Filmrecorder. Együtt megyünk (filmkritika)

Guillaume Canet kilenc év elteltével forgatott folytatást legsikeresebb rendezéséhez, az Apró kis hazugságokhoz. Az első rész az a típusú francia film volt, amelynek univerzumában nagyon jó lenne létezni, hiába elégedetlen és szenved mindenki folyamatosan. A folytatás következetesen hozza ugyanazt az életközépi válságot tengerparton borozgatva-cigizgetve átvészelő hangulatot, bár jelképes, hogy nyár helyett most már ősz van.

A pár- és baráti kapcsolatokat illetően a film nem idealizál semmit; ami kilenc éve halára volt ítélve, az mostanra meg is halt és aki akkor idegbeteg volt, az azóta sem gyógyult ki belőle. Canet érezhetően nem akart sokat változtatni a nyerő recepten, ezért az Együtt megyünknek pont ugyanazok a gyengéi és az erényei, mint az Apró kis hazugságoknak, csak másodjára már kevésbé hat frissnek a koncepció. Egyes figurák most is elnagyoltak és csak humorforrásként részei a történetnek, túl sok a videoklipszerű érzelgős zenés betét és a meleg-szál kezelése már két évtizeddel ezelőtt is retrográdnak hatott volna.

A színészek viszont remekelnek és François Cluzet, Gilles Lellouche vagy Benoît Magimel játékát mindig élmény nézni. Úgy tűnik viszont, Guillaume Canet ismét örömmel példázza, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, aki támogatja, hiszen ez zsinórban a negyedik rendezése, ahol felesége, Franciaország talán legnagyobb színésznője, Marion Cotillard nyúlja le a show-t.

osztályzat: 6/10

szerző: Onozó Róbert

Ez a kritika először a Recorder magazin 74. számában jelent meg.