Ma már nehéz elhinni, de 100 évvel ezelőtt a hazai társadalom nagy része teljes zenei elszigeteltségben élt és a magyarnótán kívül jóformán nem ismert mást. 1918-ban Magyarország lakóinak többsége még nem az alig tíz éve kapható – és szinte elérhetetlenül drága – gramofonon hallgatott zenét, hanem inkább élőben: a különféle zenei kultúrák közötti közvetítő szerepet főleg a cigányzenészek töltötték be. De vajon miféle zenéhez juthatott hozzá, milyen dalokat érzett magáénak a Nagy Háború utolsó évében az, aki mégis megengedhette magának a lemezhallgatás luxusát vagy eljuthatott a zenés darabokat játszó pesti színházakba? Popzene anno: a hazavágyódás és az elvágyódás dalai a Recorder magazin 68. lapszámából.
Még ma is, különösen éjfél után, a vidéki esküvők elengedhetetlen repertoárdarabja az Akácos út, amelyet elsőre nem is gondolnánk százévesnek. Pedig éppen annyi. Tényleg jól tartja magát, többszázezres hallgatottságával a YouTube-on is kedvelt tracknek számít, ráadásul még Hofi Gézát is megihlette egykor, nem is véletlenül. A magyar néplélek sajátos életérzését kifejező egyfajta himnusz lett belőle, pedig ezt a szerepet betölthette volna helyette más is, jobb is, izgalmasabb is. A lehangoló nóta jól adja vissza az időszak általános, a háború kilátástalanságából és a frontokon rekedt tömegek hazavágyódásából táplálkozó életérzését; szentimentális szövege nyilván sok bakát talált szíven a lövészárkokban és álmodozó leánykát a hátországban.
Ugyanilyen volt a Messzi olasz ég alatt című lírai dal is, Szirmai Albert szerzeménye, stílusában azonban ez már közelebb áll a sanzonhoz, mint a nótához. Három versszakos könnyfakasztó története Nápolyba vetődött magyar hadifoglyokról szól, akik közül egy zászlósban feltámadnak itáliai nászútjának édes emlékei. Kétségtelen, hogy zenével együtt még ma is hatásos.
Egy másik örökzöld szólósláger is született 1918 tavaszán, a Bözsi, ne sírjon, amelynek zenéjét és szövegét is Zerkovitz Béla írta, és amely szintén túlélte a maga korát. (A Hungaroton még a hatvanas években is elővette, amikor Ajtay Andornak kerestek egy nagylemezre való anyagot – ma talán ez a nagyzenekari felvétel a legismertebb.) A sanzon száz éve valóságos őrületet robbantott ki, egyszerre mindenki ezt akarta hallgatni, sőt lemezen is megszerezni, ami azonban nem volt olyan könnyű. A hanglemezipar a háború közepén csaknem becsődölt, mivel a lemezek alapanyagául szolgáló szén és a csak messzi tájakról beszerezhető sellakk annyira elfogyott már, hogy a gyárak rákényszerültek a lakosságnál lévő készletek újrahasznosítására. A kereskedőkkel szövetkezve akciókat hirdettek, melynek során pénzért nem, csak cserelemezért adtak egy-egy új felvételt. Volt olyan kereskedés, amelyik csakis nyolc régi lemezért volt hajlandó Bözsit adni, míg másoknál már hat megunt kiadványért kapható volt a legfrissebb sláger. Ideig-óráig működött az ötlet, azonban ez a forrás is hamar kimerült.
De vajon hová tűnt az addig megjelent sok ezer hanghordozó? Kiderült, hogy az évek alatt ládaszámra küldték a frontra a hanglemezeket, rádió híján ugyanis ez a kultúra jelentette a katonák számára a legelevenebb kapcsolatot a hátországgal.
A Bözsire visszatérve érdemes felidéznünk Ady egyik múzsáját, Dénes Zsófiát, akit szintén szíven ütött az új sláger. Így írt az Új Időkben, 1918-ban: „Tetszett már hallani a »Bözsi, ne sírjon«-t? A moziban mindig játszák. Amikor nagyon szomorú a film, akkor mindig azt játszák, mert arra olyan jól lehet sírni. Megvettem a szövegét. Az egész mozi énekli a »Bözsit «.”
Zerkovitz Béla fénykora volt ez a néhány esztendő, ma talán elképzelni sem tudjuk azt a népszerűséget, amelyet a tízes-húszas években magáénak tudhatott. A Bözsin kívül 1918-ban egy másik nagy slágert is írt, amely azonban már one-step volt. A Gyere, te nímand eredetileg a Royal Orfeum számára írt Pitypalatty kisasszony című operett betétdala volt, amitől valósággal tombolt a közönség: „Szövegében és zenéjében verseng egymással a groteszkség, ki egyszer hallotta, nem szabadul meg tőle.” – jegyezte meg a Színházi Élet az augusztusi premier idején.
Az 1918-as év a moziközönség számára is tartogatott egy nagy slágert. Az akkor fiatalon elhunyt dán filmszínész, Waldemar Psylander állítólag maga írta a Bús Pierrot dalát, amely egyik utolsó filmjének, Az élet komédiása című drámának volt a fő betétszáma. Magyar szövegét Radó István szerezte, sikere pedig akkora volt, hogy tíz évvel később, a film felújításakor a sláger ismét végigszaladt Budapesten.
Annak ellenére, hogy a pár hónap alatt tízezreket megölő spanyolnátha miatt az év vége felé erősen korlátozták a nyilvános szórakozóhelyek nyitva tartási és ültetési rendjét (a zsöllyék minden második sorába volt csak szabad ülni), a színházi és operettélet változatlanul virágzott. Az év első felében bemutatott Pacsirta az akkor már külhonba szakadt Lehár Ferenc operettje volt, aki a tőle megszokott módon főleg keringőkkel látta el a mesére és muzsikára kiéhezett közönséget. A Király Színház premierjén maga vezényelte a zenekart, mégpedig olyan hangos sikert aratva, hogy a bemutató után még ő maga is meghatódott. „El vagyok ragadtatva, főzve vagyok, teljesen főzve!” – nyilatkozta a színházi lapoknak. De a Pacsirtán kívül más – az akkor egyik legnépszerűbb színházi műfajnak számító – operett is született. Az egyik a Hóvirág volt, amely osztrák szerzője, Ralph Benatzky ellenére képes volt teljesen mást és újat hozni a bécsi operettek világából. Harsányi Zsolt fordította a szövegkönyvet és a dalbetéteket is ő írta. A bemutató a mai Erkel Színház hatalmas színpadán volt, az operett mégsem aratott nagy sikert, zenei betétje nem maradt fenn az emberi emlékezetben. Egy másik, magyar szerzőpáros által színpadra vitt darab, a Pillangó főhadnagy már sokkal nagyobbat szólt, bár az idők próbáját ez sem tudta kiállni. Librettóját fiatalok írták, Martos Ferenc és Harmath Imre, a zeneszerző Komjáthy Károly volt, akinek tehetségét ekképpen méltatták a kritikusok: „zenéje csupa friss dallam, ötletes zenei tréfa, lüktető ritmikai elevenség. Szinte túlságos bőkezűséggel ontja Komjáthy zenekara a szebbnél-szebb dalokat, táncokat, úgy, hogy a közönségnek lesz bőven anyaga arra, miből válassza ki az idei nyári zenei slágerét.”
Az év kétségkívül leghangosabb színpadi sikerét a novemberben bemutatott operett, a Gróf Rinaldó hozta, amelynek verseit Gábor Andor írta. A szerzők, Szirmai Imre és Bakonyi Károly a két évvel korábbi Mágnás Miska óta közismertek volt idehaza, így nem csoda, hogy nagy érdeklődés előzte meg a bemutatót, amely nagyjából egybeesett a Károlyi-féle Őszirózsás forradalommal. Igazi szuperprodukció volt ez, amely már abból is látszott, hogy a díszletek vászon vagy papírmasé helyett fából készültek. Erre azért is volt szükség, mert a darab egyik helyszíne egy ódon vár, a másik pedig egy felvonóhíd volt, sőt a tökéletes illúzió érdekében egy igazi "derék négert" is szerződtettek. A magyarul egyáltalán nem, németül alig, de persze angolul jól beszélő Dick az életben és a színpadon is komornyik volt, és jól kijött a Király Színház színészeivel a próbák alatt. Komoly tánckar is szerepelt az operettben, amelynek nemcsak gazdag jelmezére, hanem koreográfiájára is külön figyelmet fordítottak – az alkotók tehát mindent elkövettek annak érdekében, hogy az operett tökéletesen betöltse hivatását: az egyre szörnyűbb hétköznapokból egy nem létező álomvilágba repítse a nézőt. Fáradozásuk nem volt hiábavaló, a Gróf Rinaldó már a premieren hangos tetszést aratott, és sikerszériája bőven átnyúlt az 1919-es esztendőre is. Azóta egyszer sem került színpadra, csak Kaliforniába vágyom című dala élte túl a bemutatót – és a szörnyű korszakot, amelyben született.
Szerző: Kurutz Márton (Gramofon Online).
