„Miért pont a fekete, miért pont a sötétség?" – Ann Van den Broek (Ward/waRD)-interjú

Mielőtt még koreográfusnak állt volna, Ann Van den Broek táncolt a New York-i Elisa Monte Company-ban és a holland Dansgroep Krisztina de Châtelben is. 2000-ben aztán megalapította WArd/waRD nevű saját társulatát, akikkel a klasszikus darabok mellett készített installációkat például a Barbicannak is. A saját bevallása szerint elsősorban az emberi viselkedésmintákból, a közvetlen környezetünkkel való konfrontációkból kapott impressziókból, és a különböző tudatállapotokból inspirálódó művésznő egy darabját pedig itthon először a Trafó tűzi műsorra most szombaton. Beszélgetés a főleg sötétben játszódó táncelőadás és film, a The Black Piece március 23-24-ei hazai bemutató előadásai kapcsán a fekete színről, a nők helyzetéről, az öregedésről és még sok másról.

Trafó: Mesélj a kezdetekről, mikor és hogyan kezdtél el érdeklődni a kortárs tánc iránt?

Ann Van den Broek: Tizenegy éves voltam, és valami nagyon fizikait akartam csinálni; sokat hezitáltam a tenisz, az atlétika és a balett között. Aztán a bátyám, aki pár éve halt meg, azt mondta, hogy szerinte a tánc lenne a legideálisabb számomra, mert nem csak fizikai, de rajta keresztül ki is tudom fejezni magam. Szóval ez az egész nemcsak a díjakról és hasonlókról szól, hanem a művészi és érzelmi önkifejezésről is. Beiratkoztam tehát egy amatőröknek szóló tánciskolába, aztán gimnázium után felvételiztem a Rotterdami Tánciskolába, ahol már professzionális oktatást kaptam. Utána hét évig táncoltam a Dansgroep Krisztina de Châtel tagjaként, majd a Charleroi Dansesnél folytattam a pályafutásomat. Harmincévesen viszont be kellett ismernem magamnak, hogy igazából mindig is a saját koreográfiáimon akartam dolgozni, csak sokáig nem éreztem magamat késznek a kritikákra. Szerintem nagyon erősnek kell lenned ahhoz, hogy túl tudj élni a művészek világában. De akkor úgy voltam vele, hogy én már az vagyok, és innentől csak a saját koreográfiámmal fogok foglalkozni – és ennek már tizenkilenc éve...

Trafó: Ha már szóba került a karriered, pár éve megjelent egyfajta összegzése is, a Protect/Perform című könyv. Miért érezted úgy, hogy pont akkor volt itt az ideje annak, hogy megírd?

AVdB: Mert már annyi ember kért meg rá... (elgondolkodik) Tudod, van egy sajátos, érzelmekre alapuló munkamódszerem. Ami ösztönösen jött belőlem. Csak később jöttem rá, hogy vannak hozzám hasonló, a színház területén alkotó rendezők, mint Grotowski vagy Stanislavski – az ő modus operandijuk kapcsolódik az enyémhez, vagy fordítva. De akkoriban, amikor kialakult az alkotói metódusom, még nem ismertem őket. Szóval én tényleg csak megtaláltam a saját utamat. Aztán egy ponton úgy éreztem, eljött az ideje, hogy beszéljek is róla, de mivel a Protect/Perform az első könyvem, szó esik benne az eddigi darabjaimról is. Akkoriban kezdtem el rajta dolgozni, mikor a társulatom, a WArd/waRD tizenöt éves lett, a jubileum pedig jó alkalomnak tűnt arra, hogy összefoglaljam mindazt, amit addig elértem.

Trafó: Amikor a Protect/Performon dolgoztál, volt valami, amire első ízben döbbentél rá, az életeddel és a karriereddel kapcsolatban?

