„Kaptam a kezem alá egy csapatnyi csodás embert és bizalmat” – iamyank-interjú

Iamyank megkerülhetetlen figurája a budapesti zenei életnek. Nem azért, mert állandóan annak középpontjában áll, hanem mert mindig el tud mozdulni annak sokkal izgalmasabb határai felé. Az utóbbi időben a zongoránál lehet a legtöbbet látni – improvizatív ambient alteregoja, az Atreyu’s Horse YouTube-streameken gyógyította a lelkeket, beleértve a sajátját is. A Hiraeth még egy mélytengeri kompozíció köré felépített konceptlemez lett, de az új hangzás már levetkőzte a vele kapcsolatban állandóan felvetett párhuzamokat – Nils Frahm és Ólafur Arnalds – sokkal intuitívabb és bátrabb. Még áprilisban jelentette be, hogy nyáron rányitja a hálószobája ablakát a Völgyre és egy szimfonikus zenekarral megtámogatva mutatja meg, milyen a túlgondolás nélküli, kortárs klasszikus zene (bármennyire is tiltakozna a skatulya elitizmusa ellen). A próbák közt mesélt a projekt indulásáról, és hogy mi várható a július 20-ai „ősbemutatón” a Művészetek Völgyében.

Nagyon meghatároz a diy-étosz, a hirtelen ötlettől vezérelve alkotás. Egy szimfonikus zenekart leprogramozni azért más, mint egy dobgépet. A felkérésnél voltak emiatt kétségeid? Az Atreyu’s Horse azért is működik jól, mert csak te voltál és a zongora (és egy moduláris setup), ezek az ambienttextúrák hatalmas teret hagynak a hallgatónak. A szimfonikus hangszerelésre pedig inkább grandiózusabb hangzás jellemző.

Természetesen voltak. De pont az Atreyu’s Horse miatt, most egészen bátran álltam bele. Habár a hangszerelésről és a kottáról nem tudtam sokat az első pillanatban, a rengeteg zongorázás miatt elkezdtem magabiztosabb lenni a harmóniákat, hangulatokat illetően. És az insta-napló miatt hozzászoktam, hogy ha kell egy akkordmenet vagy egy dallam öt percen belül, akkor rá tudok állni és lesz. Nem akarok nagyon technikai mélységekbe merülni, de elejétől az volt a koncepció, hogy a szimfonikus hangszerek, a témák 90%-ban egy folyamatosan változó, pulzáló háttér szinti szerepét töltsék be. Így kissé eltértünk a szokásostól, amikor gyakran vezérdallamokat játszanak. Ezt a főszerepet meghagytam az analóg szintiknek, szétnyüstölt hangmintáknak.

Még a Piano Day-es interjúnkban mondtad, hogy az azért jó kezdeményezés, mert a zongora körüli pátosz ellen dolgozik. Hogyan lehet a „szimfonikus zenekar” buzzworddel szembemenni? Egyáltalán kell-e?

Első körben annyit tudtam tenni, hogy nem neveztem szimfoniknak a produkciót. Sajnos a szórakoztató ipar – mint sok más esetben – teljesen kifacsarta ezt a kifejezést. Másfelől pedig a dalok és a koncert struktúrája fogja megbontani a szokásos pátoszosságot. Hosszan épülő hat-hét perces dalokról beszélünk, amikben nincsenek refrének és túlszaturált érzelmi csúcspontok.

Korábban az „akusztikus” volt a divatszó, mert mindenki arra volt kíváncsi, hogyan működnek komplex dolgok lecsupaszítva, itt mintha pont fordítva lenne.

Amennyire lehet, próbáltam leszakadni erről a hullámról. Nyilván rajta sem vagyok, hiszen messze nem vagyok és nem is leszek az a popprodukció, amelynek egy ponton már érik a szimfonik és akkor beadja. Szeretném, ha az emberek úgy tekintenének erre az egészre, ahogy az történt: kaptam a kezem alá egy csapatnyi csodás embert és bizalmat azzal, hogy csináljam, amit gondolok. Én pedig azt gondoltam, hogy lehet ez az utolsó ilyen alkalom az életemben, csináljunk valami izgit, tegyük magasra a lécet.

Nem hallgatsz új zenéket, mert próbálod nem befolyásolni magad általuk. Viszont mind a szimfonikus, mind az ambient-zene sokadvirágzását. A próbákra készülődésben volt azért olyan hatás, ami inspirált vagy amit mindenképpen el akartál kerülni?

Borzasztóan szenvedtem ettől a sok jó zenétől. Ettől az egész Olafur Arnalds-, Nils Frahm-, Jon Hopkins-, Rival Consoles-, Max Cooper-vonaltól olyan érzésem volt, mint amikor a lakótelepen beálltam a nagyok közé focizni. Egy idő után inkább leültem a pálya szélére figyelni, hogy mi történik. Azt éreztem, hogy képtelen leszek egy ilyen projeket ebben a nyomásban végigcsinálni, szóval egyszerűen szisztematikusan ignoráltam mindent. Nils új lemezét megkóstoltam azért, de aztán megnyugodtam, hogy olyan irányba mozdult, ami tök távol van attól, amit én szeretnék. Inspirációt tekintve inkább az eszközparkot említeném. Az évek során összeszenvedett pedálok, modulár szinti, analóg szinti, Rhodes piano kombó elkezdett egy egészen jól körülírható ízvilágot hozni, úgy éreztem, hogy látni vélek egy utat. Majd amikor a Fela Kuti-grúvokat véletlenül összehallottam ambienttel, onnantól már nem volt kérdés.

Tavaly októberben lépett fel az Akváriumban Carl Craig Versus projektjével, akikkel szimfonikusra hangszerelte technóit. Évekkel ezelőtt Floating Points egy tizenhatfős zenekarral adta elő a munkáit. Őket mennyire követed?

Carl Craiget nem is vágtam, Floating Points nagyzenekaros koncertjéről sem hallottam, de ránézek. Kíváncsi vagyok, hogy oldotta meg technikailag a nem túl egyszerű zenéjének előadását ennyi emberrel.

Pár hónapja voltam egy Brian Eno előadáson a most megjelent Music For Installations antológiája kapcsán, ahol elmesélte a hangistallációi keletkezését. Lenyűgöző volt látni, hogy főleg matematikai és képzőművészeti rendező elveket használt, ahol a zene teljesen random született. Te két nap alatt, túlgondolások nélkül készítetted el a vázlatokat, stopperrel. Hogyan tudtad elengedni az irányítást? Miben lett volna más az eredmény, ha két hetet adsz magadnak?

Imádom Brian Eno generatív gondolkodásmódját, ezzel a stratégiával az Atreyu’s Horse projektben kísérletezgetem. Volt egy olyan időszak még az év elején, amikor egy hónapig vacilláltam, hogy a Művészetek Völgye projektben honnan közelítsek, mondanom sem kell, hogy voltak elvetemült sound design, random, generatív ötleteim tizenöt emberre, de aztán rájöttem, hogy ehhez még kis csikó vagyok a témában, kutatok, tanulok tovább és eljön az ideje. A rohanós production workflow-t azért vezettem be, mert az elmúlt hat-hét évben nagyon mélyen beleástam magam a sound design-bugyraiba, ennél az anyagnál viszont azt akartam, hogy ne ezen legyen a hangsúly, így egyszerűen nem hagytam rá időt. A dalok kidolgozása ettől függetlenül több hónapot vett igénybe, viszont egy-egy rész nem attól érdekes, ahogy szól, hanem attól, ami szól.

Ez egy hasonlóan intuitív hozzáállás, mint az afrobeat örömzenéje. A műfaj nem csak rád van nagy hatással – Bognár Szabi projektjei, az Àbáse és The Mabon Dawud Republic is most jöttek ki új kiadványokkal. Bár Boros Levi ezekben pont nem zenél, gondolom amint kialakult a koncepció a fellépéshez, megvolt, hogy ő lesz a dobos.

Szabival régi haverok vagyunk, imádom, hogy ennyire hajthatatlanul gyúrja ezt az afrobeat-vonalat. Az ilyen életigenlő zenék eddig nemigen fogtak meg, de a tevékenységének köszönhetően elkezdtem átérezni az ilyen típusú zenélés mélységét. A csúsztatott, szabad, poliritmikus monoton perkák mindig egyfajta rituális transzállapotot indítanak el az emberben és habár az afrobeat többnyire vidám, az én zeném meg kevésbé, úgy érzem, tökéletesen kapcsolódik ez a vibe. Boros Levi nem volt kérdés, azon nem túl népes hazai dobosok táborába tartozik, akik ilyen könnyedén és levegősen tudják játszani ezeket a témákat.

Mennyire volt szokatlan, hogy Szklenár Ádám hangszerelte az ötleteidet? Volt „ragyogás”, egyből értettétek, mire gondol a másik?

Ádám is régi – imPro-diákból lett – haver, azért is hívtam a projektbe, mert félek a klasszikus képesítésű arcoktól, ő viszont hidat tud húzni számomra befeszültnek és hidegnek tűnő klasszikus világ és az én képzetlen, de kreatív agymenéseim közé. Ahhoz ragaszkodtam, hogy minden hangszer minden szólamát én írjam meg, másképp nem érezném sajátomnak. Ez így is történt. Ádám pedig aprólékosan minden részletre kiterjedően papírra vetette, miközben konzultáltunk az esetleges módosításokról.

A zenészeknek ez mennyire újszerű és „kötetlen”?

A szimfonikus szekciónak teljesen kötött a helyzete, ők tudtommal nem is szeretnek nagyon kreatívkodni. A dob (Boros Levi) és a basszus (Halomhegyi Ádám) esetében kicsivel nagyobb a szabadság, ha az alaptéma megvan és valakit elkap kicsit a hév, nyugodtan díszíthet, én is ezt teszem. Hosszú, monoton struktúrában bőven van ennek helye.

Mindig ügyelsz arra, hogy a saját projektjeiden dolgozz. Ki tudna rávenni arra, hogy ne iamyankként zenélj egy másik zenekarban?

Senkinek nem ajánlom, hogy meghívjon a zenekarába. Ha mégis megteszi, szerintem átirányítom valamelyik korábbi zenésztársamhoz, hogy mesélje el milyen velem dolgozni. Viccet félretéve, az utóbbi időben Jóhann Jóhannssonra gondoltam úgy mint álom-kollab lehetőségre. Ez sajnos már nem történhet meg, de szívesen dolgoznék bármilyen közös projekten az A Winged Victory For The Sullennel.

interjú: Salamon Csaba
fotók: Dancs Enikő Bianka