Mi lehet a közös egy mormogó komikus abszurd sorozatában és a deszkások világában? És miért jó, hogy tavaly három film is készült az utóbbi szubkultúráról? Eufória és zen, lázadó kamaszok és elégedett kispolgárok, fura humor és érzékeny tragikum. Cikkünk a 69. Recorder magazin Filmrecorder rovatában jelent meg.
Joe Pera egy csodabogár. Avíttas öltözködésével, jólfésült-pápaszemes fejével úgy néz ki, mint saját nagyapja. Csapott vállával, hosszú karjával, slampos járásával egy két lábon járó lajhárhoz hasonlít, és úgy beszél, ahogy a lajhár beszélne. Lassan. Ráérősen. Mormolva. De meg akarjuk hallgatni. Megnyugtat halkszavú zsolozsmája, monoton hangszíne. Úgyhogy mi lassítjuk le a bioritmusunkat őhozzá. Cserébe Pera kisimítja az idegeinket. Mi ez, ha nem zen?
A New York-i standupos – merthogy eddig nem említettük, hogy Pera komikus – tavalyi saját gyártású sorozatában, a kilenc részes Joe Pera Talks With You-ban önmaga fiktív, Kanadával határos kisvárosban élő alteregóját alakítja. A sorozat névleg ismeretterjesztő műsor, melyben Pera afféle szobatudósként mesél a nézőnek az őt érdeklő dolgokról. Ásványokról. Reggeliről. Évszakokról. Táncról. A kanadai Alberta patkánymentesítéséről. Valami mindig megzavarja, és a sorozat egy introvertált kisember és egy kisközösség mindennapjaivá tágítja a kereteket.
A tízperces, lágy zongoraszólammal kísért, esztétikailag is harmonikus, meditatív epizódok felérnek egy relaxációs szeánsszal. Bármilyen különös is Pera, jámborságát lehetetlen nem szeretni. A sorozat nem abban keresi a konfliktust, hogy a város többi lakója kigúnyolja vagy kiközösíti, és nem is abban, hogy Pera balek vagy kínos helyzetekbe kerül. Nem bántásból nevetünk rajta. Hősünk a maga módján talpraesett, iskolai kórusvezetőként jól boldogul a munkájában, és amikor megismerkedik a csinos zenetanárnővel, akkor sem esik pofára.
Az élet azonban még ebben az idillben is felvet nehezen megválaszolható kérdéseket. Miért ilyen bosszantóan nehéz igazán értékelni a teljesen hétköznapi, apró örömöket? Hogyan lehet kiélvezni őket, ha közben lángokban áll a környező világ? A zárórész erre a dilemmára keresi a választ, de a legviccesebb epizódok önmagukban is képviselik a sorozat szellemiségét. Azt, hogy érvényes élethosszig tartó küldetés tud lenni a tökéletes tojásos szendvicses falat megteremtése. Vagy milyen jó érzés, amikor felfedezünk egy (nekünk) új kedvenc dalt, körbeugráljuk a házat örömünkben, és ezt az eufóriát meg akarjuk osztani mindenkivel.
+ + +
Stevie (Sunny Suljic), Camille (Rachelle Vinberg) és Kiere Johnson nem ismerik egymást, nem egy térben és időben, hanem három külön filmben mozognak, egyvalami mégis összeköti őket: a The Who Baba O’Riley című száma helyett ők a gördeszkázásban lelnek eufóriára. A Mid90s, a Skate Kitchen és a Minding the Gap főszereplői – a fene se gondolta volna, hogy 2018 a deszkásokról szóló független filmek éve lesz – akkor érzik magukat szabadnak, amikor deszkára pattannak, de az egyazon témát és szubkultúrát más-más megvilágításból ábrázoló triptichon arra is rávilágít, miért nem költözhetnek örökre választott oázisukba.
 A Skate Kitchen szereplői |
A Mid90s büszkélkedhet a legkomolyabb patinával: a kétszeres Oscar-jelölt Jonah Hill első rendezése, szerelemprojektje, a neves A24 stúdió színeiben készült, tömve van betétdalokkal – még a Gyöngyhajú lány is felcsendül. Klasszikus felnövéstörténet: a 13 éves, lázadó Stevie tartozni akar valahová, és a helyi deszkások fogadják be. Hill belülről ismeri a deszkások világát, közülük válogat amatőr szereplőket, természetesnek érződnek a kunsztok, a szleng. A film megpedzegeti Stevie új közösségének árnyoldalait, az agresszív szexizmust, az értékrend nihilista zöngéit is, de győz a nosztalgia, és a nehéz konfliktusokat egy tollvonással elsimítja.
A Skate Kitchenben is színre lépnek kakaskodó deszkás macsók, csakhogy nem ők állnak a középpontban, hanem egy lánycsapat. Míg a Mid90s Los Angelesben sütkérezik, a magyar mozikat is megjárt Skate Kitchenben tősgyökeres New York-i tinédzserek követelik ki maguknak a helyet, sokszor épp a hímsoviniszta mentalitással szemben; a két film egymás ideális komplementere, vitapartnere. Abban pedig hasonlítanak, hogy az utolsó harmadban kötelező jelleggel bedobott, mesterkélt bonyodalmak csak ártanak nekik, és akkor tudnak tisztán tündökölni, amikor mindenfajta cselekmény nélkül lógunk együtt a főszereplőkkel.
A létező, azonos nevű kollektívát fikcionalizáló Skate Kitchen féldokumentarista; a Minding the Gap tényleges, Oscar-jelölt dokumentumfilm, amely a két part helyett egy Pécs nagyságú, hanyatló, rozsdaövezeti amerikai városban kísér pár évig három későkamasz deszkás srácot – egyikük a rendező. Onnan indul, mint az előző két film: Kiere, Zack és Bing sanyarú életük elől menekül a gördeszkához, az aszfaltszabadság ránk is átragadó varázsához. Ahol viszont lefékez, az megrázóbb terep: ez a három fiú bántalmazott, és egyikük bántalmazóvá válik, a laza haverfilm pedig a a családon belüli erőszak és a maszkulinitás természetrajzává mélyül.
szerző: Huszár András
