The National: I Am Easy To Find (Lemez- és filmkritika)

A The National idén új embereket engedett be introspektív világába, így tud meglepetéseket okozni még a nyolcadik lemezén is, és megajándékozni minket az év egyik legszebb filmélményével. A lemezkritika a Recorder magazin 73. lapszámában is olvasható.

Előadó: The National

Cím: I Am Easy To Find

Kiadó: 4AD

Megjelenés: 2019

Stílus: Stressz-artrock / Életképfilm

Kulcsdal: Not In Kansas

A lemez: 8/10 / A film: 9/10

Nem lebecsülendő dolog, hogy a The National idestova 18 éve szállít egyenletesen magas színvonalú sorlemezeket. Pedig nem hajtanak végre radikális irányváltásokat, hogy relevánsak maradjanak, mindig épp csak annyit módosítanak a mostanra kodifikált National-képleten – melankolikus és/vagy zaklatott és/vagy crescendóval kirobbanó indierock, válságkezelő szövegek, Matt Berninger alkoholba fojtott, egzisztencialista baritonja –, amennyi frissítő. A legutóbbi Sleep Well Beasten ez a Dessner-tesók hangzásvilágába beszivárgó, szurkapiszkás elektronikában testesült meg, nyolcadik, eddigi leghosszabb albumuk, az I Am Easy To Find pedig kollaboratív jellegével, az énekhangok és nézőpontok megsokszorozásával mutat újat.

AZ ELŐZŐ NATIONAL-LEMEZ, A SLEEP WELL BEAST KRITIKÁJA

Nincs olyan dal a lemezen, amelyben ne hallanánk női hangokat. Néha háttérvokálként, máskor kórusban, megint máskor duettben, szólóban. Matt Berninger, a zenekar tömegközéppontja a háttérbe húzódik (mint az Oblivions hangkeverésében), a dal felénél átadja a stafétát (Not In Kansas), vagy alig bukkan fel (So Far So Fast). A vendégszólamok – Lisa Hannigan, Gail Ann Dorsey, Sharon Van Etten és mások – ellenpontoznak, harmóniába lépnek, mentőkötelet dobnak a gödörbe. Amikor a Where Is Her Head hiperaktív, eksztatikus zsolozsmáját követő Not In Kansasben túlpörögnek az elbeszélő gondolatai, a kisiklást egy női kar kölcsönvett szövegbetéte gátolja meg, és úgy csendesíti el, akár a végítélet balzsamos misedala.

„I can’t slow down and I can’t stand it” – önti szavakba e kulcsdalban Berninger a lemez, sőt, voltaképp a teljes életmű jelmondatát, a szorongásokat, amikkel hajnali három és négy között maradunk magunkra. Csak most mégsem vagyunk egyedül, a belső monológok párbeszéddé alakulhatnak. Van kihez szólni, van kitől tanácsot kérni, át lehet hidalni a távolságokat. A lemez minimalista, kísérletező hangszerelése is ehhez a törékeny állapothoz igazodik a Quiet Light disszonáns vonósaival, a The Pull Of You énekbeszédére rímelő széttöredezettséggel.

És így lép a lemez párbeszédbe Mike Mills író-rendező félórás kisfilmjével, ami több, mint puszta hosszúklip. Vizuális album? Mondjuk. Mills darabjaira szedett és újrakonfigurált hat félkész dalt, és felépített belőlük egy családtörténetet, ami aztán visszahatott a lemezre, új szerzemények sarjadtak belőle (Dust Swirls In Strange Light). A fekete-fehér kisfilm pillanatképek sorozata egy nő életéből, a születés pillanatától a halálos ágyig. Látjuk, ahogy megtapasztalja a világot, megismeri a barátságot, megtanul hazudni, megváltozik a szüleihez való viszonya, megismétli a hibáikat, elszenved tragédiákat, megél örömöket.

A nőt csecsemőkortól öregkorig Alicia Vikander játssza, CGI vagy öregítő smink nélkül. Ő nem változik, csak a környezete, ami ihletetten fejezi ki, hogy az életünket folyamatában éljük meg: hiába látjuk a tükörben a ráncokat, belül azt érezzük, pont úgy nézünk ki, mint öt-tíz-húsz-ötven évvel ezelőtt. Gyönyörű alakítás, némajátékkal, mozgásszínészettel közvetíti a lelki folyamatokat, miközben a cselekményt költőien tömör feliratok fogalmazzák meg. A Mills-film révén még egy szép szólammal gazdagodik az I Am Easy To Find polifóniája.

Huszár András

MÉG TÖBB LEMEZKRITIKA