Lehessen a dalok mellett levegőt venni – Zanzinger-interjú

Zanzinger, vagyis Misota Dániel egy szál gitáros énekes-dalszerzőként indult; a tavaly megszűnt Lone Waltz kiadó egyik alapítója volt. 2018 végén zenekari felállással adta ki első nagylemezét; a Seasonal Winds az év egyik legjobb hazai albuma lett. Szombati lemezbemutató koncertje előtt popzenéről, szabadságról és a kontextus megteremtéséről beszélgettünk, valamint arról, hogy miért jobb fej angolul, mint magyarul. A Recorder magazin 69. számában megjelent interjú bővített változata.

A Librarius interjújában úgy jellemezted a Lone Waltz kiadó előadóit, hogy  „dalorientált, angolul éneklő, furcsa popzenés világ”.  Ebből most a pop érdekel.

Szerintem az enyém popzene, mint ahogy mondjuk egy András Upor-lemez  is az. Sznobságnak érezném bármi másnak nevezni, mintha valami külön pályán gurulna. Egyszer hallottam egy olyan megfogalmazást, hogy „ilyen lélekzenét játszanak a srácok.” Mintha mozogna bennünk egy kis szörnyeteg mandragóra, amin keresztül valami zenét lövellünk ki. Hagyjuk ezt, ez ennél sokkal egyszerűbb. Más szempontból viszont mindig bebizonyosodik, hogy ez „furcsa”. Ahányszor megnéztük a kiadó fennállása alatt a hallgatottságokat, vagy akár azt, hogy csak a zeneiparon belül hányan értik, hogy ez mi akar lenni, mindig arra kellett rájönnünk, hogy furcsa az, amit próbálunk csinálni.

Ez legalább részben a kontextus hiánya miatt lehet: azok a zenék, amikhez a legjobban kapcsolódtok, nálunk soha nem volt olyan népszerűek, mint a születési helyükön.

Amikor nekiálltunk, nagyjából én is ezt gondoltam, és jóleső arrogancia volt azt gondolni, hogy úttörők leszünk. De kicsit erről van szó, kicsit meg nem. Ádámnak [Duke Bluebeard – a szerk.], [Upor] Andrásnak meg nekem nagyon más zenei világunk volt, mielőtt találkoztunk (aztán valamennyire hatottunk egymásra), de mindhármunknak fontos volt, hogy a zenében tartalmilag mi jelenik meg. A legtöbb embernek, ha felidézi az Eleanor Rigby-t, beugrik mondjuk egy csellófutam, nekem és valószínűleg a többieknek is pedig egy fekete nő, aki rizst szed egy tempomban. Valahonnan innen indult, hogy miben más ez. Talán azért volt így, mert magányos gyerekek voltunk, és jobban belemélyedtünk a zenébe, mint sokan mások. Az angol nyelvű popzene volt a társaságom, sokkal korábban, mint hogy hangszert fogtam volna.

EZ VAN ZANZINGER LEMEZTÁSKÁJÁBAN

A Lone Waltz küldetése innen nézve kettős volt: saját kontextust kialakítani az előadóknak, másrészt a közös kommunikációval a magyar zenén belül kontextust teremteni nekik. Ez mennyire volt sikeres?

Amikor alakultunk, akkor szerintem ez egy bátorító dolog volt, és ilyen szempontból sikeres. Olyan szempontból kevésbé, hogy mennyire maradtak meg az évek alatt a közös értékek. De ez sok mindenbe bele van kódolva, hogy ahogy halad előre, a felmerülő kérdésekről egyre inkább mást gondolnak azok, akik csinálják, aztán ez eljut egy olyan pontra, amikor már nem nagyon van értelme tovább. Itt ez történt. De ha azt nézem, hogy ott van mondjuk a Papaver Cousins, akik nálunk bukkantak föl először, aztán egy szépen megépült produkció lett belőle, ami eredményesen szerepel showcase fesztiválokon – akkor azt mondom, hogy ez a munka talán megérte, volt hatása. Lehet, hogy csak azokra, akik dalokat írnak és gitároznak, akik nincsenek olyan sokan, de páran biztosan.

 
Azért kérdeztem rá a popzenére, mert míg gyakran nem érdekes kérdés, hogy egy zene mennyire népszerű, pont a te lemezeddel kapcsolatban felmerült bennem – mert miközben elüt mindentől, ami populáris, biztos, hogy sokaknak tetszene, ha eljutna hozzájuk: dallamos, szépen szól, van rajta fuvola...

Igen, szerintem sem elidegenítő, én sem érzem logikusnak, hogy annyira pária legyen a magyar zeneiparban, mint amennyire néha tűnik. Ugyanakkor a dalírásban ez nem játszott szerepet, mert mérgező tud lenni, ha az ember ezen gondolkozik: az lehet a vége, hogy szerződésben találja magát a Universal Musickal, és a Music FM-en beszél az Instagram-filterekről írt daláról... Azzal próbáltuk a lehető legtöbb esélyt megadni ennek a lemeznek, hogy sikeres legyen, hogy olyan körülmények között vettük fel, hogy úgy szólaljon meg, mint egy marha sikeres ember nagyon sok pénzből készült lemeze. Igaz ez a körítésekre is, amik érkeznek majd, például a klipekre: az a cél, hogy legyen elegendő környező anyag, amin keresztül lehet vele találkozni, meg lehet érteni, adott esetben meg lehet szeretni. 

2009-ben kezdtél zenélni, 2012-ben adtad ki az első dalaidat, ehhez képest 2018-ban jött ki az első albumod...

Oké, de 2009-ben ott tartottam, hogy el tudtam játszani a The First Cut Is The Deepest című számot a barátnőmnek. 2012-ben két saját dalom volt. 2014-ben kiadtam egy olyan EP-t, amin nem igazán tudtam gitározni vagy énekelni, és olyan dalok voltak rajta, amik nem igazán szóltak semmiről. Talán az a legnehezebb, hogy elkezdj úgy gondolkozni, hogy ne legyen mindegy egy csomó minden. Amikor Pécsen egy lakótelepi lakásban elkezdesz gitározni, akkor elég sok minden mindegy. Ez sok nagyon jó alter bandát is eredményezett, de én nem erre lettem építve, hanem egy mániákusabb ügyre, ez meg sok időbe telik. Valószínűleg nem így lenne, ha a megszállott maximalizmus munkatempóban is jelentkezne, de nem.

Akkor is elég hosszú ez a felvezetés, ami után valami nagyszabásút vár az ember. A lemez egyfelől nem az, nincs túlterhelve, másfelől mégis az: mintha végigjárná, hogy milyen lehetőségei vannak egy bizonyos zenei, hangzásbeli hozzáállásnak; egyfajta áttekintés, ha nem is átfogó.

Ez szerintem is így van, de inkább véletlenül lett így. Amikor csináltam magamnak egy playlistet az inspirációimból, rájöttem, hogy egyetlen olyan dal sem szerepelt közöttük, ami katarzist kínálna, vagy akár nagyon artikulált refrénje volna; inkább jó szabadságérzettel rendelkező, lebegősebb dalok. Nagyjából ez volt a közös pont, amihez több úton jutottunk el. Van két dal, amit akkor írtam, amikor nagyon érdekelt a Van Morrison-os szabad zenélés, amikor ráülünk egy gitártémára, megyünk vele, néha vannak szavak, de közben kalandoznak a hangszerek. És vannak sokkal kerekebb, dalszerűbb dalok, amikben fel lehet ismerni a refrént, vagy annak a szándékolt hiányát. Más szempontból vannak dalok, amiket eleve úgy írtam, hogy tudtam, hogy együtt játsszuk majd el, és olyanok is, amiknél ez csak útközben jött. Ilyenkor más lapokat osztottam magamnak, hogy mit csinálhatok a gitáron, hova megy az ének, mennyi hely van nagyobb köröket felépíteni.

Az Our Haven Is Our Hell miért maradt le?

Olyan rosszul esett nekem ezekhez a dalokhoz képest. Kifejezetten szeretem azt a felvételt - bár a dallal néha hadilábon állok, néha nem -, de szerintem teljesen összetörte volna a lemez tematikai konstrukcióját. Ha valaki kifejezetten arra a pillanatra vágyik, amiben az a dal szól, akkor minden lehetősége adott, hogy meghallgassa. Nem az volt a célom a lemezen, hogy magamat minél szélesebb spektrumban megmutassam.

A sajtóközleményben azt mondod: „be akartam fejezni a magammal kapcsolatos vívódást, mert irritáló, nárcisztikus és unalmas volt”. Ez csak a saját zenédre vonatkozik, vagy általában a magával vívódó zenékre? Abban a hagyományban, amihez kapcsolódsz, elég sok ilyen van.

Azért mostanában nagyon sok folk inkább ilyen Sony lapostévé-reklámzene... De ezt magamra értettem. Pár éve elkezdtem a szövegekben dagályosan vergődni a problémáimon, és ez akkor nagyon trú dolognak tűnt. Aztán rájöttem, hogy az, hogy ez nekem az adott pillanatban jó, még nem jelenti azt, hogy ez egy jó dal. Van egy érzékeny egyensúly, hogy mennyit érdemes felfedni dolgokból, ami még a hallgatóban egy asszociációt indít el, és tud vele kezelni valamit, ami adott esetben benne zajlik. Van egy pont, ahol ez átbillen, és ráerőszakol valamilyen hangulatot, valamilyen gondolatmenetet a hallgatóra. Az is védhető néha, például Keaton Henson első két lemezén sokszor ezt érzem: azért nagyon jók, mert van valami olyan olyan nyersség a karakternek ezzel az iszonyatosan direkt nyomasztással együtt, ami ezt elfogadhatóvá teszi, és ha éppen olyan pillanatban vagyok, hogy megengedhetem magamnak, hogy alámenjek egy ilyen szintű szarbadörgölésnek, akkor szeretem hallgatni. Amíg ez realizmus, addig ez elfogadható, de ha manír, akkor rossz. Azt éreztem, hogy nem leszek olyan szarul magammal, hogy éveken keresztül, amíg ezeket a dalokat játszom, fenn tudjam tartani azt az állapotot, amiben legszívesebben kiugranék a tizedikről, úgyhogy ezt abba kell hagynom. Megpróbáltam lekerekíteni az akkori dolgokat, és kompaktabbá formálni a dalokat, hogy  helyet hagyjanak többféle hangulatnak, gondolatmenetnek, értelmezésnek. Hogy lehessen mellettük létezni, levegőt venni.

A popzenének van egy olyan értelmezése, hogy az valójában nem más, mint egy ilyen hangulaterőszakolás, csak rejtve. Erről szól bizonyos értelemben a Laibach munkássága, hogy egy távoli asszociácóval éljek.

Abszolút értem ezt a gondolatmenetet, és ez nagyon sok mindenre igaz is. Például ha bármilyen magyar popzenei rádiót bekapcsolok, akkor tényleg az az érzésem, hogy meg vagyok erőszakolva. Azzal, amit én gondolok erről, abszolút vesztésre állok.

Amikor külföldön koncertezel, ott van, hogy érzed, hogy jobban megvan a kontextus?

Van, hogy igen, és van, hogy nem. Ott működik ez jól – és ezért is volt jó ötlet, hogy kontextust akartunk csinálni magunknak –, ahol van egy  szervező, aki rendszeresen hoz ilyen tematikájú koncerteket egy helyre, és kinevel magának egy közönséget. Akkor én nem abba ülök bele, hogy „itt van ez a magyar csávó, aki dalokat ír, gyertek el”, hanem van egy hely, ahol tudják, hogy minden pénteken énekes-dalszerzők lépnek fel. Az egy demokratikus helyzet, helyre van téve, hogy mi az, ami összetartozik, és azok az emberek jönnek el, akiket ez érdekel. Jellemzően nagyon nyitottak, utána követik a dolgot, hallgatják, adott esetben vesznek lemezt is. Ez egy tisztázott szituáció. Ilyen Itthon ilyen helyet nem tudok, ahol ez velem vagy bármilyen énekes-dalszerzővel meg tud történni, de sok országban sem.

Abban is más a helyzet, hogy angol nyelven én szórakoztatóbb és jobb fej vagyok. Sokat törtem a fejem, hogy miért van ez. Az ember az anyanyelvén, magyarul meg kiváltképpen nagyon jól meg tud tanulni negatívan gondolkozni, negatív dolgokat állítani, szarkasztikusnak, cinikusnak lenni. Az anyanyelvével nem igazán tudja befolyásolni azt, hogy milyen frázisokat örököl: ezeket megkapja a szüleitől, a környezetétől, a miliőtől, amiből kijön. De ha korán elkezd tanulni egy idegen nyelvet, akkor abból azokat a dolgokat fogja megtanulni először, amikhez vonzódik. Ezért van, hogy az angol eszköztáram pozitívabb és életigenlőbb, mint a magyar. A közönséggel angolul kommunikálni valahogy magától értetődőbb, mint magyarul, még akkor is, ha az nekem egy idegen nyelv, meg annak is, aki ott van egy koncerten mondjuk Izlandon vagy Olaszországban.

Olvastam, hogy már készül a következő lemez. Tudsz már róla mondani valamit?

Amikor az ember egy két-három éves folyamatból kijön, az egy üdítő élmény. Ezért miután május-júniusban felvettük a lemezt, azután azonnal nekiálltam gondolkozni, lerakni dolgokat. Van két lemezötletem, amiket szeretnék megcsinálni, de nem tudom, mikorra lesznek meg; lehet, hogy most gyors leszek. A meglévő dalok, dalkezdemények nagyobb része egy kompaktabb lemezre készül, aminek  az utolsó dal refrénjéből kiindulva, azt hiszem, az lesz a címe, hogy Slowly Sinking Songs. Ez egy ilyen egygitárosabb anyag, kicsit olyan, mint a szépen megmunkált szóló angol folklemezek, Nick Drake, Bert Jansch és ez a társaság: dalok, instrumentális gitáros számok, és egy kicsit transzcendentálisabb.  A másik ötlet a Seasonal Winds logikusabb folytatása, ami a részemről letisztultabb és egyszerűbb gitártémákkal operálna, és talán bőbeszédűbb és jobban intonálható szövegekkel, egy nagyobb zenekari szituációban, amire talán még jobban rá lehet ülni zenészként és hallgatóként is, és lehet vele menni koncerteken hosszú-hosszú percekig. Néhány számkezdemény van már, ami ez utóbbi felé mutat. Aztán ahogy alakul az élet meg a szituáció a zenészekkel, úgy ezek elkészülnek majd.

Lemezbemutató koncert: február 23., szombat, Trafó – részletek, jegyvásárlás itt.

Interjú: Rónai András. Fotók: Ladocsi András