Blood Orange: Negro Swan (lemezkritika)

A Test Icicles izgága, dance-es poszt-posztpunkjából Lightspeed Champion néven folkos indie-re önállósodott Dev Hynes végül Blood Orange néven talált magára indie-s r&b-vel, szofiszti-artpoppal - és találtak rá ekkoriban (2011 körül) mások és bérelték fel dalszerző-producernek. Ő meg közben egyre jobb lemezekkel (Coastal Grooves, Cupid Deluxe, Freetown Sound) jutott el a mostani negyedik Blood Orange-LP-ig.

Kiadó: Domino / Bertus

Megjelenés: 2018. szeptember

Stílus: dark&b

Kulcsdal: Charcoal Baby

Devonté Hynes, azaz Blood Orange 2016-os albumával, a Freetown Sounddal vált végleg olyan kaliberű zenésszé, akinek minden megmozdulására figyelni kell. A fontossá válásához kellett a legújabb fekete polgárjogi mozgalom is, ugyanis Hynes témái erősen táplálkoznak ezekből a tapasztalatokból, abból, hogy milyen manapság az USA-ban feketének lenni. Ráadásul meleg feketének, ami plusz egy csavar a történetben. Ebben a helyzetben egy Negro Swan című lemezzel kijönni egyértelműen jelzés arra, hogy itt most valami ars poetica következhet – és ez így is van. Ami a harcos, politikai vonalon Kendrick Lamar How To Pimp A Butterfly című lemeze volt, az egy esztétizáló, szubjektívebb síkon a Negro Swan. „No one wants to be the Negro Swan” – énekli Hynes az LP felvezető dalában, a Charcoal Babyben. Ez a tételmondat az, ami áthatja a tizenhat számon végigvitt koncepciót: valamilyen formában mindegyik arról szól, hogy milyen érzés marginalizáltnak, kitaszítottnak lenni. Miközben a hattyú-toposzhoz teljesen más, főleg a különlegességről, a szépségről szóló képzetek társulnak.

A fekete hattyúnak ez a kettősség feszíti szét a létét. A lemez annyiban folytatja a Blood Orange-i hagyományokat, hogy végig szofisztipoppal, funkkal, jazz-zel kacérkodó, végtelenül New York-i r&b szól rajta. De a Freetown Sound kirobbanó, felszabadult energiája, vagy az azt megelőző Cupid Deluxe album bohém bujasága csak halvány nyomokban van jelen. A Negro Swan csendesebb, lamentálóbb, néhol kifejezetten depresszív anyag. A nyitó Orlando rögtön jelzi is ezt az iránymódosítást, és azt is, hogy ezen a lemezen semmi nem egészen az, aminek látszik. Legalábbis biztosan nem egyetlen dolog: zeneileg ez annak az ambivalenciának a megjelenítése, amiről a fekete hattyú kapcsán már volt szó. Az Orlando középtempós funkynak indul, wah-wah gitárokkal, amit aztán utcai zajok hangmintái, és egy autóriasztó zavar össze, de csak úgy, mintha mi sem történt volna. Valahogy ugyanez a trükk minden számban előjön: a felszínen selymes popszámok figyelmesebb hallgatás után a szorongás dokumentumai lesznek. Érdemes ezzel a füllel a korábbi Blood Orange-számokat is újrahallgatni: még a legkirobbanóbbak mélyén is ott lapít az engesztelhetetlen szomorúság, amitől különlegesen szép lesz az összes.

9/10

Kálmán Attila (a cikk a 64. Recorder magazinban technikai hiba miatt tévesen jelent Dömötör Endre neve alatt, elnézést Attila! - a szerk.)

a lemez: