A hetvenes évek végén Angliában a posztpunk állt ki a legbátrabban a jótékony hatású műfajkeveredés mellett, Amerikában viszont a kifulladó diszkóba leheltek új életet a nyitott kísérletezők. Az 59. Recorder Dance & rock fókusztémáját egy idővonal felrajzolásával kezdtük, aztán jött a teljes sztori. Most pedig a kiemelkedő momentumokkal folytatjuk: punkfunk és mutánsdiszkó, aztán majd értekezünk Madchesterről valamint a dancepunkról is. És nem elfelejteni: március 10-én, szombaton dance&rock-buli a Beatben!
Tegyél funkot a punkba!
„Olyanok akartunk lenni, mint Stevie Wonder, csak jóval súlyosabbak” – mondta 1978-ban Dave Allen, a Gang Of Four (lent) basszusgitárosa, nem sokkal azután, hogy megjelent a maoista vezetőkről elnevezett leedsi együttes első single-je, a Damaged Goods. A következő évben pedig kijött a zenekar debütlemeze is, az Entertainment!, ami a punkfunk örök klasszikusa lett. Szóval sikerült a mesterterv.
De mégis mi az istenért akart négy közép-angliai, szélbalos fehér egyetemista srác Stevie Wondert játszani? Sőt, miért akartak a nyomukban mások is fekete zenéket gyarmatosítani? Ez az utóbbi kérdés igazából csak abból a mából nézve kérdés, amikor kulturális kisajátítást kiabálnak lassan mindenre: a hetvenes évek Angliájában, majd később az USA-ban, ahol megszületett a mutáns diszkó, ez inkább bátor, avantgárd gesztus volt, ami azt üzente, hogy a bőrszín nem számít, az inkluzivitás maximumának szánták a szuperfehér punk és a fekete funk/diszkó házasítását.
„Nagy-Britanniában a hetvenes évek olyan volt, mint egy hosszú krízis: végeláthatatlan sztrájkok, áramkimaradások, elharapózó bűnözés, diáktüntetések, faji zavargások, fasiszta erőszak az utcákon, az IRA terrorcselekményei követték egymást. A királyság szétesett és csalódottságban fuldoklott. Sokan a nemzet birodalmi státuszát gyászolták, és visszariadtak Nagy-Britannia multikulturális jelenétől” – írta Simon Reynolds a Rip It Up And Start Againben, a posztpunk történetét feldolgozó alapműben.
Dub-funk-jazz-posztpunk
Ekkoriban messze nem volt annyi színesbőrű Angliában, mint manapság, de ahhoz pont elég, hogy látványos legyen a korábbi gyarmatokról származók alávetettsége, szegregációja. A feketéknek megvoltak a maguk színterei és zenéi: a brit karibi gyarmatok miatt ez jellemzően a reggae és a dub volt. Így nem csoda, hogy a funk előtt először ebbe az irányba tapogatóztak a főleg középosztálybeli, művészgyerek punkok is.
A Clash nagyon egyértelmű példa, a London Callingon stílusbemutatót tartanak a fekete zene punkosított tárházából, a Rudie Can’t Failtől, a Wrong ‘Em Boyón át, a Revolution Rockig. De Strummerék mellett ott volt a Slits (lent) és a Pop Group is, akik nem csak dubosak, hanem már funkosak, néhol jazzesek is voltak (a PiL pedig avantgárdabban dubfunkos). De ezt az egészet úgy rakták össze, hogy olyan legyen, mintha angol antropológusok hangszerekkel elmutogatnák, hogy milyen egy afrikai törzsi buli, miután a fűszoknyás sárkunyhólakók megszerették a Sex Pistols-t.
A bristoli Pop Group 1979-es Y című lemezén fejlesztette csúcsra ezt a mikrostílust. Amit megelőzött néhány év feketékkel bulizás: a zenekar mindhárom tagja többször mesélt arról, hogy sokat jártak a fekete szegregátumok klubjaiba, ahol sokszor egyedül ők voltak fehérek, de nem csesztették őket, csak akkor lettek lehúzva, amikor random dílerektől akartak füvet venni.
Punkfunkológia
Viszont a punkfunk, azaz a funkos ritmusokkal, töredezettséggel, táncolhatósággal összeházasított punk tényleg a Gang Of Fourral indult. Akinek új ez a stílus, de a funkot ismeri, annak jó eséllyel csalódás lesz a zenekar pengeéles, hideg, szögletes gitárokkal operáló passzív-agresszív zenéje – mindez kapitalizmuskritikus szövegekkel kísérve. Mi sem lehetne messzebb a buja, szexről, szerelemről, bulizásról szóló funktól, ahol strasszokkal kirakott fehér nadrágokban és köldökig kigombolt cápanyakú ingekben csábítottak a színpadról Rick Jamesek és James Brownok.
De a Chic-ben indult Nile Rodgers töredezett, mégis sodró gitárjátékát már ügyesebben ellesték a szofisztikáltabb punkok, akik a nyers pusztításnál valami bonyolultabbat akartak produkálni. A Gang Of Fourtól például érdemes meghallgatni az Ethert vagy a Natural’s Not In Itet. Ez tényleg vázig csupaszított, monotonizált és bekeményített funk.
A Gang Of Fournak aztán bőven lettek követői (A Certain Ratio, Higsons, Pigbag, Maximum Joy, 23 Skidoo), a legjobb közülük a náluk pár fokkal poposabb skót Josef K, akiknek az Only Fun In Town lemezük egy slágerekkel teli könnyed félóra.
Az amerikai new wave táncol
És persze nem lehet kihagyni a felsorolásból a korszak, és talán minden idők legagyasabb zenekarát, a Talking Heads-et (nyitóképen) sem. Azonban a zenekarvezető David Byrne az a zseni, aki semmilyen dobozba nem fér bele, így a punkfunk-kategória is túl szűkös számukra. Viszont ha egyetlen olyan számot kellene mondani, ami a posztpunk-színtéren belül született, és funkos, akkor részemről száz százalék, hogy az I Zimbra lenne, az 1979-es Fear Of Musicról.
Persze az Egyesült Államokba is átért a trend, és a kora nyolcvanas években megszületett a keleti parton a mutáns diszkó, a diszkó rockosított, punkosított, megcsavart verziója.
Az úttörő a B-52’s volt, akiktől a legtöbbeknek a Love Shacken túl nincs meg semmi. Talán még a Rock Lobster, pedig egy sor humoros, csiklandozós, diszkós húzású, de punkosan egyszerű számuk van. És ha a B-52’s a világos oldal, akkor James Chance (és a Contortions) a sötét: a no wave-színtér egyik királyát és zenekarát a minimálisnál is kevesebb zenei tudásuk sem tartotta vissza, hogy lerakják az asztalra talán minden idők legabsztraktabb és egyben legprimitívebb funk inspirálta lemezét, a Buyt (de a Bush Tetras vagy a Liquid Liquid is nagy úttörő volt a szcénából).
A Buy a ZE Recordsnál, a mutáns diszkó zászlóshajó-kiadójánál jött ki. A brit Factory és Rough Trade DIY-lemezcégek mintájára alapított ZE ontotta magából a furadiszkót, sok olyat is, amit még így, közel negyven év után is simán fel lehet dobni egy buliban.
Cristina, Lizzy Mercier Descloux, Kid Creole sorra adták ki a furábbnál furább, de garantáltan dobhártyára tapadó slágereket. A New Yorkban burjánzó színtér nagyjából 1984-ig virágzott, de már akkor látszott, hogy ez nem zsákutca. És ezt a másik fontos mutáns diszkó-kiadónál, a 99 Recordsnál debütált bronxi ESG trió mutatta meg: bennük már ott volt az LCD Soundsystem és a Rapture csírája.
Kálmán Attila
Öt klasszikus punkfunk/mutáns diszkó LP
#
Gang Of Four:
(1979)
Fehér marxista egyetemisták megmutatják, hogy a funk jéghideg is tud lenni.
#
Talking Heads:
(1979)
Afrika szíve szétfeszíti a punk testét.
#
James Chance & The Contortions:
(1979)
Absztrakt, brutális funkpunk.
#
Lizzy Mercier Descloux:
(1979)
A mutáns diszkó királynője sorra robbantja a tánctéri bombákat.
#
ESG:
(1983)
A punkfunk kapuja a jövőbe, a kétezres évek dancepunkja felé.
