„Ösztönösen jön belőlem” – Colin Stetson-interjú

Colin Stetson teljesen újraértelmezte a szaxofonjátékot, levegőkezelése és körkörös légzési technikája egészen lenyűgöző, akárcsak a fellépéseire jellemző hihetetlen mentális és fizikai jelenlét. Ő komponálta az utóbbi évek egyik legtöbbet tárgyalt horrorjának, az Örökségnek az aláfestő zenéjét, újraértelmezte Gorecki harmadik szimfóniáját és mellesleg olyanokkal kollaborál, mint az Arcade Fire, Tom Waits vagy Laurie Anderson. November 3-án lép fel a Trafóban. Az interjú a Recorder magazin 66. számában jelent meg.

Öt éve már felléptél egyszer a Trafóban. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?

Szeretek visszatérni Budapestre, egyike a kedvenc városaimnak, ezért örülök, hogy novemberben újra felléphetek nálatok. Öt éve remek közönségem volt a Trafóban és a koncert is remekül sikerült.

Amikor nem egy adott művel lépsz fel, például Gorecki harmadik szimfóniájának újraértelmezésével, akkor mi alapján döntöd el, hogy mit fogsz játszani? Mire számíthatunk majd a budapesti koncerteden?

Mivel a budapesti koncerten szólóban lépek majd fel, főleg a legutolsó lemezemről, az All This I Do For Gloryról játszom majd, illetve a hamarosan megjelenő új albumomról. Ahogy azokon, úgy most sem lesz majd senki más hallható, csak én és a szaxofonom.

A basszusszaxofon, főleg ahogy te játszol rajta, fizikailag is elég megterhelő. Van emiatt bármiféle koncert előtti rituáléd, bemelegítő gyakorlatod? Hogyan tartod fitten magad, hogy képes legyél megszólaltatni?

Eléggé aktívan élek, rendszeresen futok, biciklizem, jógázok és circuit edzésekre is járok. Így fitten tartom a tüdőmet és karban a testemet, de semmi sem pótolja a hangszeres gyakorlást, az a legfontosabb. Amikor turnézom, megpróbálom nem túlterhelni magamat, mert a koncertek elég sokat kivesznek belőlem, de van egy jógagyakorlatsorom, amit minden este végigcsinálok a fellépések előtt, egyfajta felkészülésként.

Dolgoztál többek közt az Arcade Fire-rel, Bon Iverrel és Tom Waits-szel is. Mit gondolsz, kihatott ez a játékodra és arra, ahogy a zenéről, a komponálásról gondolkodsz? Azért kérdezem ezt, mert számomra a zenéd egyik különlegessége, hogy mindenfajta hallgatónál működik, nem csak a jazz-fanatikusoknál, nincs egyfajta technikai showcase-jellege.

Igen, a különböző zenei szituációkat és kollaborációkat mindig úgy kell megközelítened, hogy abban az adott helyzetben és pillanatban mire van abszolút szükség. Minden esetben próbálom a dolgokat a lehető legegyszerűbbre venni és csak elmesélni az éppen aktuális történetet, anélkül hogy az egók vagy a hiúság összekuszálnák a dolgokat. Végül minden a történetmesélésről szól, szóval csak azonosulnod kell azzal, amit el akarsz mondani és megtalálnod a módját, hogy a lehető legdirektebben és legleíróbb módon tedd azt.

Az All This I Do For Glory az első szólóalbumod, amin csak te játszol, ráadásul egyedül vetted fel.

Így van. A lemez egyfajta eredettörténet, úgy közelítettem meg, mint egyfajta népmesét, szóval fontos volt, hogy egységes legyen és esztétikai értelemben fókuszált.

Mit szimbolizál számodra a lemez címe?

A cím igazából ironikus és sok szálon kapcsolódik az album egészét átszövő narratívához. Egyfajta kommentár arról, hogy sok ember életének meghatározó eleme a kitüntetésben/jutalomban való reménykedés valamiféle személyes örökkévalóságban, hogy ez milyen vákuum igazából, másrészt pedig tanulmány a halál utáni lét különböző koncepcióiról és hogy ezek hogyan hatnak ki a cselekedeteinkre.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy két karaktertanulmányon dolgozol, melyek ugyanannak a narratív szálnak a részei; az egyik az All This I Do For Glory, a másik pedig valószínűleg idén fog megjelenni.

Jelenleg is épp stúdiózok vele, valószínűleg csak valamikor 2019-ben fog megjelenni.

Hogy jött a lehetőség, hogy te komponálhasd az Örökség filmzenéjét? Egy interjúban a rendező, Ari Aster azt nyilatkozta, hogy azt szerette volna, hogy az aláfestés „ördöginek, gonosznak érződjön.” Hogyan próbáltad ezt elérni?

