„Ami most történik a világban, az zenéért kiált” – Frenk-interjú

Frenk a hazai alternatív színtér egyik legismertebb figurája, de az utóbbi pár évben leginkább különböző formációkban, a Budapest Bár vagy a Braindogs tagjaként esetleg akusztikus szólóestjein lehetett elcsípni. Tavaly aztán szépen fokozatosan visszatért a reflektorfénybe, előbb márciusban koncertezett új zenekarával, majd az év legvégén kiadta 2017 egyik legjobb hazai lemezét. Az esszenciális Frenk-világot a szokásosnál slágeresebben, feszesebben prezentáló, mindössze félórás Magyar Pszicho apropóján beszélgettünk vele elcseszett szólókarrierről, munkamániáról, és arról mi is a baj ma a popzenével.

Nemrég egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy egyszer már elcseszted a szólókarriered és nem szeretnéd még egyszer. Miért érzed így?

Ez úgy indult, hogy amikor 2006-ban megjelent az első lemezem, én abban a hitben éltem, hogy ez nagyon menni fog magától. Komolyan vettem, hogy a zenészek ki legyenek fizetve, hogy a cucc jó legyen. Egy komplett, velem együtt héttagú zenekarral koncerteztem, és úgy gondoltam, hogy márpedig szarért-húgyért nem fogok elmenni játszani. Csak aztán rá kellett jönnöm, hogy ez sajnos nem így működik. Hiába ismernek innen-onnan, a Hiperkarmából, a Budapest Bárból, hiába ismerik az arcomat, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy el is jönnek a koncertre. Plusz nem voltam elég kitartó, és nem száz százalékos erőbedobással csináltam a produkciót, annak ellenére, hogy gyártottam a lemezeket. Szóval az egész kezdett behalni emiatt, aztán persze ezáltal a zenekar is egyre kevésbé volt motivált, miközben én próbáltam összetartani az egészet. Mindez végül olyan szintre jutott, hogy én untam meg, nekem lett elegem belőle és 2013-ban azt mondtam, hogy na jó, akkor ezt hagyjuk a picsába. Utána kezdtem el szólóban fellépni. A szólókoncerteket 2013-tól egészen 2017 márciusáig az ismét zenekaros visszatérő koncertig csináltam és ez alatt a négy év alatt sok mindent megtanultam. Igazából mindenről, az életről, a szerelemről. Én előtte egy kicsit mesevilágban éltem, elképzeltem, hogy milyen nagy zenész vagyok és minden jó, aztán fel kellett ébrednem és tudatosítani kellett magamban, hogy ez nem egészen így van. De az, hogy elkezdtem szólóban játszani, egy szál akusztikus gitárral, az borzalmasan jó, tanulságos folyamat volt. (fotó: Száraz Kata)

És akkor újra összehívtad azt a zenekart, akikkel 2013-ig játszottál, vagy rögtön egy teljesen másik felállást építettél?

Nem, annak nem volt túl szerencsés vége és ezért teljesen új zenekart akartam. Nem mintha nem lennénk jóban azokkal a zenészekkel, mert mindenkivel jóban vagyok, csak valami teljesen mást akartam csinálni. Karcosabb hangzást akartam, profibb produkciót és végül más emberekre esett a választás.

Hogyan fogod fel azt az egész folyamatot, ami tavaly elkezdődött az új lemezzel? Újrakezdésnek vagy folytatásnak?

Folytatás újrakezdéssel, mivel a koncepciófolytonosság híve vagyok, szeretem, ha minden kapcsolódik mindenhez, főleg a zenében. A zenei munkásságomat is egy nagy ívnek fogom fel, nem hiszem, hogy bármelyik lemezem olyan nagyon különbözne a másiktól, bár pont ez a legutóbbi talán kicsit más lett, mint a többi. Szerintem is, meg a visszajelzések alapján is így van. De alapvetően minden dal, minden lemez kapcsolódik egy kicsit egymáshoz. Csak ezt a túlművészkedő dolgot igyekszem elhagyni.

Magára a show-ra gondolsz?

Nem is feltétlenül a show-ra, hanem a nehezen fogyasztható sminkjeimre és buzulásaimra. Az évek folyamán úgy vettem észre, hogy azt nem nagyon veszik itt az emberek. Rendszeresen volt olyan, hogy játszottunk annak idején még a Gödörben, és én full sminkben voltam, rajtam ilyen ruha, olyan ruha, nyakamban boával. Kicsit benne volt ez a biszex-, androgün-vonal és nagyon sok beszólást kaptam akkoriban a koncertjeimen, persze nem mindenkitől, miközben a külföldiek meg sokszor odajöttek koncert után elmondani, hogy milyen király volt. De hát sajnos a magyar közönségnek ez kevésbé fekszik, ide születtem, ezt kell szeretni, de nincs bennem semmi sértődöttség vagy keserűség.

fotó: Galgóczy Németh Kristóf

Nem érzed egyébként, hogy ez a jelenség pont, hogy jobb irányba változik?

De ez egyébként tényleg változott jobb irányba, az igaz. Ma már sokkal nyitottabbak erre az emberek, mint régebben. Sok mindenben viszont ma rosszabb a helyzet, már ha a fiatalokat nézzük. Pláne a zenészeket, akiknek a zenéhez való hozzáállását én nem tartom követendő példának, már ha a többséget nézem.

Erről is beszéltél már többször, mire gondolsz pontosan?

Borzasztó felszínes lett a popzene. A lényeg az, hogy a zene tök másodlagos, a szöveg meg még annál is inkább. Lehetőleg arról szóljon, hogy nagyon rossz, hogy elhagytál, nagyon rossz, mert szeretlek, én nem akarlak elhagyni, de te elhagytál, és fúj a szél és hullnak a levelek. És ha erről szól egy szöveg, akkor az már rádióbarát, és ha rádióbarát, akkor játsszák a számot. Akkor pedig sokkal több emberhez eljut, sokkal többet tudsz koncertezni és a végén sokkal több pénzt keresel. Erre nagyon sokan rájöttek, feladták az elveiket és gerinctelenül odadobnak valamit a hallgatóság elé. Az emberek pedig, ha sokszor hallják ezeket a számokat, akkor egy idő után megszeretik őket. Még azok is, akiknek az ízlése egyébként nem ezt diktálná, de itt is működik a tömegpszichózis. A zenei műveltség, meg úgy általában a műveltség pedig lassan már ciki.

Az egyértelmű, hogy a te számaid, szövegeid nem ebben utaznak, elég csak meghallgatni a lemez címadó dalát, a Magyar pszichót. Honnan jött a dal?

Volt ugye az Amerikai Pszicho című könyv és film, valamint a Pszicho című film is, és ezekből jött a Magyar Pszicho. Azt gondolom, hogy földrajzi helyzetünket is beleszámítva mi elég speckó nemzet vagyunk, minden jóval és rosszal. De nem akartam nagyon lehúzni az embereket, úgyhogy a zene könnyedségével, vidámságával próbáltam kompenzálni a mondanivalót. Azért nem mondanám, hogy minden szöveg szomorú.

Nem, azt semmiképp nem lehet mondani. Talán inkább a hedonista világkép az, amivel leginkább jellemezni lehetne.

Hát van benne egy ilyen vonal is, de szerintem sokkal kevésbé, mint bármelyik eddigi lemezen. Igyekeztem – talán nem is tudatosan, de – kilökni magamból valamilyen formában, amit látok magam körül. Ez most így sikerült. Egy alkotó embernek, zenésznek reagálnia kell a körülette lévő dolgokra, és ami most történik ebben az országban, a világban az zenéért, szavakért kiált, és sajnos kevés ember reagál erre. Nem olyan fontos ez az embereknek, inkább szórakozni akarnak és nem gondolni semmire. Én meg abban hiszek, hogy valami egyszerre legyen elgondolkodtató és szórakoztató, és ezt igyekszem a színpadon is képviselni.

Azért is érdekes ez, mert a te dalaid alapvetően rádióbarát dalok, az új lemez pedig kifejezetten feszes és slágeres lett. A legutóbbi saját dalos lemezedről a Nyitott szemmel kvázi sláger is lett. Úgy érzed, hogy most nem fogják majd olyan sokat játszani ezeket a dalokat?

Mára sajnos megszűntek azok a rádiók, ahol a mainstreamet és ezt a kiherélt valamit, amit mostanában alternatív pop-rocknak szokás hívni, leszámítva meg lehet jelenni. De ez részemről nem egy jogdíjverseny, mint egyeseknek. A kérdés, hogy mit szeretsz jobban: a zenét vagy a pénzt. Én a zenét és nem vagyok hajlandó alkura.

Ez érthető, de azért mégis furcsa szituáció ez, hiszen amit csinálsz – a show elemeket is belevéve –, az szerencsésebb helyeken teljesen belefér a mainstream kategóriába.

Így van és erre a lemezre meg pláne nagyon igaz ez. Annyira adták magukat a dalok arra, hogy kicsit poposabbra keverjük őket. Ahogy feljátszottam a számokat, Vastival (Vastag Gábor zenész-producer-hangmérnök – a szerk.), aki a társproducere volt a lemeznek, rögtön éreztük, hogy mennek maguktól a nyolcvanas évek, a Talking Heads-, Grace Jones-vonal felé. Egy teljesen analóg pulton kevertük le az egész anyagot, semmi digitális nincs benne, leszámítva persze, hogy nem szalagra rögzítettünk. Megtaláltunk egy beállítást a keverő pulton, amin nagyon jól szólalt meg az egyik dal, és akkor úgy is hagytuk az összesre. Csak kisebb változtatásokat hajtottunk végre a többin. Gyakorlatilag maszterelve sincs az anyag, csak egy kis maszterkütyüt használtunk.

A lemez felvétele idején megvolt már a zenekar?

Az elején nem, közben lett.

FRENK KEDVENC ZENÉI - LEMEZTÁSKA-INTERJÚ A SONGS FOR JELENA CÍMŰ 2015-ÖS FELDOLGOZÁSLEMEZ IDEJÉRŐL.

Csak mert szokás szerint egymagad játszottad fel az összes hangszert a stúdióban.

Ez azért van, mert ha van valami a fejemben, egy dallam vagy egy motívum az folyamatosan alakul, hogy mit akarok hallani. És ha megírok egy darabot, az nekem több hetet, több hónapot vesz igénybe. Egy zenész, bármennyire jó is, mégiscsak van egy stílusa, egyénisége, amit belevisz a zenébe, amitől esetleg még jobb is lehet a végeredmény, ám nekem annyira konkrétak az elképzeléseim, annyira tudom, hogy mit akarok hallani, hogy azt csak én tudom eljátszani. Ez egy borzalmasan hosszú munkafolyamat, ami pénzigényes, időigényes és így sokkal egyszerűbb megvalósítani. Az más kérdés, hogy mire ezen végigmegyek fejben, a megírástól kezdve a felvételek végéig, iszonyatosan megutálom az egészet. Egyszerűen képtelen vagyok meghallgatni a lemezeimet.

Ezt meghallgattad miután elkészült?

Egyszer vagy kétszer igen. Annyira sokat dolgoztam vele, hogy az pont elég volt. Majdnem egy évig készült. Két-három körben vettem fel a dalokat, folyamatosan változtattam a hangszerelést, írtam át a számokat. Most már ott tartok, hogy ha valaki berakja, akkor kivetetem. Aztán amikor utána elkezdem próbálni a zenekarral és meghallom, hogyan szól élőben, akkor megint elkezdem szeretni a dalokat, és az egész kap egy új lendületet. Magát a felvételt viszont nem szeretem hallgatni, mert egyfolytában csak a hibákat hallom benne, bár ezen a lemezen ebből elég kevés van. De volt olyan, hogy napi húsz órát dolgoztunk az anyagon a vége felé. Hatszor, hétszer kevertük újra, mire megtaláltuk a végső hangzást.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy mások már mondják neked, hogy ugyan, ez így már tök jó, minek kell még hozzányúlni? És te vagy az, aki mégis folyton változtatgatja?

Azokkal a véleményekkel nem foglalkozom. Akkor jó, ha én jónak gondolom. Addig nekem mondhatja bárki. Tibi, meg a fél Quimby folyton bejárkált, mert nekik ott van a próbatermük, ahol vettük fel a lemezt. Csomó zenész jött-ment, sokan mondták, milyen kurva jó, de hiába mondják, ha én azt gondolom, hogy nem az. És ha még úgy is éreztem, akkor se biztos, hogy utólag azt fogom rá mondani, hogy az úgy jó.

