A Láthatás, Xavier Legrand fantasztikus színészekkel forgatott családi drámája, mélyen üt és magasba emel. (A friss, 60. Recorder magazinban megint van filmes melléklet, a Filmrecorder.)
“Semmi nem fekete-fehér” – érvel az elvált apa ügyvédje a bírósági meghallgatáson, ahol arról döntenek, engedélyezik-e a 11 éves Julien (Thomas Gioria) apjának, hogy találkozzon a fiával. Az anya és a fiú egyértelműen tiltakozik. A férfi (Denis Ménochet) állítólag erőszakos. Itt kissé zavart, szelíd és sértett. A lányuk már majdnem nagykorú, ő most a kisebbik gyereket, a fiát akarja, akit egy éve nem látott.
Az anya (Léa Drucker) bénultan ül, mint egy döbbent kívülálló nézi, ahogy döntenek a fia sorsáról. A bírónő szemmel láthatóan tanácstalan, a film az ő elgondolkodó, sóhajtó sziluettjével indul, ahogy irodája csendjében, az ablakban állva belekortyol a reggeli kávéba. A feszült, negyedórás jelenetnek aztán vége lesz, kitárul a szűk tárgyaló ajtaja, és a szereplők mozgásba lendülnek. A döntés megszületik, és magával sodorja mindannyiukat.
A Láthatás (Jusqu'à la garde) csodálatos, brutális film, fantasztikus színészekkel. A rendező-forgatókönyvíró Xavier Legrand maga is színész és a filmje minden kockáján látszik, milyen alaposan instruál, milyen precízen, szinte érzelmek nélkül, kis mozdulatokból építi fel súlyos jeleneteit. Olyan torokszorító feszültséget képes egy pillanat alatt generálni, hogy az ember legszívesebben elfordítaná a fejét, csak hogy levegőt kapjon.
A gyerek Julien kiszolgáltatottsága, a pillanat kegyetlen egyszerűsége, ahogy a család megadja magát a sorsának és elengedi a kisfiút az apjával találkozni, kibírhatatlan. Messze már a bírósági tárgyaló, a jó ügyvéd és a gyenge ügyvéd paragrafus-küzdelme, a bírónő jóakaratú érdeklődése. Ez itt az aréna és itt vér fog folyni, ha hibázunk.
Legrand eredetileg egy Oscar-jelölt rövidfilmben mondta el az anya, Miriam történetét, aki két gyerekét megragadva egy pillanat alatt eltűnik férje életéből. Ezt a sorsdöntő napot mutatta meg harminc percben a 2013-as Avant que de tout perdre (Mielőtt minden elvész) és Legrand stílusa már itt is lenyűgöző: a hétköznapi, jól ismert kis pillanatok nagyon pontos, aprólékos bemutatása keveredik a mindent átható, hatalmas, halálos rémülettel.
Egy banális, gyakorlatias mozdulatot sem áldoz be a művészi önkifejezés nevében, mert éppen ezekkel operál, ezekkel ér célt. Egy cigaretta meggyújtása, a be nem kapcsolt biztonsági öv ütemes sípolása váltják át a színészek fiktív történetét a mi történetünkké.
A Láthatást és az Avant que de tout perdre-t is ugyanazokkal a színészekkel forgatta le Legrand, egyedül a Julient játszó gyerekszínész új: itt Thomas Gioria vállán van a legnagyobb teher, övé a legnehezebb feladat. Elképesztő alakítás, súlyos főszerep. A kamera ott van, a gyerek arcában, ahol ott hullámzik minden. A rettegés, a remény, a száguldó, elvetett gondolatok, a menekülő ember mindent elsöprő lendülete.
A Láthatás thriller, Ragyogás-szerű vergődés és tébolyult menekülés. A Láthatás nem csak thriller, mert miközben tombol a feszültség, zajlik az élet. Szülinapi bulit tartanak, új lakásba költöznek, a nagylány az első szerelmet éli át.
A végén robban az elviselhetetlen feszültség, a többéves nyomasztás, és miközben levegőért kapkodunk, képtelenség elfelejteni azt az első negyedórát. A törvények, a papírok, a végzések, a pár perces meghallgatások és a bírósági döntések súlyát. Ha az igazságszolgáltatás hibázik, ki védi meg a gyengét? Akikről nem tudunk, aki nem mozdul, aki csak rendőrségi hír.
szöveg: Mesterházy Lili