AVdB: Igen! Például rájöttem, hogy a folyamatos munkán keresztül fejlődtek az alkotói módszereim. Azt hiszem, még 2007-ben, a Co(te)lette-tel találtam rá a modus operandimra, amit magamban csak az „érzelem szigetei"-nek szoktam hívni. Elég költői, mert persze nem látod a szigeteket, de ha figyelsz, megérted, hogyan épülnek fel a darabok – manapság már akkor is ehhez nyúlok vissza, amikor workshopokat tartok, vagy a táncosokat képzem. Szóval egy darabbal indult az egész, és ahogy újabbakat és újabbakat rendeztem, úgy fejlődött maga a metódus is: az én esetemben nem volt olyan, hogy „na, akkor én most elkezdek dolgozni a módszereimen", helyette a művészi munka számított, és ennek a felismerése határozottan egy reveláció volt számomra. Emellett sokat foglalkoztam a különböző érzelmekkel is. Úgy tizenkét évembe került, amíg mindegyiknek alaposan utánanéztem, és a hozzájuk kapcsolódó matematikának, a matematikai-ritmikai formáknak is. Mert a kettő (vagy három) elválaszthatatlan egymástól. Ez pedig adott egy alapot, amire építkezhettem, megvolt a stílusom. Mostanában pedig az izgat, hogy mindezt új szituációkba helyezzem, más módon közelítsem meg. Például a táncosaim manapság a darab részeként már sokszor zenélnek is, és sokat kísérletezem a fényekkel, valamint a kamerákkal is.

Trafó: Számomra úgy tűnik, hogy emellett foglalkoztat téged a „totális élmény koncepciója" is, amit a különböző múzeumoknak készített installációid mellett a legújabb koreográfiáid is tükröznek.

AVdB: Az elmúlt években egyre inkább hiányozni kezdett az az érzés, hogy a közönség és az előadók egy térben legyenek, de mégsem egymástól elválasztva. Amikor a színházban leoltják a lámpákat, úgy érzed, hogy mindannyian egy térben vagytok, nincsen fal köztetek. Valahonnan innen indult a The Black Piece koncepciója; vannak vonalak, amikre a táncosaim ráállnak, pont azért, hogy legyen valami, ami elhatárolja őket a nézőktől. Innentől pedig elkezdtem gravitálni a múzeumok felé, de nem csak úgy gondolok rájuk, mint helyszínekre; az embereknek itt lehetőségük van arra, hogy egyfajta kukkolóként figyeljék a társas kapcsolatokat, és a különböző érzelmeket. Szinte egész életemben színházakban léptem fel és színpadokon táncoltam, ami egy idő után unalmas lesz: a közönség mindig ül és a koreográfiádat figyeli, én pedig el akartam törölni ezeket a határokat.

Trafó: Állításod szerint a The Black Piece koreográfiáját nagyban inspirálta Michael Pastoureau A fekete – Egy szín története című könyve.

AVdB: A The Black Piece-t a könyvtől függetlenül is meg akartam rendezni. Anno volt egy három hetes időszak, amikor csak a kutatásra, az anyaggyűjtésre fókuszálhattam, félretehettem a produkciós munkákat. Akkor támadt az az ötletem, hogy legyen mindenki sötétben és szereljünk lámpákat a kamerákra, amik próbálják megkeresni a táncosokat. Tudtam, hogy ez megvalósítható, de odáig még csak nem is próbálkoztam hasonlóval. Aztán amikor megláttam az első képeket, akkor a, hm..., a homályosság egy teljesen új szintje tárult fel előttem. Azt láttam, hogy emberek funkcionálnak a sötétben, láthatóak, mert a kamerára szerelt fényforrás megtalálja őket. Szóval úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő évek valamelyikében biztosan megrendezem a The Black Piece-t. De közben elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért pont a fekete, miért pont a sötétség? A feketében, mint színben van pozitivitás és negativitás is; ez pedig fontos számomra, mert az élet sem csak az egyikből áll. Tudtam, hogy ez lesz a darab esszenciája, aztán egy barátom kölcsönadta Pastoureau könyvét, én pedig azonnal tudtam, hogy már csak ez hiányzott, hiszen A fekete – Egy szín története kronologikus sorrendben végigveszi, hogy egy adott történelmi korban mit jelentetett a fekete, hogy milyen hiedelmek kapcsolódtak hozzá. Tehát adott a darabnak egy struktúrát, ami fontos volt, mert a sötétségben minden irányba elindulhatsz, semmi sem korlátozza a fantáziádat.

