Albániában nemigen voltak eddig zenei fesztiválok. Ami van, az többnyire ingyenes, afféle politikai célzatú pénzszórás a nép közé, mert a belépőjegyeket úgysem tudnák megfizetni. A kivételek egyike az ötévente egyszer megrendezett legendás gjirokasteri folkünnep, ami hatalmas tömegeket szokott vonzani. Világrecorder Albániában és a Fustanella fesztiválon.
Gjirokaster az albán kultúra egyik kitüntetett helye. A lenyűgöző földrajzi környezetben fekvő történelmi város egészen közel van a görög határhoz, de évszázadokig az oszmán birodalom egyik régiós központja volt és nem mellesleg itt született – egymástól néhány háznyira – Enver Hodzsa, a kommunista blokk legdiktátorabb diktátora és a fantasztikus Ismail Kadare, a még ma is élő legnagyobb albán író.
Gjirokaster térsége szinte mindent tud: hatalmas hegyek közötti széles völgyeket, érintetlen természetet, tenger közelségét, őskeresztény sziklakolostorokat, görög emlékeket, olcsóságot, gasztronómiát, és a keleti ortodox ikonművészet néhány csúcsteljesítménye (Onufri a közeli Beratban született) mellett a Bektashi szufizmus központja és szent helyei is itt vannak – a mindenféle vallást tiltó Hodzsa-korszak után ismét aktívan.
Itt, a szédítő magasságban lévő gjirokasteri fellegvárban rendezték meg nemrég először a Fustanella fesztivált, az éledő albán világzenei piac első nemzetközi eseményét. Az a kevés albán előadó, akit ismertem – Redi Hasa, az egyik legjobb csellista, akit valaha láttam, az Albanian Iso-Polyphony Group és a Fanfara Tirana (lent) – mind itt volt és persze nem csak ők.
Az albán kultúra a balkáni szláv népek, illetve a közelség okán a görög, az évszázadokig tartó oszmán uralom miatti török és később, az emigráció és az Albániában is fogható rádiók és tévék miatt az olasz kultúra háromszögében fejlődött. Gjirokaster környékén szinte mindenki beszél görögül is (Ioannina talán hatvan kilométer, Korfu pedig közelebb van hajóval, mint Tirana autóval) és valamennyit olaszul is. Mindkét országban már a kora középkortól jelentős albán közösség él: Görögországban arvanit, Pugliában, Olaszországnak az Albánia felé nyújtózkodó sarkában pedig arbëresh a helyi, archaikus albánt beszélő albánok népneve. Ez önmagában is elég színes alapanyag, de az albánok eközben politikailag, nyelvileg, társadalmilag és kulturálisan markánsan megkülönböztethetőek maradtak.
Az albán zenei hagyományok közül a legjellegzetesebb talán a polifonikus férfikórusoké. Az albánhoz hasonló férfi-többszólamúság a Földközi-tenger másik medencéjében, Szardínia és Korzika szigetén jellemző. Bertrand-Lortat Jacob francia etnográfus, akinek a felesége szardíniai, az etnomuzikológia egyik legfontosabb és legszórakoztatóbb gonzo könyvét írta a szárd tenori-król, az ottani négytagú polifonikus férfiénekegyüttesekről, amelyhez komoly zenei gyűjtőmunka is társult, és amely a könyvvel együtt lemezen is megjelent. Neki meggyőződése, hogy a szárd és az albán polifónia valahogy kapcsolatban van egymással, bár bizonyíték erre nincs. Könyvben ez a kutatása nem jelent meg, de egyszer láttam egy előadását a brit etnomuzikológiai társaság éves konferenciáján, ahol az albán gyűjtéseit mutatta be és meggyőzően érvelt amellett, hogy az egyértelműen rokon szárd és korzikai acapella polifónia eggyel távolabbi rokona az albán.
