Courtney Barnett szólósikerei után tavaly Kurt Vile-lal készített melegszívű duettlemezt, de máris itt a második soralbuma (a 2013-as dupla EP-gyűjteménnyel együtt harmadik szólója). Barkóczi Noémi dalszerző-énekes írt róla kritikát, aki a nyáron zenekarral (épp ma, vasárnap este: június 24-én a Dürerben) és szólóban is koncertezik (több fesztiválon: Campus, Sziget), új klipjét fejezi be a tavalyi Linóleum EP címadó számához és próbálja megtalálni a módját, hogy újra írjon dalokat. A friss, 63. Recorder magazin Profül cikke következik.
Courtney Barnett: Tell Me How You Really Feel
Kiadó: Mom + Pop
Megjelenés: 2018. június
Stílus: indierock
Engem meglepett ez a lemez. Nem is első hallgatásra, mert hangzásában hozza a megszokott hangulatokat, de szövegileg nagyon más, mint amit eddig megismerhettünk Courtney-tól. A korábban szózsonglőrködésről és a hömpölygő novellaszerű szövegekről ismert zenész most mintha beismerné: nem megy. Ha nem is így, szó szerint, de a legtöbb dal a megrekedtségről, bezártságról, beletörődésről szól. Itt van alapból a Hopefulessness kezdőszám, ami egy közhellyel indít: „You know what they say/No one is born to hate/We learn it somewhere along the way”, aztán még bedobja a „Take your broken heart/Turn it into art” sorokat is, majd azt mondja, ezek nem segítenek. Egyfajta elfogadásra, elengedésre kér. Sokszor énekel valakinek, aki túl erősen próbálkozik (talán szintén énekes-dalszerző feleségének, Jen Clothernek), például a Charity című számban is, ahol a meditáció és a gyógyszerek helyett annyit mond: „You don't have to pretend you're not scared/Everyone else is just as terrified as you”. Nekem kicsit erre a sorra rímel az egész lemez: nem próbál újra olyan bravúros szövegeket írni, mint korábban. Belátja, hogy most nem ennek van itt az ideje és összerak egy jó albumot arról, amiben van. Nem akar többet mutatni, és közben ezzel fel is szabadítja magát a külvilág elvárásai alól, és valószínűleg az önmagának való megfelelés alól is. Ettől függetlenül ezek még mindig nagyon jó szövegek, jobbak mint úgy általában a dalszövegek 90%-a.
A Need a Little Time Out is erre rímel nekem. Egy kis szünetet kér magából (mint Ethan Hawke a Before Sunrise-ban) és talán a kapcsolatból. Ebben a dalban van az egyik kedvenc versszakom: „Shave your head to see how it feels/ Emotionally it's not that different/But to the hand it's beautiful”.
Aztán meg itt vannak a társadalomkritikus dalok. Bár eddig ez sem volt jellemző Courtney-ra, elég jól áll neki. A Nameless, Facelessben például lazán odamondogat a predátor férfiaknak, közben nem is veszi magát túl komolyan. Eddig ez a vonal nem volt annyira jellemző az énekesre (kivétel talán a környezettudatos Dead Fox az előző albumról). A lemez legkeményebb dala az I'm Not Your Mother, I'm Not Bitch, amivel bevallom, elég jól tudtam azonosulni (beteszem a képzeletbeli „mindenkikapjabe” polcra Martha Wainwright Bloody Motherfuckin’ Asshole-ja mellé). Itt amúgy zeneileg nehéz nem megemlíteni a Nirvanát és Kurt Cobaint, akinek végre nem csak a gitárjátéka, de rekedtes üvöltése is megidéződik Courtney hangjában. (Érdekesség, hogy Courtney összehozott egy albumot Kurt Vile-lal is, akivel ők lettek az új Courtney és Kurt – már csak ezért az egybeesésért is megérte megcsinálni a Lotta Sea Lice-ot.)
A Cripping Self-Doubt és a Help Your Self tovább boncolgatja az útkeresés, elfogadás témakörét, bár azt hiszem, a téma itt már nem is olyan lényeges. Courtney verhetetlen abban, hogy a legnyomasztóbb dolgot is képes humorral kezelni, ezért nem is lesz az albumból egy „quarter life crisis” lemez, habár szerintem valahol az, csak Courtney nem hagyja magát belesüppedni. Néha kicsit dagonyázik benne, aztán meg is rázza magát. Ha valamit, hát ezt el kell tőle tanulni (a zseniális szövegíráson és gitárjátékon kívül… ja meg ő készíti a zenéjéhez a grafikákat, újabban pedig a videókat is, lásd City Looks Pretty.)
Lezárásként pedig itt van a Sunday Roast, ami megmelengeti mindenki lelkét, aki gondoskodott már valaha is valakiről. Már a kezdő sorok is („Don’t come with your arms swinging/ Throw them around me”) annyira kedvesek, hogy nehéz nem a Love Actually családjait látnom magam előtt a reptéren. Ez a dal olyan, mint megölelni valakit, egy hosszú nap után. Szerintem egy egészséges mennyiségű szentimentalizmusra szükség van az életben, örülök, hogy Courtney is így látja.
Szóval összességében ez egy elég remek LP lett, ami szintén harminchoz közel járóként számomra egy felnövés-lemeznek is tűnik. Fontos helyet fog elfoglalni az életműben, és biztos vagyok benne, hogy még izgalmasabb dolgok fogják követni. Go Courtney, go!
Barkóczi Noémi
Barkóczi Noémi-fotó: Fülöp Dániel Mátyás
a friss Barnett-lemez:
a Need A Little Time klipje:
Barkóczi Noémi tavalyi Linóleum EP-je:
ez pedig még a 2016-as debütlemezen szereplő Köd a nappalimban remek videója:
