„Nálam a zongora a zenekar frontembere” – James Heather-interjú

Kevés zenész mondhatja el magáról, hogy élete első koncertjét a Glastonbury-n adta, de azt talán még kevesebben, hogy 44 ezer Spotify-playlisten szerepelnek a dalai, holott az arcát csak kevesen ismerik. James Heather 2003-tól a legendás Ninja Tune kiadónak dolgozott, kommunikációs feladatokat bíztak rá, így gyors sikerét magyarázhatná, hogy mindent tud a zeneipar működéséről, de igazi keményvonalas művésszel találkoztunk, aki nem termékként vagy projektként tekint a zenéjére. Heather márciusban lépett fel először Magyarországon, a koncert előtt pályafutásáról, a zenéjében jelentkező ambivalenciákról meg a jövőbeni terveiről mesélt nekünk. Takács Dalma interjúja a Recorder magazin 71. lapszámából.

Milyen érzés volt a világ egyik legnagyobb fesztiválján adni életed első koncertjét?

Azért nem úgy kell ezt elképzelni, mintha a nagyszínpadon játszottam volna headlinerként. A Greenpeace standjánál léptem fel, őket támogattam. Épp az első single-öm kiadása után jött ez a lehetőség, ekkor még kevés dalom volt fenn Spotify-on, és nem is volt igazi zongorám, egy sample pianón játszottam. Kevesen lézengtek a koncertemen, de jól éreztem magam, gyönyörűen sütött a nap. Ráadásul mellettem a nagyszínpadon éppen Shaggy játszott, ezért hatalmas kihívásnak éreztem ezt a fellépést. Pláne, hogy ekkor még kevesen ismertek.

Legalábbis az arcodat és a nevedet. Sokáig csak Spotify-on lehetett találkozni a dalaiddal…

A zongora nem új nekem – 1991 óta játszom – , csak a dalaim kiadása. A Glastonbury-fellépés után nem sokkal mögém állt egy menedzsment, és azóta tizenhat bulit csináltam. Még mindig a karrierem elején járok, és egyáltalán nem számítottam ekkora sikerre.

James Heather: Pathos



És hogy érint, hogy így alakult?

Ez az egész közönségdolog új számomra. Ahhoz szoktam, hogy másoktól elszigetelve, magamnak zenélek. Olykor persze megmutattam a szerzeményeimet a barátaimnak és a családomnak, de sosem küldtem el őket lemezkiadóknak, maximum kikértem egy-két szakmabeli véleményét. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a szívem mélyén nem éreztem magam késznek és szégyellős is voltam. A legjobb dolog, amit megtanultam az, hogy a zongorázás akkor is boldoggá tehet, ha csak hobbiszinten, hírnév nélkül csinálom. Végül sokkal jobban alakult a dolog, mint amit elképzeltem, és fantasztikus érzés átadni másoknak az alkotásaimat. De egyvalamit megfogadtam: ha művészetről van szó, sosem kötök kompromisszumot. Sosem fogom feláldozni a játékomat azért, hogy nagyobb sikert arassak.

Beszéljünk egy kicsit a zenédről! Hogy találsz egyensúlyt a klasszikus és a kortárs között?

Őszintén szólva nem volt kidolgozott tervem, amikor belevágtam ebbe az egészbe. Nagyapám és apám rengeteg klasszikus zenét hallgatott velem, apám még a Great Composer magazinra is előfizetett nekem tízéves koromban. Minden hónapban olvastam Mozartról és Beethovenről, és a zenéjük mellett az élettörténetüket is megismertem. Nagyon izgalmas volt.

Apám egyszerre rajongott Mozartért, a Sex Pistols-ért, Eminemért és a Prodigy-ért, rengeteg eltérő zenei világot mutatott nekem, általa ismertem meg Jimi Hendrixet és a Pink Floydot is. Tőle tanultam meg, hogy a zene szeretete a fontos, nem pedig a műfajokhoz való ragaszkodás.

Kamaszkorom egy részében elektronikus zenét hallgattam, majd hiphopot és más kortárs műfajokat.
Aztán a 90-es években minden ismerősöm rockzenekart alapított, így természetesen én is próbálkoztam ilyesmivel. Elmentem néhány próbára, de egy idő után nem éreztem, hogy zeneileg is fejlődnék. Ezek az együttesek megragadtak egy szinten, ezért szólókarrierbe kezdtem. Ekkor már tudtam, hogy nem partizenét fogok csinálni. Sosem azzal foglalkoztam, mi kell a többségnek.

Ezek szerint már nem is tudnád elképzelni magad zenekarral?

Talán egy napon, de most még semmiképp. Az a célom, hogy egyedül is zenekarként játsszak. Mikor zongorázom, egy komplett együttest hallok: hallom a dobot, a gitárt, az ambientet, az elektronikát. Ez nem csak szólózongora. Szeretnék mindent a két puszta kezemmel létrehozni. Viszont, ha a zenekarosodásra nem, a kollaborációkra azért nyitott vagyok.


Nem ez lenne az első alkalom, korábban zenéltél együtt Laura Marlinggal és az Iskra String Quartettel is. Milyen élmény volt?

Laurával valójában nem kollaboráltam, csak zongorán kísértem a show-ját egy jótékonysági eseményen. Emellett egy elektronikus producerrel is dolgoztam, aki Dawn Richard r&b-énekes számára készített dalt. Aktívan nem keresek kollaborációs lehetőségeket, inkább a saját projektjeimen szeretnék dolgozni, de ha valami megtalál, megfontolom. Egy jó kollaboráció elég sok energiát és elköteleződést igényel. Ha a saját projektedre szeretnél koncentrálni, száz százalékig abban kell lenned.

Beszéljünk egy kicsit a dalaid témáiról. Atmoszferikus chillzenét játszol, közben pedig súlyos politikai témákról beszélsz.

Ezek a témák valójában az első albumot, a Stories From Far Away on Piano-t határozták meg. Rengeteg médiát fogyasztok, és folyamatosan szembesülök ezzel a sok szomorú témával. A karácsonyi időszakban minden reggel olvastam a híreket, és olyan sztorikat gyűjtöttem, amihez érzelmileg is kötődöm. Az első lemezen minden dalom egy történetet mesél el. Részemről ez egy természetes reakció: úgy dolgozom fel a világ borzalmait, hogy eljátszom őket. És ha jobban megnézed, valójában nem is mind szomorú. Az elkeserítő dolgokban is próbálom megtalálni a szépséget és a reményt, az élet örömtelibb oldalát helyezni fókuszba.

James Heather első albuma, a Stories From Far Away on Piano:



Terapikus számodra a zene?

Szükségem van rá, ez teljesen biztos. Az életem azon időszakaiban, amikor kevesebbet zongoráztam, kevésbé voltam kiegyensúlyozott. Szuper érzés, hogy játszom és kiadhatom a dalaimat, ráadásul elérek emberekhez. Ez nem csak a zenéről szól, és nem csak rólam. Kilépek a fejemből, a komfortzónámból, és próbálok tovább látni önmagamnál.

Az első koncerted és a Laura Marlinggal közös show kapcsán is felmerült a jótékonyság. Ezek csak véletlenek, vagy te magad is aktivista vagy?

Nem vagyok túl jól informált a politikát illetően. Nem olvasok el minden cikket, nem nézek meg minden hírt. Inkább idealista, álmodozó típus vagyok, mintsem racionális. Van egy elképzelésem arról, milyen lenne az ideális állapot a világban, és nagyjából értem is, mi megy végbe körülöttünk, de nem szeretnék konkrét üzeneteket megfogalmazni. A zene az én kommunikációs csatornám.

Egyébként, amikor 10-11 éves voltam, csapatot szerveztem a barátaimból, hogy pénzt gyűjtsünk a WWF-nek. Persze fogalmunk sem volt róla, mi ennek a menete, de nagyon fontosnak éreztem a „munkánkat”. Apa tűzoltó volt, anya ápolónő, úgyhogy azt hiszem, örököltem ezt a vénát. De hát a legtöbb ember segítene, ha tudna, nem?

Érdekel, hogy milyen kapcsolat jöhet létre a jótékonyság és a zene között. De csakis akkor, ha ez nem egy marketingfogás, és nem azért történik, hogy jó színben tüntesse fel a művészt. A hosszútávú és hatékony megoldások érdekelnek. Szerintem ez egy életre szól, és nem a szavak, hanem a tettek a fontosak.
 
Új lemezzel is készülsz, mit tudhatunk erről?

Egyelőre improvizálok és rengeteget próbálok. Most nem konceptlemezt tervezek, inkább egy mélyebb albumot szeretnék készíteni. Olyat, amiben megtalálják az emberek a saját történetüket. A zongora ezúttal is „a zenekar” frontembere lesz, ez a legfontosabb, a többi pedig majd alakul. A jövőben is érdekelnek az atmoszferikus dolgok, most tapasztalom meg, mi működik élőben, mi kevésbé. Az első lemez leginkább a kísérletezésről szólt, bízom benne, hogy a következő még inkább meg tudja szólítani az embereket.

Szerző: Takács Dalma

Fotó: Lékó Tamás