Mi most a helyzet a többi dologgal, amivel egyébként foglalkoztál? A Budapest Bár hosszú évek óta megy, de olvastam, hogy Little G. Weevillel is dolgoztál együtt producerként.

Igen, vele csináltunk egy anyagot. Volt egy-két ilyen felkérés, de nagyon megválogatom, hogy kivel dolgozzak együtt. Little G. Weevillel húszéves barátság köt össze, de azon kívül nem nagyon volt olyan, amire azt mondtam volna, hogy ezt szívesen megcsinálom. Én Mozarton és Frank Zappán nevelkedtem, nekem vannak igényeim, ami alá nem szeretnék lemenni, akár popzenében, akár az undergroundban. Épp most írok egy anyagot egy marionett bábelőadáshoz a szegedi Barboncás társulatnak, Kiss Ági bábművész kért fel rá. Már másodszor dolgozom velük és ezt nagyon élvezem. (fotó: Bende Csaba)

Rendszeresen lépsz fel a Hunnia nevű kis klubban, ami az egyik törzshelye az alternatív közeg nagy öregjeinek. Mondhatjuk, hogy te is része vagy azért ennek, lényegében végigkövetetted az elmúlt húsz év változásait a pesti éjszakában. Hogy érzed, hogyan változott a pesti koncertélet?

Az biztos, hogy nagyon megváltozott. Szerintem most nincs olyan jó koncerthely Budapesten, ami nem kurva drága, vagy nem steril. Én a Gödör klubot nagyon szerettem anno, a hibáival együtt is. Minden nap volt koncert, sokszor nem volt belépő, tehát elérhetővé vált a zene egy csomó ember számára, aki amúgy nem ment volna be, mert nem volt rá pénze. Én hiányolom ezeket a 3-500 fős koncertklubokat, amiből régen nagyon sok volt Budapesten. Persze most is vannak, csak a legtöbbnél nem érzem a missziótudatot. Kisebb zenekarok nem tudnak fellépni mondjuk az Akváriumban és a nagyobb zenekarok se tudnak kis klubkoncerteket csinálni, akár kettőt egymás után. Én sokkal jobban szeretem ezeket a fajta kisebb koncerteket, emberközelibbnek tartom őket. Régen rengeteg blueskocsmában játszottam és valahogy van egy nosztalgikus érzésem az ilyen helyek iránt.

fotó: Száraz Kata

Ráadásul most számos klub be is zárt, úgyhogy ez a kritika többször felmerült már.

Igen, és valószínű azoknak a helyén nem lesz másik. Nyilván fognak nyitni új klubok, de úgy tűnik inkább kocsmák és szórakozóhelyek nyílnak, ahol nem lehet zenélni, viszont cserébe üvölt valami fosadék és ez így nem jó. De mindent egybevéve rendkívül pozitívan látom a jövőmet, a zenekar jövőjét, és elmondhatom magamról, hogy boldog vagyok.

Végszóként: az új lemezen azt énekled egy helyen, hogy „a macskák tuti a mennybe mennek”, a 2014-es Nyitott szemmel egyik emlékezetes sora pedig az, hogy „legyen a világ a kutyáké, ők még tudnak szeretni”. Az állatokban a hited?

Úgy látom, hogy az állatokban nincs gonoszság, ha van is, az csak azért, mert a gazdájuk olyan hülye és gonosz. Persze ez alapvetően az emberre is igaz, ha a szülőket nézzük. De az állatok valahogy sokkal hálásabbak és tiszták tudnak maradni. Akkor meg éppen kutyám volt, most meg macskám van (nevet).

interjú: Csada Gergely
nyitókép: Juhász Éva

Frenk országos turnén van a friss lemezzel, pécsi és miskolci koncertek vannak a láthatáron, Budapesten legközelebb április 21-én játszik az Akváriumban akusztikus műsort, Facebook-eseményoldal

a friss Magyar Pszicho lemez: 

az Egyedül az állomáson klipje: 

így készült a lemez - werkfilm: 

a Jobb megijedni live sessionje: 

Frenk Facebook-oldala