Trafó: A már említett 2007-es Co(te)lette című darabod a nők érzéki vágyaira, valamint a modern társadalmakban betöltött szerepükre fókuszál. Mit gondolsz, ha manapság rendeznéd meg, másmilyen lenne?

AVdB: Szerintem nem sok minden változott. Talán manapság az emberek kicsit szókimondóbbak, de ennyi, a konklúziót ez nem befolyásolja. De a darab egyébként nem csak az általad felsoroltakról szól, hanem az öregedésről is: arról, hogy emberként és nőként milyen megöregedni – mert utóbbi teljesen más, mint a férfiaknál. Ezen a téren például semmi sem változott. Már több dologról merünk beszélgetni, de ha a dolgok legmélyére nézünk, nem tapasztalunk változást. Számomra amúgy nem a fentebbiek egyike volt a legfontosabb inspiráció, hanem a vágy, ami ott van a nőkben is, mégsem beszélnek annyit róla, mint a férfiak. Tudjuk, hogy a férfiakban fel-fellobban a vágy, és teljesen elfogadott, ha a libidójukat követik, de a nőknek is lehetőségük van erre. Ez a Co(te)lette alapja, ez a fajta zsigeri vágy, ami ott van a nőkben is, ezt akartam kifejezni – minden más csak jött vele. Szóval előzetesen abszolút nem volt a fejemben olyasmi, hogy érinteni akarom a nők modern társadalmakban betöltött szerepét vagy valami hasonló. Egyébként voltak, akik a darab miatt feministának neveztek! Lehet, hogy az vagyok, de nem tudatosan! Számomra ezek a címkék abszolút nem érdekesek. Engem inkább az foglalkoztat, hogy adjak valamit a közönségemnek, amihez remélhetőleg tudnak kapcsolódni, hogy aztán közösen gondolkodhassunk róla. Talán idealisztikusnak hangozhat, de szerintem fontos, hogy a különböző vallású, szexuális beállítottságú vagy bőrszínű emberek kifejezhessék magukat egy biztonságos térben. Mert onnantól, hogy ezt már nem teszik meg, elültetnek egy rossz magot, ami ha tovább csírázik, olyan szituációkba kerülhetünk, mint amilyenekre már így is elég gyakran van példa. Az individualitás, a magunk különbözőségeivel az egyik legfontosabb emberi jog számomra.

Trafó: A koreográfusi munkáid mellett sokáig tanítottál is, és rendszeresen tartasz tréningeket, valamint workshopokat. Mit igyekszel ilyenkor átadni?

AvdB: Ez mindig az adott helyzettől függ. Például a koreográfusi karrierem mellett tíz évig tanítottam amatőröket egy belgiumi tánciskolában. De az egy évtized alatt sokat tanultam én is, mert láthattam, ahogy a gyerekek tizenkét, majd tizennyolc, és végül huszonegy évesek lesznek, és végigkísérhettem a fejlődésüket. Ezért pedig nagyon hálás vagyok. Ezekre a táncosokra pedig egy idő után el tudsz kezdeni építeni is. Ilyenkor általában a tipikus tánctechnikákra fókuszálok, valamint a mozgás esszenciájára, amit függetlenül attól, hogy milyen irányba akarnak továbbtanulni – klasszikus vagy kortárs tánc, balett és így tovább – hasznosítani tudnak. Ez egy dolog, amire már sajnos nincs időm. Koreográfusként néha még vállalok felkéréseket, emellett tartok tréningeket is, amikbe mindig igyekszem becsempészni a saját víziómat. Plusz vannak az adott darabhoz kapcsolódó workshopjaim is, ilyenkor általában a munkamódszereim, az érzelmek és a mozgási stílusom van a fókuszban. Szóval minden alkalom mást kíván.

Részletek a Trafó oldalán ITT.

Jegyvásárlás pedig ITT.

The Black Piece, ízelítő: