dalfutár?

Mert olyan, mint egy krimi. Ha elindul egy furcsa kirakós, akkor az ember egyszer csak kíváncsi lesz, hogy ebből mi sül ki. Az is működteti, hogy az egész műsornak nagyon pozitív a hangulata. Az elején minden szereplőt elkap a szorongás, hogy úristen, mi lesz, aztán mint a gyerekek, bizonyítani akarják, hogy jók és ügyesek. És ahogy a feladattal megbirkóznak, és a feszkó kimegy, az egész egy nagy songwriting camppé változik. A szereplők megnyílnak, beengednek a lakásukba, fogadnak a kedvenc éttermükben, a próbatermükben, a titkos helyükön, mesélnek az életük problémájáról. Ez a docu-reality műfaj iskolája. Szerintem ezt elkaptuk.

Magadban helyretetted, hogy a korábbi műsoraid miért nem lettek sikeresebbek?

A számokat nézve volt nekem a Dalfutárnál nagyobb sikerem is. Az első műsoraim körül sokkal nagyobb volt a felhajtás, a Heti hetes embertelen nézettségeket produkált, de nem ezt a részét nézem. A mindenáron legnépszerűbbnek levés versenyéből kiszálltam.

Bajor Imre, Gálvölgyi János, Hernádi Judit, Jáksó László, Hajdú Steve, Hajós András és Farkasházy Tivadar a Heti hetes című műsorban | Forrás: RTL Klub

Szerencsétlen alkat vagyok: nem tudom ugyanazt csinálni nagyon sokáig. Megőrül az agyam, másodpercenként robban egyet, annyi mindent akarok csinálni. Most kipróbálhatom ezt is. A Dalfutárnak én vagyok az egyik producere, gyártója, több mindenért én vagyok felelős a pénzügyektől a PR-on át az informatikai háttérig. Ami amúgy extra stressz, mert nagyon nehéz úgy odafordulni egy zenészhez, és beszélgetni vele egy dalról, hogy közben három perce kaptam egy e-mailt, hogy valami csúszott, drágább lesz stb.

Csináltál egy videósorozatot az egyik üdítőgyártóval, amiben mintha visszaköszönne a Bolhacirkusz vagy a Hajós a dobozban műsoraidban látott törekvés, hogy a szórakoztatás mellett életszagú dolgokat is bemutass. Azt a sorozatot te találtad ki?

Nem, csak felkértek, mint műsorvezetőt abba a reklámba. A Bolhacirkusz és a Hajós a dobozban is már létező formátumok voltak, nem én találtam ki őket. A Hajós a dobozban-t nem is szerettem, mondjuk úgy, a gyártói körülmények miatt. Meg szociológusként végeztem. Az emberek számára lehet, hogy érdekes, hogy elmegyek olyan helyekre, amiket nem ismernek, de nekem kevesebb volt benne az újdonság.

Akkor az a kép rólad, hogy nyitott vagy a társadalomra, az emberekre, és szeretnéd őket megmutatni, idealisztikus?

Igen. Nyitott vagyok, de nem ezt keresem. Frontember egó vagyok, nem egy újságíró típus.

Az Emil Rulez mennyire hiányzik?

Nagyon. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor 16 évesen az embernek van egy első szerelme, és az volt a legnagyobb és legszebb – de már nem folytatható. Volt egy próbálkozásunk, hogy újrakezdjük, számos okból nem jött össze. Ma már talán tudnám, hogy arra, ami miatt akkor abbahagytuk, mi lenne a megoldás, de akkor nem tudtam.

Ha most indulnátok bele a zenei életbe, másképp csinálnád?

Ha most nőnék fel, és annyi idős lennék, mint a fiam, valószínűleg trapet csinálnék, mint ők – döbbenten hallgatom, ahogy kiabálja, hogy „előveszem a flexet, előttem térdel az exed”. Bár biztos az anyám is döbbenten hallgatta, amikor azt ordítottam, hogy „Zazazazzazazaziee az ágyban” .

Ami volt, a legszebb, ami történhetett velünk. 30 év körül voltunk, amikor elkezdtünk befutni, civil állásokkal, legtöbbünknél gyerekekkel, az egész felnőtt fejjel ért minket, és rá is haraptunk. Én legalábbis eléggé bevettem a rockandroll tablettát, rendesen kicsináltam magamat: cigi, pia, kávé, drog, nemalvás... Talán ezt csinálnám másképpen. De cserébe csomó helyes döntést is hoztunk. Lehet, ha 20 éves korunkban ér el minket a siker, már nem élnék. Én ilyen volnákon nem rugózok. Főleg azért nem, mert annyi minden van még előttem, amit tudnék és fogok is csinálni.

Nem volt kiábrándító jobban belelátni a zeneiparba?

Nem. Mindig is kiábrándító volt minden ipar, a sporttól az üzletig. Én egy veszélyt látok ma. Az interneten mindenki lehet minden. Lehet valaki népszerű azért, mert a YouTube-on gitározik egy semmilyenecske dalt, emellé neonszínű a sapkája, vagy fingik hozzá.

Ez egyfelől csodálatos: igazságosan helyreteszi a dolgokat. De elfeledteti, hogy ez egy szakma, amiben 20-30 év gyakorlás van, aminek vannak skilljei. Fizessék meg azt, aki tud gitározni, és legyen szerényebb, aki nem tud. A másik: lehet iparosként dalt gyártani, de a kreativitás mindig egy lázadás, egy szabályfelrúgás. Tessék befutni – de az ahhoz vezető út nem csak utánzásból áll, hanem utánzás, megtanulás és egy kis plusz egyéni ötlet hozzátétele.

Sikerült dönteni, hogy milyen saját zenei projektbe kezdj?

Engem sokféle zene érdekel, nem tudok stílust, műfajt választani. Még keresem. És semmi baj nem történik, ha nem találom meg. Bár ha a halálos ágyamon azt kell mondjam, hogy nem csináltam több lemezt, geci ideges leszek. Ez az én meccsem, amit magammal játszom, és ha ki fog jönni belőle valami, akkor tudom, hogy jó fog kijönni, legalábbis abban az értelemben, hogy én nyugodt leszek.

Tudod, hogy legszívesebben mit csinálnék? Végigjártuk az Emil.RuleZ!-zel, hogy hogyan kell saját zenével, alulról kezdve, kompromisszumok nélkül befutni. Most egy pengeélesen kitalált, jó popprodukció érdekelne, egy pop comeback. Nem arra gondolok, hogy 50 évesen félmeztelenül azt próbálnám énekelni, hogy „I love you, you love me”, mert az nyilván nem állna jól. De megtalálni, hogy mi állhat jól. Mi a zenében kicsik voltunk, és kurva nagy, az lennék egyszer szívesen. Kimaradt, hogy slágert írjak, nem játszott a rádió, aztán faszok voltunk, és nem csináltunk időben klipet, mert nyeglén nem vettük észre, hogy enélkül nem megy. De az, hogy én írok egy dalt, azt játssza a rádió/internet, szeretik sokan, és ebből van arra pénz, hogy nagyon sok ezer ember összegyűljön, és vannak fények, vizuálok, minden, ami kell – ez még érdekelne.

De lehet, hogy ehhez túl sok kompromisszumot kéne kötni. Jelenleg nincs olyan nagyon sikeres magyar produkció, amire azt mondanám, hogy egy az egyben cserélnék velük. Jó, egy-kettő van, de ők olyan képességgel rendelkeznek, ami nekem nincs. Szóval egyelőre a Dalfutárban élem ki magam.

interjú: Dencs Ágnes
gitáros, lábas és szintis fotó: Valami Hektor