Az elmúlt időben egyre több sorozat választ témájául szaftos igaz történeteket a 20. század második feléből. Könyörtelen olajmilliárdosok, világhírű divattervezők, vallási szektavezérek költöznek a tévéképernyőre, a botrányaik sajtóban meg nem énekelt mellékszereplőivel együtt. Az áprilisi Recorder magazin Filmrecorder rovatának cikkében három példát mutatunk az idei év első feléből, amelyek a bulváros felszínt kapargatják kincsekért.
Az igaz történeten alapuló bűnügyi sorozatok iránti kereslet nem újdonság, az Esküdt ellenségek (Law & Order) és spinoffjai ezer részt építettek szalagcímekre. Az elmúlt években is nagy sikert arattak oknyomozó podcastek (Serial) és tévés műsorok (The Jinx). Az American Crime Story bombasikere azonban új lökést adott a műfajnak: a tíz részes, önálló első évad O. J. Simpson képtelenül fordulatos gyilkossági perét tálalta sztárszereposztással, mélyrehatón kivesézve a rasszizmus, a celebritás, a nők munkahelyi diszkriminációja vagy épp a média manipulációinak problémakörét.
A 22 Emmy-jelöléséből kilencet díjra váltó évad beindította a csatornák fantáziáját, azóta boldog-boldogtalan bűnügyi témájú antológiasorozatokat gyárt. A legnagyobb várakozás persze az American Crime Story második évadát előzte meg, amely Gianni Versace 1997-es meggyilkolását választotta témájául. Az új író új megközelítést hozott, ezért ez a kilenc rész nagyon más lett, mint az O.J.-évad. Kezdve azzal, hogy nem a divatdiktátor kerül a fókuszba, hanem gyilkosa, Andrew Cunanan (Darren Criss). Az első rész rögtön a gyilkossággal indul, míg a folytatás az időben visszafelé haladva térképezi fel, mi vezethette a szociopata, huszonéves, homoszexuális fiatalembert öt ember megölésére.
A Glee-ből ismert Criss alakítása zavarbaejtő, Andrewt egyszerre ábrázolja félelmetesnek, szánandónak és szánalmasnak, ahogy múltja leplezésével, szüntelen hazugságaival mások hódolatára vágyik. De a sorozat igazi ereje abban áll, hogy legalább annyit foglalkozik az áldozataival, azokkal, akik nem kerültek az újságok címlapjára. Párhuzamos életrajzok bomlanak ki, a Clinton-érában is hallgatásra, bujkálásra sarkallt meleg közösség egyéni drámáival. A csúcspont az ötödik rész, mely egy tengerésztiszt és Versace coming outját állítja párhuzamba: mindkettő nagy, nehéz lépés, és az egyik az előbújó karrierjébe kerül.
Aki esetleg arra számított, hogy a sorozat a Versace-birodalom fényűzésében fog lubickolni, azok a szintén FX-en látható, Trust című sorozatban találhatják meg számításukat, amely ugyanazt a híres bűntényt – a dúsgazdag Getty-család örökösének elrablását – dolgozza fel, mint Ridley Scott tavalyi filmje, A világ összes pénze. Mint ismeretes, abban eredetileg Kevin Spacey játszotta volna a családfőt, de szexuális zaklatási botránya miatt kiírták a filmből; a sorozatban Donald Sutherland mélyesztheti fogait a gátlástalan olajmilliárdos figurájába.
Az első epizódok alapján az American Crime Story tényfeltáró modus operandija helyett vérbő szappanoperára, barokkos szatírára, királydrámába illő intrikákra lehet számítani. Nem meglepő, hiszen az első három rész rendezői székébe az a Danny Boyle ült, aki még az egy helyszínen játszódó valós történeteket sem átallja hiperaktív, ultrastilizált megoldásokkal feldobni. A dekadenciához, a vagyon és csillogás alatti amorális fertőhöz pedig remekül passzol az osztott képernyő, a tolakodó betétdalok, a negyedik falat megtörő kiszólások.
Az ilyen bulvárbűntény gazdag táptalaja a társadalomkritikának, mindazonáltal buktatókat is rejthet. Élhetnek még a szereplők, hozzátartozók, akik támadhatják, hitelrontással vádolhatják a sorozatokat: a Versace-család közleményben határolódott el az American Crime Storytól, merő fikciónak nevezve az alkotók állítása szerint tényirodalmon nyugvó adaptációt. Vagy épp az írók kerülnek túl közel alanyaikhoz, és nem tudják a maga ellentmondásosságában, összetettségében kifejteni az amúgy dokumentarista szemléletben elképzelt történetüket.
Így járt a Waco című minisorozat is. Az 1993-as wacói ostrom során az amerikai rendvédelmi erők ötvenegy napos állóháborút folytattak az ún. dávidista szekta tagjaival, a végső csatában pedig 76 civil vesztette életét, köztük nők és gyerekek. Az írók vállaltan az áldozatoknak kívánnak igazságot szolgáltatni, azonban nem járnak el elég körültekintően. Elkenik a kislányokat teherbe ejtő, megszállott vallási vezető, David Koresh (Taylor Kitsch) felelősségét, aránytalanul rokonszenves színben tüntetik fel, szinte karizmatikus hőst faragnak belőle.
A hat rész így is hatásos, megrázó, de jól rávilágít, milyen nehéz a fickió és valóság határán egyensúlyozni. Az újabb és újabb dokudrámák – a Hollywood aranykorának rivalizálásairól szóló Feud, a Tupac és Notorious B.I.G. meggyilkolása körül forgó Unsolved – mindenesetre arra utalnak, hogy egy darabig még nem fogunk hiányt szenvedni szaftost tévés bűnesetekben.
szöveg: Huszár András
