Filmrecorder. Elszabadult a téboly a Riviérán

Zsinórban másodjára nyerte távol-keleti film a cannes-i filmfesztivált és a dél-koreai Élősködők legalább olyan jó, mint a tavalyi nyertes japán Bolti tolvajok. De még így is volt nála hatásosabb és őrültebb film idén Cannes-ban, mégpedig a Robert Pattinson főszereplésével készült teljes téboly, a The Lighthouse. Számba vesszük a 72. cannes-i filmfesztivál díjazottjait, legnagyobb csalódásait és legjobb filmjeit. (Borítókép: Bong Joon-ho, az Arany Pálma-díjas Élősködők rendezője.)

A legjobbak

10. Port Authority (Danielle Lessovitz) / The Climb (Michael Angelo Covino)

Rögtön csalok egy megosztott tizedik helyezéssel, de nem tudtam eldönteni, hogy e két hangulatos amerikai indie közül melyiket hagyjam ki. Mindkettő elsőfilm és mindkettőn eszméletlenül jól szórakoztam. A Port Authority a „közép-amerikai srác belecsöppen New York éjszakai életébe” toposz friss megközelítése – a Pose című sorozat rajongóinak kötelező! A The Climb-ról is TV-sorozatok jutottak eszembe, például az Easy és A kenderfutár, mert az amerikai függetlenfilm az utóbbi időben lényegében visszaszorult a tévébe, de most végre kapunk egy fergeteges buddy comedyt két kiállhatatlan fráterrel, akiket végül lehetetlenség nem megkedvelni.

9. The Wild Goose Lake (Diao Yi’nan)

Tarantino kedvenc filmje az idei fesztiválon (mármint a sajátján kívül) bámulatosan virtuóz munka. Az egyik pillanatban még egy őrült villogó-cipős flashmobot látunk a Boney M. Rasputinjának taktusaira, a következőben pedig már szanaszét kaszabolják egymást a villogó cipősök egy állatkertben. Az elképesztő akciójelenetek közben egy gyönyörűen fényképezett, izgalmas történet is kibontakozik

8. Atlantique (Mati Diop)

Maximum egy legjobb elsőfilmesnek járó Camera d’or díjban bizakodtunk, de végül a második helyezéssel felérő Grand prix-t nyerte el az első versenyprogramba beválogatott színesbőrű nő. Diop-t Claire Denis remekűvének, a 35 pohár rumnak a főszereplőjeként ismerte meg a filmvilág, most azonban felülmúlta mesterét a Denis filmjeihez hasonló hangulatú, Szenegálban játszódó kísérteties szerelmesfilmjével.

7. Les misérables (Ladj Ly)

A házigazda franciák beerősítettek a sokszínűség terén és Mati Diop mellett egy másik afrikai származású elsőfilmest is elsőre beválogattak a versenybe. Ly lüktető energiával és végtelen empátiával közelítette meg a tűzfészeknek számító párizsi külvárosok bemutatását. A Les misérables megérdemli, hogy akkora alapművé váljon, mint a Gyűlölet.

Bővebben: Párizs újra lángokban

6. Fájdalom és dicsőség (Pedro Almodóvar)

Nem igazság, hogy míg Ken Loach vagy a Dardenne-testvérek már a harmadik Arany Pálmájukért versenyeztek idén, a jelenkori spanyol film legnagyobb mesterét máig nem ismerte el egyetlen zsűri sem fődíjjal. Sokáig úgy tűnt, ez idén megváltozhat, de az önéletrajzi elemekben bővelkedő Fájdalom és dicsőség hiába lett Almodóvar karrier-összegző mesterműve, végül csak Antonio Banderasnak hozott díjat a rendező alteregójának megformálásáért.

Bővebben: Banderas és Almodóvar teljesen eggyé váltak

5. Volt egyszer egy… Hollywood (Quentin Tarantino)

Tarantino megdicsőülni jár Cannes-ba. Huszonöt éve itt nyert Arany Pálmát a Ponyvaregény, tizenöt éve zsűrielnök volt, tíz éve pedig itt vált szupersztár-rendezővé a Becstelen brigantykkal. Idén ugyan a legjobb kutya-alakításnak járó Palme Dogon kívül nem nyert díjat, de nyomatékosította, hogy nincs Hollywoodban más rendező, aki képes lenne még eredeti anyagból, felnőtteknek szóló témával, a legnagyobb sztárokat maga mellé állítva ennyire menő közönségsikereket készíteni.

Bővebben: Tarantino Hollywood megmentője

4. Portrait de la jeune fille en feu (Céline Sciamma)

Évek óta küszködik a világ legjelentősebb filmszemléje, hogy feltornázza a női rendezők jelenlétét a versenyprogramban és egyre kínosabb az is, hogy 72 év alatt csak egy női rendező nyert Arany Pálmát. Idén négy jelölt volt, aki Jane Campiont követhette volna, és az eufórikus hangulatú premiert követően  Céline Sciammában volt a legtöbb bizodalmunk, hogy felülírja ezt a gyalázatos statisztikát, de végül a legjobb forgatókönyv díjával kellett beérnie. Sciamma élettársa, Adèle Haenel mindenesetre élete alakítását nyújtotta a visszafogott kosztümös dráma főszereplőjeként.

