Valószínűleg nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy az USA-n és Nagy-Britannián kívül nincs még egy olyan ország, amelyik annyira színes, izgalmas és változatos popzenei hagyománnyal bírna, mint Brazília. A Föld hatodik legnépesebb és ötödik legnagyobb országára olyannyira igaz ez, hogy a hatvanas évek közepén-végén kialakult egy csak a brazilokra jellemző speciális hangzás – „zenei szivárvány”, ahogyan Chris McGowan brazilzenei szakértő jellemezte –, ami jobb híján az MPB azaz Música Popular Brasileira nevet kapta. Ráadásul arra is tökéletesen alkalmas, hogy átvészeljük vele ezt az elhúzódó, szürke telet. A friss Recorder magazinban megjelent cikk bővített változata (nyitóképen a Novos Baianos). Erre pedig a legjobb MPB-lemezeket tárgyaljuk.
Na de mi is pontosan ez az MPB?
Az MPB egy „zenei szivárvány” – ahogy Chris McGowan, a brazil populáris zenékről szóló remek The Brazilian Sound kötet szerzője fogalmazott. Ha szó szerint lefordítjuk, akkor annyit tesz: Brazil Popzene (Música Popular Brasileira). Ami végül is jelentheti az egész brazil popzenét, annak minden korszakát a funktól, a soultól kezdve a rockon át az elektronikus zenékig, de ez nem hangzik túl izgalmasan és nem is lenne pontos. Az MPB ugyanis ennél sokkal specifikusabb, bár valóban nem egyszerűen leírható stílust, vagy még inkább hangzást és egyfajta attitűdöt jelent, amely nem független Brazília társadalmi és politikai környezetétől sem.
A kezdeteihez egészen a hatvanas évek első feléig kell visszamenni, amikor Brazília egyik legfelkapottabb exportcikke épp a bossa nova volt (erről itt írtunk részletesen). A João Gilberto gitárjátékával és Antônio Carlos Jobim dalaival fémjelzett új stílus a szamba leágazásaként ekkorra már letarolta a világot, és hazai pályán is a felső- és a középosztály kedvenceivé váltak a – sokszor a modernista költő és diplomata Vincius de Moraes által írt – szerelmet, szenvedélyt és melankolikus vágyódást megéneklő dalok. Csakhogy amíg a nagyvilág számára Brazília képe eggyé vált a fehér homokos tengerparton eltöltött gondtalan napokkal és a világverő focival, addig az ország éppen legmélyebb politikai válsága felé süllyedt, amelynek első jele a baloldali kormányt elűző 1964-es katonai puccs volt, amit egy radikális 1968-as rendelet (AI-5) alakított kőkemény diktatúrává. Az ezekben a kaotikus években beérő új generáció érthető módon nem volt már vevő a bossa nova finomkodására és az új előadók egyre inkább a politikai, társadalmi szövegek felé kezdtek fordulni, kialakítva egy modern brazil protest-mozgalmat.
Az ebben a szellemben alkotó fiatalok, Edu Lobo, Geraldo Vandré vagy épp a bossa nova múzsájának is nevezett Nara Leão voltak, akik elsők között énekeltek elnyomásról és az egyes régiókban uralkodó mélyszegénységről. A baloldaliságból és szolidaritásból fakadóan pedig a dalszövegeken túl egyre nagyobb figyelem irányult a regionális műfajokra, a nép zenéjére is. Tehát ez a két folyamat, a világban egyébként is végigsöprő generációs öntudatra ébredés és ezáltal a popzene komolyodása, illetve a szó szoros értelmében nem is a népzenéhez (az külön érdekes kérdés, hogy milyen formában létezik az Brazíliában), hanem leginkább a tradicionális populáris zenei formákhoz való visszanyúlás hozta létre az MPB-t mint műfajt. A baloldali ideológiák mellett azonban nagyon fontos volt az erős nemzettudat hangsúlyozása, ami a sokak által károsnak és értéktelennek tartott amerikai műfajok és hangszerelés átvétele ellenében játszódott le. Ez utóbbi olyannyira jelen volt, hogy 1967-ben az ország legnagyobb városában, São Paulóban hatalmas tüntetést is tartottak az elektromos gitárok ellen (!), amelynek élén többek között a formálódó MPB egyik legnagyobb sztárja, Elis Regina (fent) énekesnő és az éppen karrierje elején álló, de már ismert Gilberto Gil menetelt. Azért ez a roppant erős, egyszerre balos és nemzeties kiállás mindennel szemben, ami az USA-ból érkezik, nem volt feltétlenül egyöntetű. A leírások szerint Nara Leão és a szintén éppen a berobbanás előtt álló Caetano Veloso együtt nézték értetlenkedve az egészet egy hotelszoba ablakából. A roppant gyorsan változó világot jól érzékelteti, hogy egy évvel később Gil és Veloso együtt váltak a mindentől távol álló és esztétikailag mindennél radikálisabb, de nem kevésbé mozgalmi, leginkább 1968-69-ben viruló Tropicália művészeti mozgalom vezető alakjaivá.
A TROPICÁLIÁRÓL ITT ÍRTUNK RÉSZLETESEN.
The Revolution Will Not Be Televised
Persze a háttérben azért az ideológián túl gyakorlatias érvek is megbújtak. Brazíliában 1967-re ugyanis a tévé szerepe roppant fontossá vált a kultúra közvetítésében, és a popzene ezt remekül ki is használta. Sokak szerint az egész tüntetés is inkább volt az egyik tévécsatorna pr-akciója, hogy valahogy megállítsák a bossa novához, korai MPB-hez kapcsolódó saját műsoruk (O Fino da Bossa) lejtmenetét. Ugyanis az akkor már két éve futó rivális Jovem Guarda című műsor, amelyben egy rakás nagyon tehetséges, de inkább a rock and rollért és a brit invázióért rajongó fiatal elszipkázta a nézőket. A generációs szupersztárral, Roberto Carlosszal az élén a műsor nagyon gyorsan letarolta az országot (1967-ben már négymillióan nézték) és így közvetve a „szenvtelen észak-amerikanizációt” elutasító MPB születésére is nagy hatással volt.
A televízió ezen a rivalizáláson túl is meghatározó volt az MPB születésekor, ugyanis 1965-től kezdve megjelentek az egyes csatornák által szervezett dalfesztiválok, amelyeket nagyjából a nálunk is épp ekkoriban futó Táncdalfesztiválokhoz hasonlónak kell elképzelni. Az évente néha többször is jelentkező adások (kisebb, nagyobb eltérésekkel ugyan, de) ugyanazt a struktúrát követték. A több száz, esetenként több ezer nevező közül egy tucatnyi előadó került be a tévében sugárzott, általában São Paulóban felvett finálékba és egy szakmai zsűri választotta ki a győztes(eke)t. A dalfesztiválok első klasszikus sugárzása idején, ‘65 és ‘72 között a fellépők és győztesek között a fiatal generáció legnagyobb tehetségeit, az MPB későbbi sztárjait és egyben a brazil popzene mára legendaként tisztelt és szeretett alakjait találjuk. A már említett neveken kívül egy ilyen fesztiválon futott be, rögtön első helyezéssel Chico Buarque, aki mai napig Brazília egyik legmegbecsültebb dalszerzője, a szambához közelebb álló Paulinho da Viola, a szamba egyik legnagyobb legendájának Dorival Caymminak gyermekei Nana és Dori Caymmi, a később saját kis szcénát létrehozó Milton Nascimento vagy olyan más Tropicália-nagyságok, mint az Os Mutantes vagy Tom Zé.
