Az orosz popzene ugyan nincs olyan szuperhatalmi pozícióban, mint az orosz gazdaság vagy az orosz politika, de egy ekkora ország nem tud nem kitermelni izgalmas zenéket, poprocktörténete pedig nagyban eltér a megszokottaktól. Mikor máskor fókuszálnánk a témára, ha nem a június 14. és július 15. között Oroszországban zajló 2018-as labdarúgó-világbajnokság idején? A friss, 63. Recorder magazin Oroszország & pop fókusztémájának rocktörténeti nyitócikke következik.
Az orosz zene popzenei leágazása egy jelentős részében igazából szovjet zene, hiszen a szovjet-éra – az ötvenes évektől a kilencvenes évek elejéig tartó időszakkal – beleesik a rocktörténet aranykorába. A szocializmus központjában ekkoriban értelemszerűen csak igen szolidan tudott fejlődni a nyugati kapitalizmus egyik kulturális csúcsteljesítményének számító popzene. Arról nem is szólva, hogy a tagköztársaságok miatt a szovjet zene nem egyenlő az orosz zenével. A Mihail Gorbacsov elnöksége alatt, a nyolcvanas évek közepén kezdődő gazdasági és politikai nyitás és reformkor, a peresztrojka és a glasznoszty időszaka hozta el az orosz rockzenészeknek a kibontakozás első igazi lehetőségeit, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlása után járt először csúcsra a műfaj. Mindez tehát a nyugati popzenéhez képest húsz-huszonöt éves késéssel történt. Az újra létrejött Oroszország – úgy általában az újrakezdés hangulata, de a leromlott életszínvonal miatt is – szinte új startot jelentett a helyi rocknak is. A halmozottan hátrányos helyzet határozottan igaz tehát a régióra. Ennek ellenére számos izgalmas gitárzenei színtér jött létre az elmúlt harminc évben, és mostanra abszolút utolérte magát a helyi popzene. Egyrészt a nemzetközi trendekkel párhuzamosan az elmúlt nyolc-tíz évben a rock háttérbe szorult, és itt is a hiphop valamint az elektronikus zene uralkodik. Másrészt minden jellemző nyugati stílusnak megvannak a helytartói, jobb, rosszabb utánzói – akárcsak a szinte teljes nem angolszász popvilágban. (A könnyebb utánakereshetőség miatt ebben a cikkben a zenekarneveket az angol átírás szerint használjuk, a személyneveket a hagyományos cirillből magyarra átalakított formátumban. Fent jobbra a N.O.M.)
Orosz zene, szovjet zene
Az orosz klasszikus zenei gyökerek színesek, három nagy korszak jellemzi a műnemet. Először az orosz folkzenét felfedező és beépítő romantikusok tűntek ki, az Orosz ötök, élen Muszorgszkijjal. A második hullámban pedig Csajkovszkij volt a legjelentősebb komponista, nála és társainál már sokkal erősebbek voltak a kötelékek a nyugati romantikához. A 20. század eleji harmadik nagy korszakban pedig már általánosan a klasszikus zene megújítói voltak a zászlóvivők: Sztravinszkij, Prokofjev, Sosztakovics. Ehhez a vonulathoz tartozik Lev Tyermen, aki 1919-ben feltalálta az egyik első elektronikus hangszert, a theremint és ezzel jelentősen hozzájárult a zenetörténethez. Sztálin kultúragyilkos tempója azonban – annak ellenére, hogy bizonyos zenéket ő maga nagyon is szeretett – a modern törekvéseket és a korán, már a harmincas években elterjedő jazzt is elintézte.
A klasszikus szerzők filmzenékkel kapcsolódtak a populáris kultúrához (például Prokofjev is írt filmzenét Eizensteinnek), a hetvenes években pedig Eduard Artyemjev szerzett Tarkovszkijnak (balra) és másoknak innovatív, minimalista pre-ambientes soundtrackeket, ezek ma már nemzetközileg is igen megbecsült felvételek.
A folkzene a műdalos népzene formájában lehetett jelen a szocialista-korszakban, a liturgikus orosz egyházi zene pedig jóval később, a 21. században épült be hatásként a kísérleti popzenészek repertoárjába. A harmincas évektől szépen fejlődő szovjet jazz-színteret a negyvenes évek végén végezték ki, elnyomott, „burzsoá” műfajnak nyilvánították és évtizedekre visszaszorult (a hatvanas években némileg újraéledt a műfaj, de a szűrt levegőben még sokáig nem tudott rendesen kibontakozni).
A popzene a folkdalokra építő 19. századi romantikus dalokból nőtt ki, a szocialista realizmus persze esetében sem hagyott sok teret a valódi realitásoknak, így a cenzúra sújtotta előadóknak sem volt lehetőségük a nyugati popra reflektálva megmutatni igazi arcukat.