Eleinte ez egy nagyon zsigeri folyamat volt. Ari tényleg azt szerette volna, hogy a filmzene ördöginek hangozzon, szóval fogtam a hangszereimet és elkezdtem játszani rajtuk, kerestem azokat a hangzásokat, amik leginkább ezt az érzést keltették bennem. Onnantól pedig jöhetett a finomhangolás és a hangszerelés, koherens formát és struktúrát adni az egésznek, ami fokozatosan épül fel a film alatt, tükrözve a narratívát és annak lassú leépülését.

Voltak esetleg olyan horrorfilmzenék, amikhez gyakran visszatértél zeneírás közben és inspiráltak?

Amikor elvállaltam ezt a munkát, eldöntöttem, hogy nem fogom meghallgatni egyetlen horrorfilm zenéjét vagy megnézni bármelyik műfajba eső filmet, amíg nem végeztem. Nem akartam, hogy bármi ilyesmi hasson rám. Azt szerettem volna, hogy ez a filmzene ne arról szóljon, hogy az ismert sztereotípiák mentén alkotok valamit vagy csak fogom a régi, bevált elemeket és kicsit másképp rakom össze őket.

Tekintve, hogy az Örökség filmzenéje megjelent bakeliten is, adja magát a kérdés: mit mondanál, mikor érdemes hallgatni, milyen tevékenységek közben?

Erre rengeteg különféle választ hallottam már az emberektől. Vannak, akik reggel hallgatják, mert nagyon meditatívnak találják, mások sétálás vagy futás közben, de egyesek a sötétben teszik fel, elég nyilvánvaló körülmények között – ami gondolom elég magától értetődő a lemez nagy része miatt. Nekem nincs kifejezett válaszom erre, csak annyit ajánlanék, hogy akkor, mikor teljesen el tudsz merülni benne.

Mostanában több filmnek és sorozatnak is komponáltál aláfestő zenét. Zenészként egyszerűbb ilyen jellegű munkákból megélni?

Igazából ez ugyanúgy munka és hogy őszinte legyek veled, amennyi idő és energia volt mondjuk az Örökség zenéjét összerakni, annak fényében nem mondanám, hogy ez az egyszerűbb út. De az biztos, hogy ez egy másik megélhetési mód amellett, hogy állandóan úton vagy és turnézol, ami csak akkor működik, ha nem szeretnél családot, barátokat vagy otthont.

Mesélj a legújabb projektedről, az EX EYE-ról!

Az EX EYE a kedvenc projektem jelenleg! Elképesztő kombinációja a tehetséges, ihletett zenészeknek, akik mellesleg borzalmasan szeretik egymást – ezért imádok velük együtt lenni, utazni vagy zenélni. Szerintem még mindig csak kapargatjuk annak a felszínét, hogy mire vagyunk képesek együtt, szóval nagyon kíváncsi vagyok, mi jön majd ki belőlünk legközelebb.

Az EX EYE debütalbuma kapcsán egy kritika úgy fogalmazott, hogy „felszabadítottad a szaxofont a jazz igája alól.” Mennyire érzed igaznak ezt? Milyen érzéssel tölt el, mikor emberek ilyeneket mondanak neked?

Ha tényleg sikerült új utakat és lehetőségeket megnyitnom a szaxofon előtt, ha hozzá tudtam adni valamit az identitásához, akkor büszke vagyok rá, természetesen, de ez sosem volt egy kifejezett szándékom. Én szimplán olyan zenét írok, ami ösztönösen jön belőlem és amit játszva inspiráltnak érzem magam, átjár az érzés, hogy tovább kell haladnom a céljaim felé. Az, hogy lehetőségeket teremtsek magamnak, mindig fontos volt és folyamatosan próbálom magam fókuszálni a kísérletezésre, az élet minden területén.

Több évtizede zenélsz már, rengeteg projektben vettél részt ez idő alatt, ami azt is jelenti, hogy szerintem már te sem tudnád megszámlálni, hány interjút adtál a kezdetek óta. Mégis, volt olyan, amiről mindig is szerettél volna beszélni, de sosem kérdeztek rá?

Örülnék annak, ha az emberek olyanokról kérdeznének, mint a nézeteim és érzéseim olyan dolgokkal kapcsolatban, mint a halál, vallás és tudatosság, minden olyanról, amiről alapvetően nincs szó a különböző zenei diskurzusokban, mégis az alapját képzik annak, amit csinálunk.

interjú: Kollár Bálint
nyitófotó: Peter Gannushkin
további képek: Marie Magnin