Ezeken a dalfesztiválokon nemcsak egy rakás korszakos egyéniség mutatkozott be, de a brazil társadalomban megbújó feszültségeknek is plasztikus lenyomatát adták. Érdemes belenézni egy-egy archív felvételbe, hogy lássuk a nagyrészt balos, egyetemista fiatalokból álló közönség focimeccset idéző szurkolását és a néha kaotikusnak tűnő állapotokat. 1967-ben az említett Roberto Carlos dalából alig lehetett valamit hallani a pfujolás miatt, egy évre rá pedig a győztes Cynara és Cybele duó nem tudta a műsor végén újra előadni a Chico Buarque által szerzett – egyébként a sorok között eléggé kormánykritikus – dalát, mert a közönség kedvence, Geraldo Vandré csak második lett a Pra não Dizer que não Falei das Flores című nemzedéki protest songjával. A már a cikk elején említett AI-5-ös rendelettel véget érő ‘68-as év aztán a dalfesztiválok és az MPB történetében is fordulópontot hozott. A radikalizálódó hatalom ezután nem tűrt meg a Vandréhoz hasonló, nyíltan kritikus dalokat a versenyben és azon túl is üldözni kezdte a kialakuló ellenkultúra alakjait.
Emigráció, cenzúra – pokoli aranykor
Az elkövetkező években az MPB vezető alakjai hosszabb, rövidebb időre mind emigrációba kényszerültek. Veloso és Gil rövid bebörtönzés és házi őrizet utáni londoni száműzetése mára az egyetemes poptörténelem egyik érdekes fejezete, de még a két legnagyobb sztár, Buarque és Lobo is jobbnak érezte, ha elhagyja az országot. Előbbi Olaszországban, utóbbi az USA-ban talált menedéket. Geraldo Vandré pedig igazi mitikus alakként bujkált a fél világon keresztül Chilétől egészen Ausztriáig, hogy aztán 1973-ban hazatérve egy hónap – valószínűleg kegyetlen – börtön után a hatalom megtörje, és elérje azt, hogy teljesen felhagyjon a zenéléssel.
Mindezen idő alatt azonban az MPB tovább virágzott, sőt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kemény, központi cenzúra pusztán annyit tudott elérni, hogy a szövegvilágában egyébként is poétikus dalok már-már csavaros, rejtjelzett költeményekké váltak. A kényszerhelyzeten túl köszönhető volt ez a műfaj klasszikus éveit végigkísérő kiváló szövegíróknak, akik közül többen is ténylegesen szépírók voltak. Elég csak épp Paulo Coelhóra gondolni, aki az MPB-hez ugyan csak szegről-végről kapcsolódó brazil hippi-rocksztár Raul Seixas-nak írt dalszövegeket, vagy ott van maga Buarque, akit mára szépíróként ugyanúgy elismernek, mint zenészként. A dalszövegek olyannyira meghatározóak voltak az MPB számára, hogy visszanézve azt is mondhatjuk, sokkal inkább volt az agy és a lélek zenéje, semmint a testé, ami egy brazil zenei stílustól mindenképpen meglepő. De olyannyira igaz ez, hogy a kezdetekben még ennek a laza bekategorizáltságnak is ellenálló, végig a saját útját járó Jorge Bent (lent, Gillel) is sokan lekicsinyelték, amiért zsigeri táncra ingerlő zenét játszott. Persze ezek a nagyon szigorúan vett stílusjegyek nem sokáig maradtak érintetlenül.
Mindent bele!
A kezdetben tehát főleg akusztikus hangszerelésű és egész jól körülírható műfaj a hetvenes években egyre nagyobb számban kebelezte be az újabbnál újabb hatásokat. A rövidéletű Tropicália elementáris hatásától sem függetlenül megjelentek az elektromos hangszerek és olyan új stílusok elemei, mint a funk, a soul aztán később akár még a diszkó és a new wave is. Lényegében ekkor alakult ki az a jellegzetesség, hogy majdnem minden olyan brazil popzenét, amelyet nem lehetett valamilyen egyértelmű stílusnak megfeleltetni, az MPB címkéje alá soroltak. (A lemezboltokban szó szerint.) Ahogy Sean Stroud írja az MPB társadalmi és kulturális történetével foglalkozó könyvében: innentől lényegében bármi belefér ebbe a kategóriába, ami úgy nyúl valamely regionális stílushoz, hogy annak nagyon erős karakterjegyeit egy kicsit tompítja és egyszerű harmóniáit még komplexebbé teszi. De nagyon fontos, hogy tényleges kapcsolata legyen egy-egy regionális műfajjal, ami persze legtöbbször a szamba (esetleg a bossa nova) vagy különböző karneváli zenék a marchinától a frevón át a csak néhány évtizede kialakult axéig. Azonban ahogy teltek az évek, erről az oldalról is bővült az MPB repertoárja, és bejöttek a képbe további regionális zenék, mint a baiao, a xaxado és a forró az ország északkeleti részéből.
Érdekes módon ezt az egyes zenészeket üldöző hatalom sem bánta, sőt a nacionalizmust – papíron – erősítve még állami intézkedésekkel (pl. brazil dalok kvótája a rádióban) és konkrét védővámokkal is helyzetbe akarta hozni a hazai popzenét a „mérgező” külföldi importtal szemben. Úgyhogy a nyíltan balos, kritikus MPB szépen lassan, ha nem is elvesztette éles társadalmi, politikai szerepét, de az idővel mindenképpen eltompult. A legnagyobb sztárok közül majdnem mindenkinek szerepeltek dalai az ekkoriban már imádott szappanoperákban, és az évtized végére már egyébként is érezhető volt a diktatúra puhulása, tíz év után a hírhedt AI-5-ös rendeletet is visszavonták.
Az inkább az értelmiség és városi középosztály zenéjeként kialakuló és felfutó MPB ezzel együtt a hetvenes években, különösen annak közepéig igazi aranykorát élte. A klasszikus generáció futószalagon gyártotta zseniális lemezeit, az MPB nagy tablója pedig sok új és fontos előadóval bővült. A már a hatvanas évek végén elindult, de igazán csak pár évre rá befutott úttörő női singer-songwriter Joyce (fent), a kicsit később érkezők közül a máig egyik legnépszerűbb Djavan, a baião királyának Luis Gonzagának a fia Gonzaguinha, a szintén zenész felmenőkkel bíró Luiz Melodia, egy újabb nagy énekesnő Simone, vagy az északkeleti régióból Zé Ramalho egyaránt remek lemezekkel jelentkeztek és könnyedén életben tartották az MPB-t, még ha ez az eladásokon már azért nem is látszott meg annyira.
Végül a nyolcvanas évek közepére az MPB már érezhetően jelentőségét vesztette, nemcsak kereskedelmileg, de társadalmilag is. A legfiatalabb városi generációnak már többet jelentett a rockzene és ezzel együtt azok az új brazil rock- és new wave-zenekarok, akik épp ekkoriban léptek szintet és kerültek sztárstátuszba (Cazuza, Blitz, Os Paralamas do Sucesso, Legião Urbana, Titãs). Szépen szemlélteti ezt a váltást, hogy éppen a rendszerváltozás körül először megrendezett gigantikus, tíznapos Rock in Rio fesztiválon ugyan nemcsak az említett fiatal zenekarok kaptak helyet, de a külföldi sztárokkal és a nagy öregek közül is fellépő poprockzene úttörőivel (például Ney Matogrosso, Erasmo Carlos, Rita Lee) szemben a klasszikus MPB lényegesen eltörpült.
NEMSZAMBA - BRAZÍLIAI HAGYOMÁNYOS POP ÉS ROCK.
Az MPB soha nem hal meg
Ettől még az MPB nem tűnt el teljesen és folyamatosan jelentek meg kisebb-nagyobb új sztárok, akiket jobb híján csak ebbe a műfajba sorolhatunk. Pedig ezek a kilencvenes években és az ezredforduló körül feltűnt új MPB-énekesek, sokszor akár elektronikus zenei alapot is használó zenéjét tényleg csak maga a bekategorizálhatatlanságuk teszi hasonlóvá az elődökhöz. Az átlag puha, kicsit súlytalan és jellegtelen popzenét produkált, persze azért voltak ekkoriban is kivételek. A fontosabbak közül ki kell emelni a Tribalistas szupergroup triót, amelynek első lemeze 2002-ből még ma is elég kellemes, a trió egyik tagját Marisa Montét, aki a kilencvenes évek egyik nagy MPB sztárja volt, az álmodozós dalairól ismert Adriana Calcanhotto vagy a tragikusan fiatalon elhunyt Elis Regina lánya, Maria Rita mellett. A női énekesek közül a napjainkban is kreatív csúcson lévő Céu és Mariana Aydar, a férfiak közül a David Bowie-feldolgozásaival nemzetközileg is befutott Seu Jorge (lent) vagy a poprockos Zeca Baleiro nevét érdemes feljegyezni.
Azonban ma már egyre hangosabbak azok a hangok, akik szerint ezt az egész MPB hagyományt el kéne engedni, mert addig lazultak a határai, hogy már tényleg minden belefér, és az egész csak teher a brazil zene vállán. És tény, hogy az MPB esetében még a szokásosnál is jóval nehezebb megállapítani, hol kezdődik és hol végződik. A Tropicália akkor most MPB vagy nem? Közmegegyezés szerint inkább nem, hiszen a Tropicália az Tropicália, amelynek sajátságos, radikális mixtúrája néhány éves fennállása (ahogy írtuk, leginkább 1968-1969) alatt épp szembement az MPB kezdeti befelé fordulásával. A brazil soul zene klasszikusa, Tim Maia MPB vagy nem? És az úttörő Secos & Molhados rockzenekar, Maria Bethânia balladái vagy épp Elza Soares zseniális három évvel ezelőtti visszatérő albuma? Egyértelmű válasz ezekre nincs, de nem véletlen, hogy az MPB sok esetben még mindig a legkézenfekvőbb egy-egy dal vagy lemez jellemzésére.
Hiszen egy ilyen lazán körülírható stílus egyszerűen nem tűnhet el, és az sem meglepő, hogy napjaink egyébként is mindent mindennel szintetizáló zenei közegében tényleg igazi reneszánszát éli mind a felszínen, mind pedig az alatt. A legnagyobb öregek Veloso, Gil, Buarque, Gal Costa (hogy végre az ő nevét is leírjuk) újra fénykorukat élik. Előbbi kettő közös nemzetközi turnéja hatalmas siker volt, Buarque és Costa legutóbbi lemezeit pedig egyaránt szerette a közönség és a kritika is. A mainstream alatt pedig egy az aranykort felidéző, sokszínű zenei közeg bontakozik ki éppen, amelyet persze szimplán MPB-nek bélyegezni túlzás lenne, de a tisztán műfaji előadókon kívül a többieket továbbra sem nagyon lehet ennél könnyebben és egyszerűbben körülírni. Talán ezért is kezdték el használni a Nova MPB terminust azoknak a független, underground előadóknak (Criolo, Rodrigo Campos, Cícero, Marcelo Jeneci, Romulo Fróes stb.) a leírására, akik bátran és öntörvényűen hasznosítják újra az immár több mint száz éve folyton változó és frissülő brazil populáris zene eszköztárát. Az éppen São Paulóban és Recifében csúcson lévő független színtér legjobbjait az YB Music lemezkiadón, a még annál is kisebbeket és a szerzői kiadásokat pedig a Tratore disztribútoron keresztül lehet követni.
(kulcslemezekkel folytatjuk az MPB-sztorit)
Csada Gergely
MINDIG ÉS MINDENHOL SZÓL A ZENE - ÁLTALÁNOS BRAZIL ZENEI GYORSTALPALÓ 1. ÉS 2. RÉSZ.
Itt pedig 75 csodás dal, szűk ötórányi zene a politikus bossától a csúcskorszakon át a legújabb szereplőkig:
