Egy évvel ezelőtt, amikor a világzene első harminc évéről írtam, pedzegettem már, hogy a műfaj jövője azon is múlik, hogy közönségének első generációja után lesz-e második, beindul-e a világzene szeretetének generációk közötti továbbadása. Azóta néha ezzel a szemmel is nézem az eseményeket. Itt van, amit ebben az egy évben megértettem abból, hogy mi történik. Weyer Balázs cikke a 66. Recorder magazin Világrecorder rovatából.
Személyiségünkbe épült zenék
Van ez a sok más hasonlónál szimpatikusabb őrület a Facebookon, amely arra ösztönöz embereket, hogy tegyék ki a tíz kedvenc lemezük borítóját. Nagyon érdekes figyelni ennek az eredményeit. Egyrészt, mivel viszonylag széles életkori skálán mozognak az ismerőseim, jól látszik, hogy a kedvenc lemezek generációsan meghatározottak. Még ha az ember látóköre szélesedik is később, a tíz igazán kedvenc lemeze szinte mindenkinek olyasmi, amit nagyjából 16-20 éves kora között hallgathatott. A felhívás nem úgy szól, hogy a tíz általad szakmailag, zeneileg legjobbnak tartott lemezt listázd, hanem a te életedben legmeghatározóbb tíz olyan lemezt, amelyet még ma is elő-elő veszel. Ilyen mélyre zenék pedig szinte csak kamaszkorban égnek be, tehát mindenki többnyire olyan lemezeket listáz, amelyek akkor voltak újak, amikor ő kamasz volt. Ennek sok pszichológiai és neurológiai oka van: kamaszkorban minden élmény mélyebben imprintálódik – az ember személyisége ilyenkor annyira nyitott és védtelen, hogy nagyon mély barázdákat hagy rajta minden tapasztalat. Az ilyenkor a személyiségünkbe épült zenéket aztán már semmi sem írja felül.
Fizikai hanghordozók
A másik oka annak, hogy régebben megjelent lemezeket választ mindenki, az a fizikai album, mint olyan eltűnése az életünkből. Ezáltal részben a lemezek albumként való, lineáris hallgatása és az azokhoz tárgyként fűződő személyes kapcsolat is eltűnt. Ez is az oka, hogy húsz évnél fiatalabb lemezek szinte senkinél nem szerepelnek a listán – ha szeretünk is későbbi előadókat és zenéket, azokból a kapcsolatokból már hiányzik a mélység és nem egy-egy lemezt, hanem egy-egy dalt vagy éppen általában egy előadót szeretünk, akinek talán soha egy lemezét sem hallgattuk végig abban a formában, ahogy ő azt összerakta. Tehát nem tudjuk lemezekként és lemezenként értelmezni a zenéjüket, csak dalokként vagy életműként.
A világzene szempontjából ez azért érdekes, mert a műfaj első évtizedében még éppen voltak fizikai hordozók. A név kitalálása éppen a lemezbolti elhelyezésre, a lemezboltokban külön világzenei polc létrehozására irányult, mert név nélkül nincs polc sem, valamit rá kell írni arra a lemezlapozgató készségre, amelyet a lemezbolti szlengben gondolának hívnak. Az ismerőseim között nyilvánvalóan felülreprezentált világzene-rajongók kedvenc lemezei között így szintén csak abból az időszakból származó lemezek szerepelnek – Cesaria Evora, Youssou N’Dour, Baaba Maal, Buena Vista Social Club, Ladysmith Black Mambazo és kortársaik. Pedig a világzene, mint fiatal műfaj, azóta termelte ki a felhozatal javát, de a digitális korszakban megjelent lemezeknek már nincs arra esélye, hogy egy ilyen listára felkerüljenek.
A világzene újrakiadása
Az utóbbi időszakban be is indult az ennek csak látszólag ellentmondó trend, ezeknek a legendás lemezeknek Cheikh Lô első albumától Cesaria Evorán át Orlando Cachaito Lopezig bakeliten, azaz vinylen való kiadása. Egyrészt, mert ezen lemezek jó része sohasem jött ki vinylen – Afrikában eleve sok minden csak kazettán jelent meg akkoriban, Európában pedig eleinte kazettán, majd hamarosan minden csak cd-n. Vinylen a hanghordozó kilencvenes évek eleji leáldozása után senki sem adott ki semmit. Az, hogy most elindult a legendás albumok vinyl-újrakiadási hulláma, több dolgot is jelenthet, jót is, rosszat is. Ez a fajta vinylkiadás ma olyasmi, mint régen egy bőrkötéses könyv: magasabb az érték-percepciója, rangot, tartósságot jelez. Ez jelenti egyrészt azt, hogy harminc év után elindult a műfaj kanonizációja, panteonjának – vagy szórakoztatóiparibb kifejezéssel: hall-of-fame-jének – építése. De jelenti azt is, hogy a műfaj első időszakának jelentős lemezkiadói, a World Circuit, a World Village, a Lusafrica ma már messze nem tudnak olyan számokat produkálni lemezeladással, mint abban az időben és jobb üzlet újra eladni a régi lemezeket a már bejáratott és mára idősebb és tehetősebb nyugat-európai közönségnek.
Generációs szakadék a világzenei fesztiválokon
Ezzel pedig meg is érkeztünk az egyik legfontosabb kérdéshez. A különböző fesztiválokon tett utazásaim alatt szembetűnővé vált, hogy a nyugat-európai világzenei fesztiválok közönsége megdöbbentően, hogy is fogalmazzak, koros. A kelet-európai, afrikai, latin-amerikai fesztiválok világzenei közönsége sokkal fiatalabb. Ebben persze benne van sok dolog: az egyik legfontosabb, hogy egy nyugat-európai nyugdíjas aktív, jó egészségnek örvend, van pénze és nem érzi magát idegenül egy fesztiválon. (Csak részben tartozik ide, de egy ilyen fesztiválon az is lehet az érzésünk, hogy Nyugat-Európában sokkal több a mozgáskorlátozott vagy az értelmi sérült, egyszerűen mert aktívan részt vesznek az utca életében és a rendezvényeken is, hiszen számukra is minden megközelíthetően van kiépítve. Egy idei dániai fesztiválon láttam a helyi értelmi sérültek zenekarát fellépni, hatalmas sikerük volt.) De ide tartozik az is, hogy Nyugat-Európa társadalma öregszik, ami különösen szembetűnő egy-egy osztrák vagy éppen norvég kisvárosban (világzenei fesztiválokat gyakran tartanak ilyenekben). Öregszik persze Kelet-Európa társadalma is, itt Lengyelországtól Albániáig mégis jóval fiatalabb az ilyen fesztiválok közönsége – amibe persze megint csak számítsuk bele, hogy egy mai kelet-európai nyugdíjas nem úgy néz ki, mint nyugat-európai társa, pénze sincs annyi, és egy fesztiválon úgy kell éreznie magát, mint majom a köszörűkövön. Amikor egy hét különbséggel voltam idén nyáron a cseh Ostravában és az osztrák Kremsben, aztán ugyanígy a dán Tonderben és a lengyel Nowy Sacz-ban, egészen szembetűnő volt ez a különbség.
Lesz-e következő generáció?
A fő kérdés, vagy a fő félelem persze az, hogy öregszik-e a világzene közönsége. Egy harmincéves műfajnál ez létkérdés – az múlik rajta, hogy túléli-e a műfaj azt a generációt, amely szerelembe esett vele. Ugyanezek a folyamatok persze minden műfajnál lejátszódtak. A legrészletesebb, a világzene közönségére vonatkozó kutatás Hollandiában készült (amely remélhetőleg egy részletesebb európai kutatássá szélesedik majd) – eszerint a világzene iránti érdeklődés 30-35 éves korban támad fel az emberben, viszont többé nem múlik el és míg a többi kategória többségében divatok és trendek viszonylag gyorsan váltják egymást, a világzene sztárjai stabilabbak és aki egyszer befutott, az általában már nem megy ki a divatból.
Ahogy egy éve írtam, „azok számára, akiknek a zene elsősorban a szabadságot jelentette, a harmincas-negyvenes években a jazz, az ötvenes-hatvanasokban a rock and roll, a hetvenes-nyolcvanasokban a punk és az alternatív, a nyolcvanas-kilencvenesekben pedig a világzene volt és maradt a legfőbb kiút a sablonos unalom és az elüzletiesedés világából. A zeneipari marketing-álszentségből akkor a wolof nyelvű szenegáli dalok, a magyar táncház, az indiai szufik, az örmény dudukosok, a brazil tropicalia őszintesége jelentette a kiutat, adta vissza a zene vélt tisztaságát.” A világzenével időben egyébként párhuzamosan az elektronikus zene felemelkedése is feltehetően ugyanezt jelentette, azóta, az elmúlt huszonöt-harminc évben azonban nem műfaji megújulások, hanem inkább a digitalizáció és azzal sokkal több zene elérhetővé válása elégítette ki ezt a szabadságigényt. A világzene szemszögéből engem leginkább foglalkoztató kérdés most ez: a műfaj generációs szélesedése, az érdeklődés szétterülése történik-e most különböző földrajzi és szociológiai sajátosságokkal tarkítva vagy bezárul-e a műfaj a maga generációs ketrecébe. Amiért a jó forgatókönyvben reménykedem az az, hogy a világzene – mint nem egy műfaj, hanem sok kulturálisan-földrajzilag meghatározott műfaj gyűjtőhelye – jóval nagyobb megújulási tartalékokkal rendelkezik, mint más irányzatok és a digitalizáció okozta nyitás a zenék és információk elérhetőségében olyan trend, amely hosszú távon a világzenével egy irányba, az uniformizációval viszont ellentétesen halad.
Weyer Balázs
