Megfilmesítésért kiáltó valós történet: 1956 októberében egy kelet-berlini gimis osztály néma szolidaritást vállalt a magyar forradalommal, ezzel pedig kivívták a pártvezetés haragját. A néma forradalom fel is mondja a kötelező leckét, a történelmi háttér bemutatásában jelesre vizsgázik, ám az igazán drámai helyzeteknél kevésnek bizonyul, vagy épp elveti a sulykot. A kritika a 66. Recorder magazin Filmrecorder rovatában jelent meg.
Két percben annyi minden történhet. Tűnhet örökkévalóságnak, de elszaladhat egy pillanat alatt. A The Clash 110 másodpercben is szédítő iramot diktál a White Riottal, vége a pogónak, mire felocsúdunk. Hitchock két idegőrlő percig nyújtja Marion Crane sokkoló halálát onnan, hogy a nő belép a zuhany alá a Psychóban. Az amerikaifoci-meccsek lefújása előtti kétperces figyelmeztetés másképp hat a nyerésre és a vesztésre álló csapatra. Amikor a kelet-berlini Stalinstadt rangos gimnáziumának végzős osztálya 1956 októberében a magyar forradalom iránti szolidaritásból – félig heccből, félig hitből – kétperces néma tiszteletadásra adja a fejét a tanteremben, még nem sejtik, milyen hosszúra nyúlik majd az a két perc. És hogy hiába telik le végül, a következő napokban, hetekben, sőt, talán egész életükben nem léphetnek túl rajta.
Az igaz történeten alapuló, iskolásokról iskolásan mesélő A német forradalom érthető módon nagyobb érdeklődésre tarthat számot a magyar közönségnél, mint más német filmdrámák. Ismeretterjesztésként meg is állja a helyét. A sztori érdekes, a helyzet eszkalálódása az egyre magasabb rangú pártfunkcionáriusok érkezésével, a diákok egyre súlyosabb vegzálása az enyhe dorgálástól a szülőkkel való fenyegetésig, zsarolásig szabályosan adagolódik. Túl szabályosan: Lars Kraume író-rendező nem tud elég eredetien dramatizálni konfliktusokat, megelégszik típusfigurákkal (különösen fantáziátlan a lázadó meleg nagybácsi és a gonosz vallatónő), hollywoodi sablonok szerint, túlzásba hajló melodrámával fokozza a téteket.
Pedig a tiltakozók amúgy tényleg kemény döntéshelyzetek elé kerülnek, könnyű lenne velük azonosulni, ha Kraume nem ráncigálna minket ennyire didaktikusan. Azért így is vállalható darab: a fiatalok szerelmi háromszögével szemben például élesen skicceli fel a felnőttek társadalmi feszültségeit (a Phoenixben brillírozó Ronald Zehrfeld súlyt és méltóságot ad a gyári munkás apuka karakterének), amelyeket mindenestül átsző a náci múlt feldolgozatlan terhe, traumája. Ha a drámai szituációk is olyan hatásosan állnának össze, mint a történelmi háttér, egy szavunk sem lehetne; A néma forradalom így olyan, mint egy gyenge Köbli Norbert-film, ami némi odafigyeléssel remek is lehetett volna.
szerző: Huszár András