Bővebben: Ha a Titanic két lány szerelméről szólt volna

3. And Then We Danced (Levan Akin)

Idén annyira erős volt a versenyprogram, hogy sokkal kevesebbszer jutottam el a párhuzamosan megrendezett mellékszekciók kínálatában kísérletezni. Azt viszont nem bántam meg, amikor a Twitteren „a grúz Szólíts a neveden!”-ként jellemzett filmért kihagytam Ken Loach újdonságát. A Svédországban élő Akin grúz néptáncosokról szóló melegfilmje valóban olyan varázslatos, mint olasz elődje, annyi különbséggel persze, hogy Grúziában sokkal kevésbé támogató a közeg. De a szerelem ott is szerelem és a csábítás zenei aláfestése ott is inkább Robyn, mintsem a grúz népzene.

2. Élősködők (Bong Joon-ho)

Tavaly a Gyújtogatók volt a fesztivál legjobb filmje Lee Chang-dongtól és idén is egy dél-koreai kultfilmrendezőt szerettek a legjobban a kritikusok a versenyprogramból. A gazdatest, a Mother és a Snowpiercer után az Okja premierjét két éve elhomályosította a Netflix-balhé, de Bong Joon-ho szerencsére most visszatért hazájába, hogy két családot eresszen egymásnak. Az Élősködők eszméletlen vicces egészen addig, amikor már véresen komolyan beszél az igazságtalan társadalmi egyenlőtlenségekről. Egy nagyon megérdemelt Arany Pálma-győztes.

1. The Lighthouse (Robert Eggers)

Robert Pattinson tíz évvel ezelőtt még tinilányok szobáinak falán bazsalygott, mostanra viszont művészfilm-rendezők kedvenc férfimúzsája és visszatérő vendég a cannes-i filmfesztiválon. Idén a Rendezők kéthete mellékszekció legnagyobb dobásában szerepelt az utóbbi két évben zsinórban Oscar-jelölt, de most minden eddigi karriercsúcsát felülmúló Willem Dafoe oldalán, Robert Eggers kamerája előtt. Eggers pár éve az ultrapara, de vizuálisan lenyűgöző A boszorkány rendezésével robbant be, most pedig újra fekete-fehérben forgatott, ráadásul 80-100 évvel ezelőtti felszereléssel. A puritán esztétika annyira büntet, mint egy Tarr Béla filmben, de közben a fokozódó őrület a Ragyogás szintjét súrolja. Az utóbbi évek legjobb amerikai filmjeit jegyző A24 stúdió tudta mit csinál, amikor a versenyprogram helyett a Rendezők kéthetének adta a filmet; egy kisebb teremben vetítették, mindössze háromszor és a második vetítés idejére már akkora volt a híre, hogy ölték egymást az emberek a bejutásért. Akinek sikerült megnézni, az hozzám hasonlóan állítja, hogy máris megvan 2019 egyik legjobb filmje.

Bővebben: Mikor lett Robert Pattinsonból ilyen bitang jó színész?

A legnagyobb csalódások:

Vagy nagyon egyenletes volt az idei mezőny, vagy csak sikeresen kikerültem a rossz filmeket, de nem nagyon volt sokkoló csalódás. Nicolas Winding Refn Amazon-sorozatával kapcsolatban nem voltak jó előérzeteim, miután az Only God Forgives-t és a Neon démont is bosszantó trollkodásnak tartottam, de a Too Old To Die Young az a sorozat, amit szerintem szinte senki sem fog végignézni. Refn persze hozta a formáját és nem az első két részt mutatta be Cannes-ban, hanem a negyediket és ötödiket, de annyira nem történt semmi érdekes, hogy tényleg bárhol be lehet kapcsolódni. Vagy leginkább ki.

Volt még egy rossz élményem, a Wounds című horror a Rendezők kéthetén, amit már bemutattak Sundance-en és nem kapott túl jó kritikákat, de reménykedtem, hogy hátha ott lesznek a főszereplők; Armie Hammer, Dakota Johnson és Zazie Beetz. Nem voltak, a film pedig minden ócska horror-klisét felvonultat a mobiltelefonon talált levágott fej fotóktól a mindent ellepő csótányokig. Lesz a Netflixen, kerüljétek el!

A versenyprogramban a legrosszabb kritikákat Abdellatif Kechiche filmje, a Mektoub My Love: Intermezzo kapta, amire eleve botrányfilmként számított mindenki. Én imádtam az Adèle életét hat éve és a Mektoub My Love első részére (Canto uno) is egy napfényben fürdő, varázslatosan buja élményként emlékszem, ezért nagyon csalódott voltam, amikor kiderült, hogy már nem leszek Cannes-ban a három és fél órás folytatás sajtóvetítése idején. Akkor pedig pláne, amikor kiderült, hogy a filmet mindenki egyöntetűen utálja és céltalan, monoton női fenék-parádéként írja le.

szerző: Onozó Róbert

A cannes-i versenyfilmek közül már vetítik a magyar mozik a Fájdalom és dicsőséget, augusztusban jön a Volt egyszer egy…Hollywood, év végén pedig az Élősködők. Információink szerint van magyar forgalmazója az A Hidden Life-nak, a Sibylnek, a The Traitornak, a Frankie-nek, a Sorry We Missed You-nak, a The Whistlersnek, a Le jeune Ahmednek és a Portrait de la jeune fille en feu-nek is. Az Atlantique a Netflixen lesz majd látható.