The Internet: Hive Mind (lemezkritika)

Az Odd Future kollektíva hangmérnöke és dj-je alapított egy oldalági projektet, hogy a hiphop mellett kiéljék triphopos, neosoulos mániájukat, ami idővel öt-, mára hattagú modern r&b-zenekarrá dúsult és egyre jobb lemezekkel jelentkezett. A csodás nevű The Internet 2015-ös harmadik albuma már komoly sikereket ért el, amit szólólemezek követtek és most itt a negyedik LP, az eddigi legjobb.

Kiadó: Columbia Records

Megjelenés: 2018. július 20.

Stílus: neosoul, r&b, funk, hiphop

Kulcsdal: La Di Da

A legjobb történeteket tényleg az élet írja. Elvégre ki gondolta volna, hogy pont a hiphopot egy időre a feje tetejére állító, homofób és nőgyűlölő soraival (is) hírhedtté vált Odd Future-kollektíva ismertet majd meg a világgal egy homoszexualitását nyíltan vállaló évtizedet meghatározó r&b-dalnokot? (Természetesen Frank Oceanről van szó.) Arról nem is beszélve, hogy pont ebben a beborult gördeszkázós-punkos közegben talált egymásra (az amúgy queer) Syd The Kid és Matt Martians, akik The Internet néven kezdtek jazzes-soulos r&b-t játszani. A duófelállás azóta szextetté dagadt, a korai „Stevie Wonder aciden”-hangzást pedig felváltotta egy érzékibb, poposabb-feszesebb megszólalás, ami talán csak Thundercat és Aaliyah szerelemgyerekének állna jobban. Így nem csoda, hogy a Grammyre is jelölt három évvel ezelőtti Ego Death idejére már Miguellel és The Weeknddel emlegessék őket egy lapon. A kollektíva azonban mindig egy kicsit másképp működött, mint a társaik, így a csúcsra felérve szétszéledtek, hogy mindenki előállhasson a saját szólóalbumával: Steve Lacey nagyrészt egy iPhone-on összerakott napsütötte kaliforniai funksoul stílusgyakorlatot (és dolgozott Kendrick Lamar DAMN.-jén), Martians hátradőlős-kaleidoszkópikus tudatfolyamával lassított be, Syd pedig megírta a saját Channel Orange-ét. Egyértelmű lett, hogy a tagok saját jogukon is megérdemlik a figyelmet, de felmerült a kérdés, hogy az újonnan megtalált alkotói szabadság (és megnövekedett ego) hogyan hat majd a közös munkára?

„Ha mind kiadtuk a szólóalbumainkat, tudom, hogy végre úgy fogjuk érezni, hogy azt tehetünk, amit akarunk, ami a legjobb a The Internetnek. Nem lesz többé olyan, hogy ’én nagyon akarok egy ilyen vagy olyan számot és ez a lemez az utolsó esélyem’” – nyilatkozta Syd a Hive Mind megjelenése előtt a The Fadernek és ez a fajta felszabadultság átjárja a tizenhárom számot. Organikusan következnek egymásból, szinte végig lüktet a groove, érezhető, hogy a címnek megfelelően tökéletes egyetértésben játszik együtt az öt zenész. Néha talán túlságosan is; az egy óra letelte után inkább egy hangulat és pár hangszeres megoldás marad a hallgatóval, nem pedig egy-egy dal. A kivételt főleg azok jelentik, amikben vagy még nagyobb teret engednek a The Neptunes-fanatizmusuknak (La Di Da, Next Time/Humble Pie) vagy a kevésbé ihletett gyerekcsinálós-r&b helyett inkább a táncparkettet célozzák meg (Roll (Burbank Funk)). De még ha el is vesznek a lepedők között, akkor is olyan ösztönös lazasággal zenélnek, hogy az visz magával. Így az előző bekezdésben feltett kérdést megválaszolva: úgy látszik bármilyen jó ötletei is vannak minden tagnak szólóban, még mindig együtt tudják kihozni a legtöbbet a másikból.

8/10

Kollár Bálint

a friss lemez: