Filmrecorder. A kutyák nevelnek minket emberségre – Kutyák szigete (filmkritika)

Hollywood egyik legsikeresebb különce Wes Anderson, egyetlen képkocka alapján fel lehet ismerni a stílusát. Kilenc éve rendezett utoljára animációs filmet, most újból bábfigurák és rajzolt díszletek közé vezet. Kutyák szigete című új meséje meglepően sötét hangvételű lett: vedlettségükben is szerethető kutyák a mérleg egyik nyelvén, elnyomó rendszerek bírálata a másikon. (Filmes rovatunk cikke az áprilisi Recorder magazinból.)

Wes Anderson új, komisz kis stop-motion meséjének egyik korai flashbackjében szemtanúi lehetünk egy kisfiú és a kutyája első találkozásának. Atari, egy vonatbaleset árván maradt túlélője mellé kirendelnek egy speciálisan kiképzett házi kedvencet, Spotot. Amikor a fülükbe helyezett tolmácsgép révén először értik meg egymást, könnybe lábad a szemük. A megindító párbeszédet követő snitt már egy ketrecet mutat, benne egy éhen veszett kutya csontvázával.

Ilyen hangulati csiki-csukit játszik velünk a Kutyák szigete, amely a négylábúakat teszi meg főszereplőnek egy disztopikus, alternatív jövőbeli Japánban. Miután rejtélyes kutyanátha és kergekór söpört végig a bundás populáción, Megaszaki város macskabarát polgármestere az összes kutyát a Szemét-szigetre deportálja, ahol aztán lesoványodva guberálhatnak a romlott maradékok között. Ide érkezik meg a 12 éves Atari, hogy megkeresse Spotot, és melankolikus odüsszeiájában társául szegődik öt kiebrudalt szigetlakó, élükön Főnökkel, a kóbor kutyával.

Aki már látott egynél több Anderson-filmet, azt nem fogja sok meglepetés érni, ellenben nagy csalódás sem. A bohó rendező felvonultatja a rá jellemző összes stiláris kelléket: precízen komponált, részletgazdag diorámákat, derékszögű vonalzóval húzott kameramozgásokat, csattanóra kihegyezett vágásokat, monoton elhadart mondatokat. Lehet persze kárhoztatni önismétlés miatt, de fantáziavilágaiban van annyi mozgástér, hogy még a magamfajta, a rendező munkássága iránt nagyrészt közömbös nézőben is motoszkáljon a kisördög, vajon nem fog-e épp a soron következő filmjével elvarázsolni. Mondjuk, ezzel a kilencedikkel.

Jól áll Andersonnak, amikor a cukiság felől a kesernyésség felé mozdul el a skálán. A kutyák nyilván viccesek (a pletykafészek Duke viszi a prímet, Jeff Goldblum hangján), ám a szőrük loncsos, modoruk érdes, egyikük sem olyan snájdig, mint Róka úr. A kisfiú és a kóbor kutya közeledése szívmelengető, ám a totalitárius környezet az aktuálpolitikai áthallásaival sokszor elevenbe vág. A fantasztikus Róka úr élénk alapszínei helyett szinte monokróm, fáradtszürke és rozsdabarna tónusok dominálnak, a hátteret gyászos iparvidék, bálákba tornyozott szemét, roskatag atomreaktorok alkotják. Szép ez is, csak mélységében hatja át a bánat, az elmúlás.

Jól áll az is, hogy a politika és a történelmi traumák iránti érdeklődése nem merült ki A Grand Budapest Hotellel. A Kutyák szigete szintén egyén és hatalom viszonyát, a kollektív bűnösség és társadalmi felelősség kérdéseit feszegeti. Főnök megrögzött kóborsága sem puszta tisztelgés Kuroszava Akira gazdátlan szamurájai előtt. Maga sem érti, miért harap néha a segítő kézbe, de kalandos útja nem a feltétlen hűséghez vezet: van helye a gazda iránti szeretetnek, de van helye az engedetlenségnek is, és mindenki maga választhatja meg, kinek fogadjon szót.

Az, hogy e témákat némiképp sematikus kontextusba emeli – és a végén ukmukfukk varrja el –, talán abból is fakad, hogy Anderson kívülről, nyugati szemmel közelít a japán kultúrához. Fetisizmusát ezúttal a szigetország szokásaiban éli ki, és noha pompás a szusikészítő montázs, a taiko dobosok, a haikuk, a szumó birkózók, a Hokuszai-festmények mögött nincs megélt tartalom. Mind élvezetes adalék, így viszont nem mutatnak túl lelkesen tálalt külsőségeken.

Andersont érték is kritikák amiatt, hogy egzotikumként vonultat fel japán motívumokat, és valóban akad egy-egy kérdéses megoldás. (Különösen Tracy, az amerikai cserediák figurája, aki kvázi egymaga ráz fel letargiájából és tétlenségéből egy egész nemzetet, amely lemondott a kedvenceiről. Nem valami hízelgő.) De közben ott a borongós hangulat, az akasztófahumor, a letisztult vizualitás.

A Kutyák szigete időtlen példázat az uszítás és gyűlöletkeltés ellen. De nem ettől lesz jó film, jó állatmese. Ahhoz kell egy kisfiú, és kell egy eb. Kell, hogy egymás szemébe nézzenek, és ott meglássanak egy jövőt, ami boldogabb lesz, mert osztoznak rajta.

szerző: Huszár András