Filmrecorder. Nem árt összekoszolni a történelmünket – Guerilla, Apró mesék (filmkritika)

Egy hét különbséggel kerül a mozikba két új magyar történelmi film, az egyik elsőfilmes alkotótól, a másik a műfajban gyakorlott író-rendező párostól. Közös bennük, hogy nem elégszenek meg a történelemlecke felmondásával: a Guerilla revizionista szemmel tekint a vesztes szabadságharcra, míg az Apró mesék vérbeli zsáner- és stílusgyakorlatot kanyarít a második világháborúból lábadozó Magyarországon. A végeredmény felemás. A 70. Recorder magazin Filmrecorder rovatának duplakritikája.

Hálás dolog egy háború végnapjaiba vagy közvetlen utóéletébe helyezni egy történelmi film cselekményét. Még frissen és nyersen tátonganak az egyének és a társadalom fizikai és lelki sebei, akut minden sérelem és indulat, általában labilis a politikai helyzet – ez mind kiélezett konfliktusok gazdag táptalaja. Hatványozottan igaz ez a vesztes háborúkra, és mint tudjuk, a magyar történelem bővelkedik bennük. Tálcán kínálja magát a tragikum, a pátosz, miközben nehezebb meglelni, kiérdemelni a megváltást és a reményt.

A Guerilla az 1848-49-es szabadságharc leverésének, a világosi fegyverletételnek a hírével kezdődik, és egy erdő mélyén bujdosó, szedett-vedett honvédcsapathoz vezet, akik utolsó csepp vérükig harcolni szándékoznak. A harc jelen esetben kimerül egy-egy elfogott osztrák vagy kozák kivégzésében, és erőgyűjtésben a nagy visszavágáshoz. Ez nem az a fajta trikolór, heroikus-hazafias, historizáló nagyeposz, amit megszoktunk a témában; revizionista megközelítéssel koszolja össze a fekete-fehér történelemképet, a hősök moralitását.

Ebbe a hullákkal és csüggedéssel szegélyezett történelmi pillanatba érkezik meg Barnabás (Váradi Gergely), a későn érkező embertípus mintapéldája, aki az utolsó utáni pillanatig kibekkelte a szabadságharcot. 19. századi FOMO, mondhatnánk, de Barnabást most sem a megkésett hazaszeretet űzi a gerillákhoz, csupán katonaöccsét szeretné hazavinni.Ott ragad aztán a táborban, ahol egyszerre kell titkolóznia, tapasztalt honvédet játszania, bűntudatával megbirkóznia, pacifista hitét megőriznie, és még egy szerelmi háromszögbe is belekeveredik.

Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmjének cselekménye öt percben összefoglalható, és még az alig 90 perces játékidő is soknak bizonyul hozzá. Egyfelől dicséretes, hogy a hollywoodi jellegű történetmeséléssel szemben elidegenítőbb filmnyelvben fogalmazza meg a történetet, és egy percig sem érezni rajta a kurzusfilmek kívánalmait. Másrészt viszont azt is szemlélteti, hogy nem könnyű a tétlen várakozást izgalmasan dramatizálni. A gerillák mindennapjai túl álmoskásan csordogálnak, hiányzik a feszültség, a paranoia, a veszélyérzet, amit a napfényes természeti képekben való, művészfilmes elidőzés és Váradi kevesebb több elven nyugvó jelenlétszínészete is érintetlenül hagy. A cinikus-allegorikus zárlat szerencsére így is hatásos.

Míg a Guerilla valamelyest lebontani szándékozik a szabadságharchoz rendelt történelmi(-mitológiai) képzeteinket, addig az Apró mesék jóval kommerszebb stílusgyakorlat terepének tekinti a második világháborút követő zűrzavaros hónapokat. Iróniamentesen oldszkúl műfaji film, azon belül neo-noir, teljesítve minden formai követelményt, a fény-árnyék kontrasztra épülő, olykor monokrómba hajló képi világtól a testes, rézfúvósokban és vonósokban gazdag, impozáns zenén keresztül a jellegzetes karaktertípusokig és a felvezetett konfliktusrendszerig.

A történelmi filmes forgatókönyveket évek óta futószalagon gyártó Köbli Norbert ráadásul az első harmadban csupa meglepetéssel szolgál, és hasonlóan bonyolult bonyodalmaknak ágyaz meg, mint a Szász Attila rendezővel közös, remek lélektani thriller, a Félvilág esetében. Mire elkönyvelnénk, hogy nagyvárosi noirt fogunk látni, melyben a szélhámos Hankó (a korhoz passzoló fizimiskájú Szabó Kimmel Tamás) összeakasztja a bajszát a hatalmasságokkal, a megszokott – és lerágott csont – környezetből rövid, feszes snittekben átkerülünk a vadonba, ha nem is édenkerti, de a kiűzetés utáni állapotba, ahol antihősünk készen kaphat családot.

Szabó Kimmel Tamás (balra) és Molnár Levente (jobbra) az Apró mesék című filmben

Hankó ugyanis gyásszal üzérkedik, azzal mentegetve magát, hogy a háborúban eltűnt katonák hozzátartozóinak előadott, romantikus, ámde hazug mesék gyógyírként szolgálnak, ha pedig meg akarják hálálni, nem fogja visszautasítani. Az erdőben élő anyuka, Judit (Kerekes Vica) egyből átlát a szitán, de jól jön a férfi a háznál, jobban, mint az eltűnt férj, akit nemigen vár haza. Sejtjük, és a film minden eszközt megragad, hogy sejtesse, mi fog történni a második felében, és nem is az a gond, hogy az Apró mesék panelekből építkezik, hanem hogy ezek a panelek fokozatosan elvesztik a tüskéket, amik egy noir-végjátékot ambivalenssé tehetnek. A nehéz, mindenképp végzetes morális döntések elé állított balek megdicsőült hőssé válik, a femme fatale-ból mezei áldozat lesz, a harmadik félből (a fegyelmezett Molnár Levente) velejéig romlott gonosztevő. Így is szórakoztató zsánerfilm, de épp a zsánere adta lehetőségeket nem aknázza ki, pedig nem kellene visszariadni attól, hogy megbonyolítsuk azt a tiszta képletet.

szerző: Huszár András