Popkorszak a Szovjetunióban
Az énekteljesítményre építő szovjet esztrádzenének viszont volt tere. A sokszor államhű, megbízható költők által írt szövegeket könnyen lehetett felügyelni, ha irányítottan is, de ez a könnyed dallamokra és nagyzenekarra építő sanzonszerű stílus lett a népszerű műfaj (nagy sztárok: Edita Piecha, Sofia Rotaru, Alla Pugacseva stb.). A Melodija nevű állami lemezcég által kiadott populáris, izgalommentes zenék mellett megjelentek a mondanivalóval is bíró dalszerző-énekesek, akik persze csak a föld alatt tudtak működni. A bárdok legjelentősebbje Vlagyimir Viszockij (nyitóképen) volt, aki hiába írt ezernél is több remek dalt, életében ezek közül csak nagyon kevés jelenhetett meg. Az orosz sanzon, a városi folk, a kocsma- és börtöndalok által ihletett, többször rendszerellenes szerzeményei szalagokon terjedtek, 1980-as halálát tüntetésszerű temetés követte. Az orosz zene egyik nagy tragikus hőse ő, de jöttek még utána mások is. Az inkább szinte költőknek, népi hősöknek számító bárdok között jelentős volt még Bulat Okudzsava és Alexander Galics.
Persze a hatvanas évek második felében a beatlemania Moszkvát és Leningrádot is elérte, elkerülhetetlen volt, hogy létrejöjjenek énekessel felálló rendes zenekarok. Ezek egy részét, a VIA-kat (vokális-instrumentális együtteseket) elismerte az állam, ők adhattak ki lemezeket is. A leningrádi Poyushchiye Gitary lett az egyik első legnépszerűbb („az orosz Beatles”), de a moszkvai Vesyolye Rebyata (jobbra) még őket is felülmúlta, 1974-es debütlemezükből 16 millió fogyott, ami az USA-ban is kiugróan nagy számnak számítana. A Vidám srácok végigkövették a rocktörténet műfajfejlődését, hardrockot, softrockot, art-progrockot, new wave-et és mást is játszottak, de ez igaz a többi VIA-együttes nagy részére is. A népszerűek közé tartozott még a leningrádi Zemlyane, a moszkvai Samotsvety, a fehérorosz Pesnyary, a kazah Dos Mukasan, a grúz Iveria vagy épp az üzbég, folkrockos Yalla.
Az izgalmasabb történések persze ezúttal is underground üzemmódban zajlottak, a moszkvai Tsvety eleinte adhatott ki lemezt, de mindig is túl rendszerellenes, túl balhés zenekar volt, így a hetvenes évek második felére a föld alá űzték őket, onnan pedig az elsők között terjesztették az alternatív rockkultúrát. Mások mellett még a sokféle hatást (folkrock, glam, progrock) egyesítő Aquarium vagy a bluesrockos, klasszikrockos Mashina Vremeni volt úttörő és sokáig csak koncerten élvezhető zenekar, a nyolcvanas években aztán már ők is adhattak ki hanghordozókat. A korszak sajátosságához tartozik, hogy alighanem ez volt az egyetlen időszak, amikor magyar zenekar hatott az oroszokra, leginkább az itt is nagy sztárnak számító Omega.
Az oroszrock aranykora
A nyolcvanas években aztán már sokan mások is lemezezhettek, hiszen a puhuló diktatúra fellazította a zeneipart is. Ennek a sajátos helyzetnek köszönhető, hogy a nyolcvanas években egyszerre volt jelen pszichedelikus rockos, posztpunkos vagy épp new wave-es hatás az előadók zenéjében, sokszor egyszerre, ami igen unikálissá teszi a korszak zenekarainak megszólalását. A legjelentősebb közülük kétségkívül Jegor Letov (fent) és az ő Grazhdanskaya Oborona (Grazsdanszkaja Oborona) nevű együttese volt, róla már részletesen is írtunk. Letov barátnője, az 1991-ben tragikusan fiatalon elhunyt Janka (szintén fent) zajos pszich-folkrockkal volt egyedi pionír, Jurij Morozov pedig még szintén a nagy úttörők közé tartozott, ő a pszichrockot, a progrockot, a jazzrockot és a folkrockot keresztezte kísérleti, elektronikus módon, később producerként is nagyban segített számos népszerű zenekart.
A legjelentősebbek a következők voltak: a leningrádi Kino (fent) világszínvonalon játszott posztpunkot, janglepopot, a „ha nem ide születnek…” tipikus esete az övék, vezetőjük, Viktor Coj az egyik legnagyobb legenda az orosz rockban. Talán még náluk is több izgalmas lemezt készített a szintén posztpunkból sokfelé elkalandozó, szintén simán világszínvonalú Auktyon (balra). A Nutilius Pompilius artrockkal volt kiemelkedő, az Avia elektrós, exprimentális poppal, a Korol i Shut punkrockja szintén széles körben hódított, de az Alisa, a DDT vagy a folkpunkos Nol is mind a legnépszerűbb, „mindent bele” típusú zenekarok közé számítottak a nyolcvanas-kilencvenes években. Az Aria a heavy metalban törte az utat, az Aspid a thrash metalban. Igen izgalmasak Borisz Grebencsikov (ő az Aquarium vezetője volt) neofolkos, dark ambientes artrockalbumai, vagy a hasonló, már a kétezres években aktívabb és inkább pszichfolkos Leonyid Fedorov kiadványai.
A tiltott és tűrt kategóriás, lakásokban, sokszor titokban koncertező zenekarok a nyolcvanas évek végére majdnem támogatottak lettek, a legsajátosabb keveréket játszók pedig már Európában is számíthattak figyelemre. A Zvuki Mu (lent) egyenesen Brian Eno producerzseni érdeklődését is felkeltette, aki vállalta a moszkvai experimentális galeri 1989-es, első angliai LP-jének produceri teendőit és kiadását, ami persze további felhajtást generált számukra. A hasonló szellemiségű észt Ne Zhdali még szovjet zenekarként adta ki első nagylemezét, szintén Angliában. Az élőben verhetetlen N.O.M. pedig még több ízesítővel keverte skás, posztpunkos avantrockját, Magyarországon is remek koncerteket adtak.
Sikerzenekarok a kilencvenes-kétezres években
A skapunkos Leningrad (jobbra) már a kilencvenes évek zenekara és szintén az egyike azoknak, akik gyorsan át tudtak törni Európában. A nyolcvanas években indult, de a kilencvenes évek második felére magára talált vlagyivosztoki Mumiy Troll pedig már a modern idők hangjára figyelve emelt be britpophatásokat is korabeli sikerlemezei hangzásába és ezzel inkább követő üzemmódra állította az addigi sajátos orosz koktélrockot – a korszakból pedig még mások mellett a Pixies- és Sonic Youth-rajongó Tequilajazzz, vagy az Agatha Christie, a Pilot és a Lumen voltak minőségi zenével népszerűek és vezetettek át a 21. századba, amikor is a rockénekesnő, Zemfira, a hiphopot és alterockot összeboronáló Dolphin, a dreampopos Flëur csajduó vagy az indierockos Splean voltak jelentősek. Persze eddigre már minden műfajnak megvoltak az ügyes orosz másolói, máig erős a progrockszíntér, a posztrock/shoegaze-szcéna (az egyik legjobb ilyen kortárs zenekar, a Blankenberge tavasszal lépett fel Budapesten) és a folkos, folkrockos dalszerző-előadók tábora is.
Azonban bármennyire jók is ezek az előadók, majdnem kizárólagosan a határon belül maradtak népszerűek és kevés ambíciójuk is volt nemzetközi szereplésre. A mainstreambe is áttörők közül a Gorky Park (lent) volt ez első fecske, a Bon Jovi támogatásával amerikai szerződést kapott glammetálzenekar klipjei futottak az Music TV-n is, de túl nagy hatást azért nem gyakoroltak a világra.
Orosz pop
Az igazi, és lényegében máig egyetlen nagy nemzetközi sikerre a kétezres évek elejéig kellett várni és az is brit ráhatásnak köszönhető. A t.A.T.u duó Trevorn Horn dörzsölt angol producer segítségével egy pillanat alatt meghódította és megbotránkoztatta a világot All The Thing She Said című leszbikus témájú dalával.
Az orosz popzene az esztrádkorszak irányított, teljesen felügyelt, családbarát, könnyed dallamos útján haladt a nyolcvanas években is, nem véletlen, hogy milyen népszerű tudott lenni itt az Európát ekkoriban letaroló ártatlan italo disco és eurodiszkó. A műfajnak számos interpretálója akadt (egyik legnépszerűbb a Laskovyi Mai boyband volt). Mindezek máig tartó hatása, hogy az eurovíziós nyálpop mennyire megy errefelé – de azért pozitív ellenpélda is akad: például az elektropopos Tesla Boyról a nemzetközi popsajtó is dicsérően ír.
A rock nagy aranykora a kétezres évek végére véget ért és akárcsak az angolszász popban, Oroszországban is a hiphop és az elektronikus zene vette át a vezető szerepet. De annyira jól, hogy ma már minden korábbinál több előadónak sikerül az áttörés nemzetközi szinten is – a legújabb, legjobb orosz előadókról hamarosan külön is írunk. Putyin 21. századi regnálása alatt persze a popzenében is újra felerősödött a politikus hangnem. A hiphopelőadók a társadalmi, politikus témákban a legaktívabbak, de köztük is akad olyan, aki nem bírálja, sokkal inkább őszintén dicsőíti az elnököt. Az afrikai expatokból álló A.M.G. meglepő mód 2014 legnagyobb slágerét szállította Oroszországban az I Go Hard Like Vladimir Putinnal. A másik oldal legalább ilyen hangos, még ha azt minden eszközzel próbálja is elhallgattatni a rendszer. Persze a Pussy Riot politikus, feminista csajkollektíva már rég világhírű és nagyhatású, gyakorlatilag elnémíthatatlan – megtörhetetlenül harcolnak az igazságért, ami a legjobb popzene ismérve is.
Dömötör Endre
TOVÁBBI POPZENEI ORSZÁGPROFILJAINK: BRAZÍLIA, SKÓCIA, IZLAND, JAPÁN, NORVÉGIA.
