A jugó lemezek és a gagyi közé rejtett progresszió – DJ Suhaid a rendszerváltás előtti kelet-európai lemezpiacról

Hogy lehet, hogy Jugoszláviában megjelenhettek olyan nyugati lemezek, amik nálunk nem? Milyen trükkökkel csempésztek rendszerellenes üzeneteket a dalszövegekbe? Hol volt a legkeményebb a cenzúra? Az egykori szocialista országok ellenkultúrájáról szóló fesztivál apropóján DJ Suhaiddal beszélgettünk erről.

Az Ellenkultúra, ellenzékiség és kulturális ellenállás az egykori szocialista országokban elsősorban ingyenes filmfesztivál, 16, a témáról szóló dokumentumfilmmel, köztük több zenei témájúval: a BP Underground a budapesti punk szcénáról, a Roentgenizdat a szovjet bootleg kultúráról, a Vinyl Generation a nyolcvanas évek Csehszlovákiájáról. Szintén zenei témájú a kapcsolódó kiállítás: Szőnyei Tamás gyűjteményéből láthatunk újhullámos koncertplakátokat. A nyitó kerekasztal-beszélgetés is részben zenéről szól, a záróbuli pedig teljes egészében: Suhaid, Palmovka, Splatter és Labosh játszik rendszerváltás előtti zenéket. Mindez ingyen látható, június 1-én és 2-án, a Premier Kultcaféban, kivéve a szombati bulit, ami a Toldiban lesz. A honlap itt van, a Facebook event itt.

Az esemény apropóján kérdeztük meg az egyik DJ-t, az ismert lemezgyűjtőt, a hamarosan Kalóz Records néven lemezboltot nyitó Suhaidot a kelet-európai blokk viszonyairól, elsősorban a vinyl / bakelit lemezek korszakáról.

Érdemes országokra lebontva végignézni a korszakot, hiszen sajátos – bár nem tervezett, inkább csak a körülményekhez képest viszonylag szerencséses kialakult – munkamegosztás volt jellemző arra, hogy a keleti blokkban hol milyen lemezek és hogyan jelentek meg, aztán terjedtek tovább.

Máig sokan emlékeznek a jugó lemezekre. Mint Suhaid mondta, Jugoszláviában nagyon sajátos helyzetben működött a lemezkiadás: sok gyár volt, amiket kevéssé ellenőrzött a cenzúra – ami persze volt, de lazább, inkább örültek, hogy van állami cég, ami nyereséges. A jugoszláv gyárak, kiadók – amikből több is volt, minden tagköztársaságban legalább egy – egy-egy nyugati pop-, rock- vagy jazzlemezből egyszerre keveset, öt-tíz ezret nyomtak, aztán ha elfogyott, akkor újranyomták. Vannak olyan nyugati lemezek, amikből egy tucatnyi különböző jugoszláv nyomás is forgalomba került. Évente több száz nyugati lemezt adtak ki újra, ezek egy részét licencelték az eredeti kiadóktól, egy részét pedig nem. „Nincs az az államapparátus, ami mindezt szűrni tudta volna, hogy megfelelnek-e az üzenetek a rendszer szempontjainak” – mondta Suhaid. Vagyis a fragmentáltabb piacon több volt a lehetőség és a kiskapu a kevésbé rendszerkompatibilis zenék számára, mint azokban az országokban, ahol csak egyetlen kiadó működött, amit jobban kézben tudott tartani a központi cenzúra.

Ezek a lemezek aztán a csempészek – például kamionosok – által eljutottak a keleti blokk más országaiba is. Budapesten például egy ideig a Múzeum körúton lévő Zenei Antikvárium előtt terítették ezeket: mint máshol a drogok, itt a lemezek cseréltek gazdát a (szándékuk szerint) feltűnésmentesen a kapualjakba behúzódó emberek között. Egészen addig, míg egy rendőr (akár felsőbb utasításra, akár önszorgalomból) rá nem szállt erre a feketepiacra, és rendszeres razziákkal el nem érte, hogy ne jöjjenek ide többet – mesélte Suhaid.

Emellett Jugoszláviában megjelenhettek helyi punkzenekarok lemezei is, miközben például Magyarországon az Ős-Bikini és a Bizottság lemezei voltak a legpunkabb zenék, amik megjelenhettek. Míg a Hova Lett-en voltak a korabeli kontextushoz képest elég „meredek” szövegek, addig a Bizottság inkább az attitűdjével (amit Suhaid így nevezett: „önszórakoztatás”) tért el a korabeli kultúrpolitika irányvonalától.

EGY SZENZÁCIÓS LELET: A BIKINI ELVESZETT ANGOL NYELVŰ LEMEZE

A magyar lemezipar sajátossága a magyar zene mellett – amiből néhány hatalmas sikert aratott az egész régióban, például az Omega – és a jobban szűrt nyugati zene mellett a kubai és az indiai zene importálása és terjesztése volt. Államközi szerződések keretében bejött minden a klasszikus indiai zenétől a salsáig, és ment ezekből más keleti országokba is. A hazai gyakorlat a nyugati lemezekkel az volt, hogy megjelentek egészen nagy, százezer fölötti példányszámú albumok (pl. The Beatles: A Hard Day’s Night, Jézus Krisztus Szupersztár, Ottawan: Ottawan – ezekkel mindenhol lehet találkozni, ahol régi vinylt árulnak), és voltak olyanok, amiket legalábbis elsőre kisebb, 10-15 ezres példányszámmal próbáltak ki. A Hungaroton Suhaid szerint a külföldi lemezek esetén „sokkal inkább működött piaci jelleggel”, mint a más (politikai és kapcsolati) szempontok által befolyásolt magyar zenékkel.

Csehszlovákia és Lengyelország kiadói pedig arányaiban viszonylag kevés nyugati zenét licenceltek, inkább a helyi szcénákra koncentráltak. Világszínvonalú, és ahogy Suhaid fogalmazott, „a diktatúra szellemiségétől teljes mértékben elütő zeneiséget képviselő” jazz- és progresszív rockzenekarok működtek itt, jóval több, mint például Magyarországon, és ezek nálunk is meglehetősen népszerűek voltak.

Romániában jóval keményebb volt a cenzúra. Mint arról nemrég a Carbonfools-interjúnkban olvasni lehetett, az István, a királyt úgy csempészték be Erdélybe, és ha elkapott valakit ezzel a Securitate (vagyis a titkosrendőrség), akkor börtön is járhatott érte. Kevés rockzenekar volt, főleg olyanból, ami progresszívebb hangzást mutatott fel. Legfeljebb „jelzésértékkel voltak olyan kislemezek, ahol teljesen fura, progrockos szintitémák megjelentek” – mondta Suhaid; vagy a progresszív hangzást „becsomagolták népi gagyiba, és a sok tragikusan szar szám közé befért egy-egy teljesen oda nem illő fasza cucc”. Aki eljutott a lemezig, annak is csak minimális példányszámokat engedélyeztek, és voltak zenekarok, például az erdélyi magyar Metropol, akiknek akár több mint egy évtizedet kellett várnia egy kispéldányszámos nagylemez lehetőségére. Itt (és egyébként a Szovjetunióban is) a kevés kiadott nyugati lemezt nem licencelték: az állami kiadók ebből a szempontból kalózkiadók voltak.

A MÁSIK OLDAL: MAGYAR LEMEZEK, AMIK KÜLFÖLDÖN JELENTEK MEG

Minden hivatalos megjelenésnek át kellett mennie a cenzúrán, bár ez, mint láttuk, különböző hatásfokkal működött más-más országokban. Persze megvoltak a trükkök, például a magyar előadók kedvelt fogása az volt, hogy olyan túlzásokat tettek egyes szövegekbe, amik bizonyosan fennakadtak az ellenőrzésen, ami így viszont átsiklott a virágnyelven megfogalmazott, valódi üzenet fölött. Ugyanakkor felvethető, mondta Suhaid, hogy a hatalom azért „nem volt hülye”, és a megjelent lemezeken „pont annyira volt ellenállás, amennyire azt engedni szerették volna; pontosan felismerték azt, hogy kell egy szelep, kell egy kis ellenállást engedni ahhoz, hogy ne legyen nagy ellenállás.” Ehhez képest egy technológiai újítás, a kazetták megjelenése volt a forradalmi változás, hiszen így már illegálisan meg lehetett jelentetni minden cenzúra nélküli zenéket. Ugyanakkor az ilyen zenék jóval szűkebb körben tudtak csak terjedni és hatást kiváltani.

DJ Suhaid a Facebookon itt van, a Mixcloudon itt hallgathatók a mixei.

Interjú: Rónai András

A cikk megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.