Ezek a többszólamú férfikórusok sok helyen megtalálhatóak Albániában, de elsősorban mégis a déli részre jellemzőek. Itt élnek a toszkok, a két nagy albán etnográfiai csoport egyike. A déli toszk és az északi gegh régiókat a Shkumbin folyó választja ketté, Tiranától valamivel délre. Hivatalosan a különbség a két csoport között elsősorban nyelvjárási, de jelentős kulturális és politikai eltérések is akadnak. Számon tartják, hogy mikor volt gegh- és mikor toszk-uralom az országban, hogy a kommunista diktátor Enver Hodzsa toszk volt (Gjirokaster egyértelműen toszk terület) és a toszkokat részesítette előnyben a pártban, a gegh Sali Berisha elnök (akiről többször hallottam, hogy neves kardiológiusként Enver Hodzsa kezelőorvosa volt és ezt a tényt az albánok egy része azzal azonosítja, hogy Hodzsa kreálmánya a rendszerváltás utáni elnök) pedig igyekezett több gegh-et helyzetbe hozni. Kulturálisan a gegh-ek jobban tartják a törzsi társadalmi rend maradványait, míg a toszkok, akiken nagyobb nyomot hagyott a szomszédos görög és török kultúra, már a XIV. században elhagyták a klánokra épülő berendezkedést. A többszólamúságban a toszkok jellegzetessége a hosszan-hosszan kitartott drónhangok, vagy más néven burdonszólam – a monoton kitartott kísérőhangot hívják így. Már a koncerteken is elgondolkodtam azon, hogy vajon mennyi élvezet lehet zeneileg abban, ha az ember 8-10 percen át ugyanazt a kitartott kísérőhangot adja, amit aztán meg is tapasztaltam, amikor Simon Broughtonnal, a Songlines főszerkesztőjével bekapcsolódtunk egy étteremben a szomszéd asztalnál éneklőkhöz – ezt a szólamot énekelni tényleg nem nagy sikerélmény, de hallgatóként és énekesként is kétségkívül van benne valami hipnotikus erő. Ezt az UNESCO által is védett többszólamú éneklési hagyományt posztósapkában és rövid, vászon férfiszoknyában, az úgynevezett fustanellában adják elő a színpadon – ez a ruhadarab adta a fesztivál nevét.
A másik, a balkáni szláv befolyásból eredő és nekünk ezért ismerősebb hagyomány a rezesbandáké, a fanfaráké. De nem csak a Balkán, hanem a fél évezrednyi oszmán megszállás is nyomot hagyott, így az itteni rezesbandák felállásukban a balkániakra hasonlítanak, dallamvilágukban viszont már inkább törökösek – ez azt jelenti, hogy jóval több a szűk hangköz, a félhangok, a makám skálára emlékeztető hajlítás. Bár játszanak kimondottan balkáni táncformákat is – kólót, coceket, ciftetelit, de létezik speciálisan albán rezes hagyomány is. Ez a kaba, amely egy repetitív, szuggesztív, improvizatív műfaj és a rezesek mellett hagyományosan klarinét és harmonika, sőt, olykor hegedű is volt benne. A Fustanella fesztivál legnagyobb dobása a legjobb albán rezesbanda, a Fanfara Tirana és a Transglobal Underground (fent) illetve néhány iso-polifon énekes közös koncertje volt.
Hogy az olasz hatásról is beszéljünk, a csizma sarka, Puglia tartomány kimondottan közelre nyúlik be az albán partokhoz, így az emigráló albánoknak ez az olasz országrész az egyik legkedveltebb célpontja évszázadok óta – Brindisi kikötője volt leggyakrabban az akár csónakkal is útra kelők célpontja. Ma az albán zenészek jelentős része él Olaszországban, köztük a már említett csellista Redi Hasa is, akinek a Maria Mazzottával közös duója (lent) régóta az egyik kedvencem, de dzsessz-zenészként és Ludovico Einaudi zenekarának csellistájaként is elképesztő dolgokra képes. Olaszországban él Robert Bisha (fent), a fiatal albán zenészgeneráció egyik meghatározó tagja és a gjirokasteri fesztivál művészeti vezetője is, aki zongorán, gitáron és mindenféle kütyükön egyaránt különleges dolgokra képes, bár a crossover iránti szerteágazó, mindent kipróbálni akaró szenvedélye néha furcsa dolgokat produkál.
Albánia világzenei felhozatala épp olyan, mint az ország: nagyon szép, nagyon sokféle, nyers, keresetlen és barátságos – és mindebből nagyon kevés látszik kifelé. Egy elfelejtett, porosodó láda Európa padlásának sarkában, ahova ha egyszer véletlenül bevilágítunk a zseblámpával, akkor hosszú ideig fogunk elmerengve turkálni az összekoszolódott kincsek között.
Weyer Balázs
részlet a fesztiválról:
a folkünnep 1978-ban:
képek a környékről:
