Bauhaus és zene – Iskola a határokon

Százéves a Bauhaus, világszerte kiállítások és a legkülönfélébb programok sorával ünneplik a művészettörténet egyik legizgalmasabb mozgalmát. A formatervezés, az építészet, a képzőművészet és a színház mellett a Bauhaus ezernyi módon hatott a könnyűzenére is. Csepelyi Adrienn cikke – amely a Recorder magazin 72. lapszámában jelent meg – rávilágít néhány összefüggésre.

Iskola a határon

A Bauhaust 1919-ben alapította Weimarban Walter Gropius német építész. Az iskola célja az volt, hogy elszakadva a hagyományos oktatási modelltől, a hallgatók sokoldalú és modern művészeti képzésben részesüljenek, és megújítsák a művészetet. Az intézmény 1925-ig működött Weimarban, majd a szélsőjobboldali nyomás megerősödése miatt Dessauba tette át székhelyét. Ezt követően Berlinbe költözött, ám a náci rezsim miatt 1933-ban megszűnt, és oktatói, valamint diákjai közül sokan emigráltak. A Bauhaus működését három igazgató határozta meg: Gropius 1919-től 1928-ig, Hannes Meyer 1928 és 1931 között, végül pedig Mies van der Rohe vezette az intézményt.

A Bauhausról legtöbbünknek a különleges formatervezésű, már-már absztrakt, mégis funkcionális használati tárgyak, a különleges, modern bútorok és a letisztult formavilágú épületek jutnak eszünkbe. De aki járt már például Mies van der Rohe valamely ikonikus épületében, az tudja: az alapelv ennél sokkal többet jelent. A Bauhaus kapcsán a szó legszorosabb értelmében igaz, hogy a kevesebb több. A geometriai formák összességévé redukált képek, a puritán, anyaghasználatuk miatt mégis nagyvonalú bútorok mind-mind azt sugallják, hogy az egyszerűség, a rend, a harmónia új minőséget kölcsönöz az életünknek. Emellett azonban a gyorsan nemzetközivé váló mozgalomnak szerves része volt a színházi dogmákkal való kísérletezés, a színpadtechnika megújítása (ennek, ugye, nem kell különösebben fejtegetnünk a könnyűzenei vonatkozásait) – és a zene is.

Rave a húszas években

A Bauhaus iskola ugyanis rendszeresen rendezett táncmulatságokat, amelyek – nem meglepő módon – nem voltak hasonlíthatók semmiféle addig megszokott zenés mulatsághoz. A visszaemlékezések szerint a kispénzű, ámde kreatív diákok maguk tervezte és kivitelezte ruhákban jelentek meg ezeken az eseményeken. Az olcsó textilekből varrott, hosszú és bő női ruhaköltemények szembementek a korszellemmel – amely egyébként vicces módon maga is elképesztően lázadónak számított a kivillanó női bokákkal és térdekkel. A frizurák a középkort idézték. A bulikban a diákok mellett megjelentek a Bauhaus alapítói és tanárai is – ott ült Klee és Kandinszkij is –, a tánc mellett Kurt Schmidt színházcsoportja rövid jeleneteket adott elő. A hangulat mellett fontos volt, hogy minden mulatsághoz megfelelő színvonalú plakát készüljön, amelyeket szintén a növendékek készítettek. Gropius díjazta a kreatív szórakozási formát, és pontosan tudta, hogy a semmihez nem hasonlítható estek – amelyeken nem volt divat lerészegedni – jó hírét viszik a Bauhausnak is. A „partisorozat” hamar híressé vált, előbb külsősöket is odacsábítva, később pedig „turnéra” ösztökélve a Bauhaus zenekart. Ezek az összejövetelek tehát tulajdonképpen az underground partikultúra előfutárainak tekinthetők. 

Könnyűzenei referenciapont

Az 1978-ban alapított Bauhaus együttes (mármint az angol rockzenekar) a legnyilvánvalóbb kötődési pont a mai értelemben vett könnyűzenéhez, ám a Bauhaus vizualitása nyilván számtalan albumborítót és videoklipet is inspirált. Igaz, néha a továbbgondolt formában nem könnyű felfedezni a forrást, de a Franz Ferdinand korai lemezborítóiról például a megváltoztatott színek ellenére is egyértelmű, hogy a Bauhaus és az orosz konstruktivizmus jegyeit viselik. (Különösen vicces a This Fire videoklipjében feltűnő „sör” és „foci” felirat – cirill betűkkel.) A This Fire kislemezborítója pedig egy tökéletes Bauhaus-kompozíció.


A dán Kashmir ennél is tovább ment: No Balance Palace című albumának borítója egy az egyben El Liszickij Absztrakt kabinet című 1927-es festménye. A Kraftwerk vizuális anyagait nézve néha nehezen bontható szét a német expresszionizmus, a futurizmus vagy épp az orosz konstruktivizmus hatása, az viszont bizonyos, hogy a színpadi látvány és az arculat fontos kiindulópontja a Bauhaus is. A másik jelentős zenei kapcsolódási pont S. Neil Fujita munkássága. A japán szülőktől Hawaii szigetén született művészt 1954-ben alkalmazta a Columbia Records azzal a nem titkolt szándékkal, hogy vizuális konkurenciát teremtsen a Blue Note kiadó emblematikus borítói számára.

Fujita látványvilága egyértelműen Klee-hatásokat mutat, illetve itt-ott Kandinszkij azon korszakát idézi, amelyben kísérletezni kezdett az absztrakt formákkal. A legismertebb talán Charles Mingus Ah Um és a Dave Brubeck Quartet Take Five című albumának borítója, de jellegzetes – és zeneileg is remekül illeszkedő – Glenn Gould zongoraművész Schönberg- és Berg-lemezének artworkje is.

ÉRDEMES ELOLVASNI A BAUHAUS MAGYAR CEREMÓNIAMESTERÉRŐL, WEININGER ANDORRÓL SZÓLÓ CIKKÜNKET IS.

Szerző: Csepelyi Adrienn