Madchester, Summer Of Love, ecstasytól kikerekedett pupillák, bő gatyák, acid house és gitárok. Néhány kivételes év a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor talán mindennél jobban, de mindenképpen először igazán közel került egymáshoz a gitár- és tánczene. Az 59. Recorder Dance & rock fókusztémáját egy idővonal felrajzolásával kezdtük, aztán jött a teljes sztori. Most pedig a kiemelkedő momentumokkal folytatjuk: a punkfunk és mutánsdiszkó után érkezünk Madchesterbe, valamint értekezünk majd a dancepunkról is. És nem elfelejteni: március 10-én, szombaton dance&rock-buli a Beatben!
Az alapozás
Amikor Manchester táncoltatta a fél világot. Mindez pedig néhány remek zenésznek, egy-két hülye junkie-nak, a világ legmenőbb klubjának és az egészet összefogó Tony Wilsonnak köszönhető.
Persze mint oly sok színtér, a Madchester sem egyik pillanatról a másikra született, még ha Anglia és a világ nagy része számára láthatatlanok is voltak előzményei. A látnoki szituacionista impresszárió, Tony Wilson által gründolt Factory kiadó már bőven az underground egyik – ha nem a – legmenőbb lemezcége volt, amikor a label fejősteheneként szolgáló New Order tagjai a nyolcvanas évek elején egy amerikai turné közben felfedezték maguknak a legaktuálisabb tánczenéket. Ez ugyan még csak a posztdiszkó, elektro és italodisco időszaka volt (mindezen hatások olyan klasszikusokat szültek, mint a Blue Monday vagy a Temptation), de nem véletlen, hogy néhány év múlva pont ők fogják elsőként házasítani az acid house-t a gitárzenével.
Ez az amerikai turné nemcsak emiatt számít sorsfordítónak, hanem azért is, mert a zenekar menedzsere, a korábban egyébként is dj-ként dolgozó Rob Gretton a legmenőbb New York-i diszkók láttán kitalálta, hogy nyissanak egy hasonló helyet Manchesterben is. A valószínűtlen ötletekre mindig vevő Wilson természetesen meglátta ebben is a fantáziát és így – hivatalosan a New Order és a Factory közös tulajdonában – 1982-ben megnyitott a Haçienda.
Egy fancy New York-i diszkó a srácoknak
A Haçienda a popzene történetének egyik legőrültebb vállalkozása volt. 500 ezer fontért kupáltak ki egy hatalmas egykori ipari csarnokot, ami aztán havi 10 ezer fontos veszteséget termelt. A megoldást szép lassan találták meg Wilsonék, vagy inkább az találta meg őket.
Az éppen aktuális tánczenei trendek már a legelső években is részei voltak a Haçienda programjának. Az olyan stílusteremtő nagyságok mellett, mint az egyszer-egyszer fellépő Grandmaster Flash vagy Marshall Jefferson, a helyi éjszakai élet legendái rezidenskedtek a klubban, már 1982-83-tól kezdve. Graeme Park, Dave Haslam és Mike Pickering estjein szólt mindenféle zene a hiphoptól az indie-rockon át egészen a house-ig. Az igazán nagy váltást azonban a Pickering által indított péntek esti Nude bulik jelentették, amiknek sikerét látva a Haçienda kínálata szépen lassan kezdett átbillenni a partik irányába. Még szerencse, hogy a klubban folyton ott lógó New Order-tagok is rákaptak az új stílusokra, a chicagói house-ra és a detroiti technóra, majd nem mellesleg elrepültek az 1987-1988-ban partiparadicsommá kikupált Ibizára, hogy ott vegyék fel új albumuk, a Technique számait.
Ugyan már az azt megelőző Brotherhoodon is beköszönt a house, de a Technique volt az, amely igazán nagy hatással volt, részben a dance-rock fúzióra, részben pedig a zenekar a karrierjére. A New Order ezzel végleg Anglia egyik legmegbecsültebb, legsikeresebb együttesévé vált, az ország pedig megismerte azt az új hangzást, ami további zenekarokat vett rá arra, hogy az acid house-zal kísérletezzenek.
A hülyegyerek és bandája
A sokak által csak suhanc hülyegyerekeknek tartott Ryder-tesók, Shaun és Paul, illetve a haverjaikkal alapított Happy Mondays (fent) azért már egy kicsit előbb ébredt, tekintve, hogy ők is sokat lógtak a Haçiendában. Még profi karrierjük is onnan indult, amikor egy 1985-ös tehetségkutatón a házigazda Tony Wilson őket hirdette ki győztesnek – annak ellenére, hogy a szavazatok alapján tök utolsók lettek. A Wilson által a színtér esszenciális zenekarának tartott Happy Mondaysben már tényleg a debütáláskor megvolt minden, ami a Madchester-színtér legnagyobbjává tette őket. Hedonista, beleszarós attitűd, Shaun Ryder jellegzetes, köpködős manchesteri énekbeszéde a kásás, pszichedéliába hajló húzós, funkos, krautrockos indie-alapokon. Ebbe a nyerő koktélba keverték még bele az acid house-t, amit már az 1989-es színtérelnevező Madchester Rave On EP-n hallani lehetett, főleg annak remix 12”-ein. Ekkor már tényleg minden adott volt ahhoz, hogy megszülessen Madchester és letarolja a fél világot.
Az ecstasy elárasztotta az akkor már pár éve teltházas house-bulikat prezentáló Haçiendát és egyre inkább terjedni kezdtek az illegális rave-partik. Közben pedig sorra debütáltak vagy mutálódtak a tánczenét és indie-rockot ötvöző együttesek. A New Orderen kívül az eredetileg posztpunkos Section 25 a Love & Hate-tel az indie felől, míg a technót és house-t koncerteken is nyomó 808 State az elektronikus zene felől ütköztette a két világot.
Manchester a világ közepe
A Madchester-színtér a mainstreamre egy 1989. novemberi Top Of The Pops-adással rúgta rá az ajtót, amikor is a Happy Mondays a Hallelujah-t, a Stone Roses (fent) pedig a Fools Goldot tátogta el többszázezer angliai tévénézőnek, akik aztán a bő gatyákkal, az idétlenül virító, hippis ingekkel, kapucnis felsőkkel és Timberland csukákkal felszerelkezve táncolták végig az elkövetkező három évet.
Manchesterről kirobbant a dance-rock-őrület és az említett tipikus gatyákról elnevezett baggy, azaz pszichedélia, funk, house-ihletés és az indie-rock furcsa elegye lett a legmenőbb új stílus a briteknél. Azért ez nem csak az acid house és a gitárzenék házasságát jelentette, de az olyan manchesteri vagy városkörnyéki bandák, mint a James, a Charlatans, az Inspiral Carpets, a New Fast Automatic Daffodils, a Paris Angels, Liverpoolból a The Farm, a The Real People, a londoniak közül a My Jealous God és a Flowered Up egy-egy lemez vagy legalább néhány dal erejéig ügyesen elegyítették a partikultúrát és a rockzenét. Az MTV-be pedig az EMF (lásd itt) és a Jesus Jones vitte el mindezt (no meg a korai Blur).
És persze ne feledkezzünk meg a nagy találkozás talán legjobban öregedő, legfontosabb lemezéről a Screamadelicáról sem, amelyet Glasgow-ból szállított az addig szimpla indie-rockos Primal Scream (lent), kihozva a maximumot az ecstasy-ra felhúzott rockzenéből. Persze ehhez kellett Andrew Weatherall producer, aki addigra (a fent említett zenekarok közül sokaknak remixet készítő Paul Oakenfolddal és a legandás rave-eket vezénylő Danny Ramplinggel együtt) a kortárs paritkultúra egyik legfontosabb figurája volt.
EGYSZER VOLT - EGYLEMEZES MADCHESTER ZENEKAROK.
A buli vége
Miközben 89-90 körül az egész dance-rock őrület és a rave kultúra megállíthatatlannak tűnt, a háttérben azért egyre sorakoztak a sötét felhők (drogproblémák, a rave-eket betiltó törvény). Ahogy az lenni szokott, előbb a zenei sajtó, aztán szépen lassan a fiatalok is elpártoltak Madchestertől és a baggytől, mindig újat kereső tekintetüket részben a shoegaze-re, részben a grunge-ra vetették, az elektronikus zene és a rock útjai pedig újra különváltak. A Haçienda még elpörgött néhány évig, ám aztán az is csődöt jelentett. De hogy zárásként az egészben kulcsszerepet játszó Tony Wilsont idézzük: „Tökmindegy, mennyibe került. Ki a faszt érdekel? Nagyszerű volt.”
Csada Gergely
Öt klasszikus Madchester LP
#
New Order
(1989)
Acidhouse és gitárok először találkoztak egy lemezen. Stílus- és színtérteremtő.
#
The Stone Roses
(1989)
Ugyan nem kizárólag a táncparkettre íródott, de ez Madchester legsikeresebb korongja.
#
Happy Mondays
Pills ’n’ Thrills and Bellyaches
(1990)
Ha a Bummed jobb is, ez a kvintesszenciális Madchester-album az igazi partihimnuszokkal.
#
The Charlatans
(1990)
Amikor már baggyről beszélünk, akkor részben erről a grúvos LP-ről is beszélünk.
#
Primal Scream
(1991)
Az egész korabeli dance-rock őrület csúcsa. Máig friss, megunhatatlan.
