Filmrecorder. A gyilkos ruha elől nincs menekvés

Peter Strickland rendezett már David Lynch őrületével vetekedő hangmérnökhorrort, fejtegetett párkapcsolati dilemmákat szadomazo játszmákba ágyazva, most pedig a boszorkányság, a divatszakma és a brit kisemberlét közös keresztmetszetében durrantja el az agyunkat. A részben Budapesten forgatott In Fabric egy gyilkos ruha horrormeséje, amiben a formai kísérletezések, az erotika és az abszurd humor kedvelői sem fognak csalódni.

A Marvel-univerzum egyik legszórakoztatóbb karaktere kétségkívül Doctor Strange köpönyege. A Levitáció köpenye nem beszél, de autonóm lény, és vannak érzései is. Sértődékeny, harcias, empatikus, szarkasztikus, pimaszkodó – sokrétűbb személyiséggel ruházták fel, mint a legtöbb ember mellékszereplőt a Doctor Strange-ben.

Valószínűtlen, hogy a 60-as, 70-es évek kultikus európai műfajaiból – giallókból, softcore erotikus filmekből – táplálkozó, a nosztalgiát formai és narratív kísérletezéssel ötvöző Peter Strickland (Berberian Sound Stage, The Duke of Burgundy) Scott Derrickson szuperhősfilmjéből vagy Stan Lee és Steve Ditko képregényéből merített volna legújabb ékszíjeldobó, bizarr horror-szatírájához. Mégis, ha egy mondatban kéne összefoglalni az In Fabric premisszáját, az akár így is szólhatna: "Mi lenne, ha Doctor Strange köpenye nem jó fej, hanem maga a gonosz, és az életedre tör?"

A köpeny ez esetben egy vörös, elegáns szabású női ruha, amire egy rejtélyes londoni divatáruház, a Dentley & Soper tévés reklámjában figyel fel Sheila, a nagykamasz/fiatal felnőtt fiát válása után egyedül nevelő, szerény és visszahúzódó postai alkalmazott (Marianne Jean-Baptiste, Titkok és hazugságok). A szalon meglehetősen szokatlan habitusú, boszorkányos, kibogozhatatlanul archaikus körmondatokban beszélő eladója, Miss Luckmoore (Fatma Mohamed) rátukmálja a ruhát, és azt ígéri, ezzel biztosan lenyűgözi majd a társkereső apróhirdetésből leszervezett randipartnerét. A ruhának azonban más tervei vannak: előző viselője tragikus baleset áldozat lett, és csakhamar szétzilálja Sheila életét – előbb csak a mosógépét, aztán a családját, végül a józan eszét.

Az In Fabric olyan, mint egy Poe-novella, amire egy behéliumozott könyvtáros véletlenül indigóval rákopírozta a Sóhajok storyboardjait. Stricklandnél persze semmi sem véletlen, de a novellisztikus elbeszélésmódnak köszönhetően a kétórás film nem a feszes cselekményével fogja rabul ejteni a művészhorrorokra fogékony nézőket. Egy kérdést keringet, mint egy prédáját koncentrikus körökben becserkésző ragadozó, vagy egy végtelenbe tekeredő spirál. Vajon tényleg saját ördögi vágyait éli ki a viselőjét terrorizáló ruha, vagy a divatszalon személyzetének utasításait követi? És meg lehet-e szabadulni tőle?

A válasz talán nem olyan meglepő, az viszont igen, hogy a kétórás film viszonylag hamar megadja, és utána egy fókuszváltást követően még hosszan folytatódik, újabb és újabb groteszk adalékokkal támasztva alá hipotézisét. (Amikor már azt hinnénk, nem lehet tovább fokozni a nonszenszt, egy újszülött olyat csinál, amit előtte még egyetlen újszülött sem.) A narratíva kifúj, de a végletekig esztétizált-stilizált képek, a Cavern Of Anti-Matter csembalóközpontú szintiszólamait és a mozitermet susmorgással behálózó hanghatásokat ötvöző auditív élmény, illetve – és elsősorban – a film önironikus humora menti a helyzetet.

Strickland magabiztosan ötvözi a komolyan vehetetlen abszurdot és a vérkomoly kivitelezést, ám a film akkor működik a legjobban, amikor nemcsak intellektuális és esztétikai élvezeteket nyújt, hanem Marianne Jean-Baptiste személyében lehozza a valóságba a fantazmagóriákat. A veterán brit színésznő olyan eszköztelen, emberi gesztusokkal tolmácsolja Sheila magánéleti, párkapcsolati-családi-munkahelyi viszontagságait és reményeit, mintha Mike Leigh egyik kitchen sink drámájában is játszana szimultán. Az általa képviselt realizmus tartja egyensúlyban a mérleget, ami más szereplők jeleneteiben átbillen az abszurd irányába.

Mondjuk, az is igaz, hogy eleve nem érdemes túl sok földhözragadtságot elvárni egy filmtől, melynek valódi főszereplője egy vérszomjas, szemétkedő ruhaköltemény. A filmnyelvi és műfaji kísérletezés mögött meghúzódó társadalomkritika sem különösebben burkolt vagy bonyolult éppezért: megkapja a magáét a banális bürokrácia, a sznob elit és a bárgyú kispolgár, meg persze a fogyasztói társadalom, amely észre sem veszi, hogy költekezési mániájával kapitalista elnyomói csillapíthatatlan étvágyát elégíti ki.

Az In Fabric tehát legalább annyira a „fekete péntek” görbe tükre, mint a harminc-negyven éves eurotrashek posztmodern ironikus átirata. Főként felszíni móka, de annak kiváló. És mindenképp magasabbra teszi a lécet a Doctor Strange 2 előtt. Mármint, ezek után melyikünk nem nézné meg szívesen, ahogy Benedict Cumberbatch retro divatmagazinokat lapozgat, vagy álmatlanul retteg, amíg a köpenye vészjóslóan csúszkál a szekrényében?

szerző: Huszár András

A filmet a jelenleg futó Karlovy Vary-i filmfesztiválon láttuk.