„A tömeg énekli a dalaidat” – Andy Bell (Ride)-interjú

A shoegaze három alapzenekarából kettő, a Slowdive és a Ride néhány éve kis eltéréssel tért vissza a koncertszínpadokra, most pedig még kisebb eltéréssel, májusban (Slowdive) és júniusban (Weather Diaries) adták ki egyaránt remekül sikerült comeback LP-iket. Az utóbbi dalszerző-gitáros-énekese, az Oasis-t és a Beady Eye-t is megjárt Andy Bell mesélt az 53. Recorder magazinban pezsgő jelenről és értékelte zenekara nagyhatású múltját.

A Ride korai hangzásába persze bele lehet hallani a zajos gitárzenék hatását, de nálatok a pályatársakénál erősebb volt a janglepop, a retrós Byrds-hangzás, a House Of Love vagy a The Stone Roses ihletése. Jól hallom ezt?

Elég pontosan körbeírtad az akkori kedvenc zenéinket, annyi eltéréssel, hogy a Byrds-öt ekkoriban még nem igen hallgattuk. Én apám Beatles-lemezeit hallgatva nőttem fel. Aztán, amikor elkezdtem a saját zenéimet keresni, akkor a Smiths és a Cure lettek a kedvenceim, de a Ride indulása idején nagyjából azokat hallgattuk, akiket felsoroltál. Voltak közte hatvanas évekbeli előadók is, de nem a Byrds, hanem jellemzően azok, amik szóltak a rádióban, az ismertebbek: a Beatles, a Rolling Stones.

Az első három kiadványotok egy-egy négyszámos EP volt. Miért döntöttetek a formátum mellett?

Eleinte nem igazán volt túl sok dalunk, és mindet, amit jónak tartottuk, szerettük volna azonnal kiadni. Majdhogynem úgy volt ekkoriban, hogy amint kész voltunk négy dallal, már adtuk is ki és kezdtünk neki a következő számoknak. Az első koncertjeinken nem is volt négy-ötnél több dalunk, a maradék időben csak dzsemmeltünk. (nevet) Úgy érzetük, hogy az EP-formátum illik hozzánk. Volt pár olyan zenekar, akikre felnéztünk és akik sok EP-t adtak ki, például a 4AD-s együttesek, ezeket példának tekintettük. Plusz ekkoriban az is fontos volt számunkra, hogy ne a hagyományos utat járjuk, nem rádiós kislemezekben gondolkodtunk. Azt akartuk, hogy tűnjünk egy kicsit titokzatosnak, ezért is lettek például ilyenek a borítók.

Ha eljátszunk azzal az ötlettel, hogy az első három EP egy egység, akkor te mit tartasz a fő műveteknek? Az első három EP-t vagy az 1990-es debütáló albumot, a Nowhere-t?

(gondolkozik) Nekem az első két EP működik egy egységként (fent, a Ride EP és a Play EP, együtt Smile címmel jelentek meg). A harmadikat (Fall EP, mind 1990-es, balra) már ugyanakkor vettük fel, mint a Nowhere-t, szóval az nekem inkább ahhoz az időszakhoz tartozik. De az első két EP-t semmiképp nem tartom mesterműveknek, eléggé érződik rajtuk, hogy korai munkák. Az ötletek többnyire jók, és van néhány igen jó dal rajtuk, de nem az összes nagyszerű. Chelsea Girl, Drive Blind, Close My Eyes, Like A Daydream, Perfect Time. Ezeket nagyon szeretem, de a többi nem ennyire jó. Úgyhogy határozottan a Nowhere albumot mondanám.

LÁSSUK MIT MONDOTT A RECORDERNEK UGYANERRE A KÉRDÉSRE KÉT MÁSIK RIDE-TAG A 2015-ÖS PRIMAVERÁN!

Ami valóban a kilencvenes évek elejének egyik meghatározó hangzású albuma, a shoegaze műfaj egyik úttörője. Hogyan készült?

Az első két lemez idején még csak tanultuk a stúdiózást, de amikor a harmadik EP-n és a Nowhere-en kezdtünk dolgozni, akkor már jóval hosszabb időt tölthettünk a stúdióban, ami már nem is Oxfordban volt, hanem Londonban és sokkal komolyabb volt. Emlékszem, a Creation egy lakást is biztosított számunkra, úgyhogy ott laktunk együtt, először a nagyvárosban. Két-három hétig készültek ezek a munkák, ami sokkal több kísérletezésre adott teret. Kora hajnalig dolgoztunk és már világos volt, amikor visszaértünk a lakásba, de előtte még mindig beugrottunk a sarki kávézóba enni egy kis tojást és krumplit, aztán aludtunk egyet és délután minden kezdődött elölről. Eddigre már több dalunk volt, és bár alapvetően úgy játszottuk őket a stúdióban, ahogyan koncerten is, mégis hozzá tudtunk tenni valami pluszt.

A NOWHERE LEMEZT ITT FEJTETTÜK MEG RÉSZLETESEN.

Az 1992-es Going Blank Again a debütáláshoz hasonlóan erős lemez. Már ekkor jellemezte a Ride-ot az, hogy mindegyik lemezen új irányokba indult tovább. Bár vannak rajta az első lemezt idéző hangzások, sok dal az évekkel későbbi britpop-megszólalást előlegezi meg. Két stílusban is úttörők voltatok! Mi erről a véleményed?

A Going Blank Again számomra ugyanaz a szint, mint a Nowhere. A különbség számomra a kettő között abban rejlik, hogy ez egy kicsivel egyenletesebb, és ezen egy kicsit erősebben távolodtunk el az élő hangzástól. A Nowhere-t egy tapasztalatlan producerrel vettük fel és Alan Moulder fejezte be a lemezt keverését, aki lényegében megmentette az anyagot. Másodjára már direkt vele akartunk dolgozni és nagyon jó csapatot is alkottunk. Sikerült együtt kikeverni egy olyan megszólalást, amire talán lehet azt mondani, hogy az időszak archetipikus hangzása.

A Carnival Of Light idején, 1994-ben visszatértetek a korai hatásokhoz, a Beatles mellett ekkor már a Byrds is egyértelműen kihallatszik, egy hatvanas évekbeli Creation-dalt is feldolgoztatok. Mindez abban az értelemben természetesen fejlődés volt, hogy mindig változott a hangzástok, de azért elég éles váltás is.

Ugyan végül egyértelműen nem jött ki jól, de valóban természetes fejlődés eredménye volt a hangzásunk átalakulása. Legalábbis a mi szempontunkból. Kívülről ez valóban meredeken hathatott. Kezdetben nem ismertünk annyi zenét, azt hallgattuk, ami az indie-listákon volt, de idővel egyre több hatvanas évekbeli előadót fedeztünk fel, ez volt az az időszak, amikor elkezdtek újra kiadni régi dolgokat, minden könnyebben elérhető lett. És ezek hatottak ránk. Markra (Gardener, a zenekar másik dalszerző-énekes-gitárosa – a szerk.) nagyban hatott a westcoast-hangzás is, például a Beach Boys, ami nagyon kúlnak hatott akkoriban. De ma már azt mondom, hogy túl gyorsan váltottunk a hangzások között, hiba volt. Senki nem mondta, hogy mit csináljunk, mit ne. Fiatalok voltunk, mentünk az eszünk után és nem szóltak ránk. Úgy gondolom, hogy jó az alapanyag, de nem volt, aki rendesen felügyelte volna.

A korai kiadványokon többnyire te írtad a szövegeket, aztán a Going Blank Again idején már felesben osztoztatok Gardenerrel, ezen a lemezen már teljesen megosztott a credit, a lemez első fele az övé, a második a tied. Érezhető feszültség keletkezett köztetek. Mi okozta a problémát?

A nagy része ennek egyszerűen oda vezethető vissza, hogy még túl fiatalok voltunk. A személyiségeink másfelé fejlődtek és az egók harca dominált ekkoriban, ami persze itt ütközött ki a leginkább.

Az 1996-os Tarantula erősen a te lemezed. Amikor írtad a dalokat hozzá, akkor már tudtad, hogy hamarosan vége lesz a zenekarnak?

Nem gondoltam, hogy mindjárt vége lesz a zenekarnak, inkább pont hogy mindent megtettem, hogy egyben tartsam. A dalok talán nem voltak készen arra, hogy egy lemezen kössenek ki. A Carnival Of Light idején nagy változások zajlottak a zenei színtéren, és ekkora a stílusunk már egyáltalán nem volt divatos. Mivel a turnék ennek következtében rövidültek, ott találtuk magunkat Oxfordban, hogy és most mi legyen? Az én ötletem volt, hogy erőltessük a dalírást, de jobb lett volna, ha inkább elvonulunk pihenni egy időre. Mark nem élvezte már a munkát és még azelőtt kiszállt, hogy végeztünk volna a felvételek megkeverésével. Mi hárman úgy döntöttünk, hogy befejezzük és kiadjuk az anyagot, és azt hiszem nem is nagyon volt más lehetőségünk a szerződésünk miatt, máskülönben rengeteg pénzünkbe került volna. Nem egy túl nagyszerű vég egy zenekarnak.

De nem is lett a vég. Már 2001-ben összeálltatok egy rövid időre. Akkor benne volt a levegőben, hogy akár hosszabban is folytathatjátok?

Nem, elejétől tudtuk, hogy csak egyszeri, rövid összeállás lesz, pont úgy nézett ki mindannyiunk időrendje, hogy ennyi fért bele. Arra főleg jó volt, hogy helyre tett néhány dolgot négyünk között.

A shoegaze a kétezres években népszerűbb lett, mint korábban bármikor, a Ride hatása is egyértelműen hallható rengeteg ekkoriban indult zenekaron (húsz kedvenc shoegaze-lemezünk erre). Mi volt az a pillanat, amikor azt mondtátok, hogy oké, itt az ideje visszatérni?

Az évek során többször is kaptunk ajánlatot arra, hogy térjünk vissza, adjunk koncertet ezen vagy azon a fesztiválon. Nem zárkóztunk el teljesen az ötlettől, de valahogy egy ideig semmi sem jött ki jól. Végül mindez akkor állt össze, amikor elfogadtuk a Primavera ajánlatát 2015-ben. És persze, lett köré több hasonló koncert is. De ekkor még nem feltétlenül úgy gondoltunk minderre, hogy ismét rendesen összeállunk és lemezt is fogunk készíteni.

A SHOEGAZE-RŐL ÉS BENNE A RIDE TÖRTÉNETÉRŐL KÉT RÉSZBEN ÍRTUNK ITT ÉS ITT.

Melyik dalt volt a legjobb újra játszani?

Én mindig azt szeretem a legjobban játszani, amit a közönség szeret. Az a legjobb érzés, amikor a tömeg énekli a dalaidat. Úgyhogy nekem a Vapour Trailt volt a legjobb újra elővenni.

Figyelembe véve, hogy az első négy lemez mennyire különbözött egymástól, nem meglepő, hogy ezúttal sem a biztonsági önismétléshez tértetek vissza sokkal inkább olyan, mintha Going Blank Again után vennétek fel a fonalat, pláne, hogy ezúttal is Alan Moulderrel dolgoztatok.

Ez pontosan így van. Ez volt az az időszak, amikor a legszabadabbak és a legtermészetesebbek voltunk a stúdióban, ehhez az élményhez akartunk visszatérni. Még volt is egy megbeszélésünk a lemezfelvétel előtt, ahol pontosan erről volt szó. Az semmiképp nem lett volna helyes, hogy onnan folytassuk, ahol abbahagytuk, mert az egy nagyon rossz állapot volt. Ide kellett visszatérnünk, hogy onnan folytathassuk, ahol még minden nagyon jól ment. Nem is annyira zenei értelemben, sokkal inkább a mentális állapotot tekintve, amiben akkor voltunk. És azt gondoljuk, hogy ez fontos és jó döntés volt. Ehhez jött most hozzá pluszban az, hogy húsz év elteltével a stúdiók sokkal fejlettebbek, olyanok, mint egy játékbolt egy gyereknek. Így bizonyos értelemben olyan ötleteinket is meg tudtuk valósítani, amiket akkor még nem.

Mikor írtátok az új lemez dalait? Csupa új szám vagy mindenki hozott régebbieket is? Mennyire volt más a dalszerzői metódus, mint az első két lemez idején?

Nem volt különösebben más, hamar megtaláltuk a régi dinamizmusunkat. Inkább technikai értelemben változtak a dolgok. Akkoriban egy négysávossal kazettára rögzítettem az ötleteimet és azokat dolgoztuk ki a zenekarral, most laptopra dolgoztam és könnyebben tudtuk egymásnak átküldözgetni a vázlatokat. Ez amúgy egy nagyon jó változás a húsz évvel korábbi állapotokhoz viszonyítva. De a köztünk lévő energia mit sem változott.

Az új lemezen felbukkannak kortárs politikai témák is, amiről azt mondtad, hogy Nagy-Britannia jelenlegi helyzete olyan borzasztó, hogy lehetetlen nem foglalkozni vele.

Nem is gondoltam bele ebbe egészen addig, amíg az első dalok ki nem jöttek, de tényleg annyira a mindennapjaink része, ami most zajlik Angliában és a világban, hogy ez egyszerűen folyamatosan ott van az emberek agyában, így természetesen módon jön ki szövegírás során is. A Brexit idején írtuk a dalokat, természetes reakció volt. Ezzel együtt nem gondolom, hogy mostantól politikus zenekar leszünk majd, és persze a dalok nagy része nem is erről szól.

Ezek szerint lesz folytatás?

Én úgy gondolom, hogy minden afelé mutat.

interjú: Dömötör Endre

A Ride november 2-án lép fel a párizsi Pitchfork Music Festival Paris 2017-en.

A SLOWDIVE-VAL IS SIKERÜLT INTERJÚT KÉSZÍTENÜNK VISSZATÉRÉSÜK APROPÓJÁN.

az új lemez: