„Vállalni a kockázatot” – Baroness-interjú

A sokak által a „savannahi Mastodon”-ként (a Mastodon ugye ma lép fel Budapesten) definiált Baroness két éve szinte szó szerint a halál torkából tért vissza negyedik, Purple című lemezével. Egy angliai buszbaleset következtében a frontember, John Baizley majdnem elvesztette az egyik karját, a ritmusszekció pedig ki is lépett, a zenekar a feloszlás szélén állt. Hogy mégsem így történt, sőt, napjaink egyik legkiemelkedőbb crossover zenekara erősebb, mint valaha, arra a lemez mellett bizonyíték volt az idei Roadburn fesztivál is, aminek nemcsak az egyik legjobb koncertjét adták, de Baizley még a kurátora is volt – sőt, a Recordernek is örömmel nyilatkozott.

Az interjú előtt azt mesélte a menedzsered, hogy amint meghallottad, hogy egy magyar magazinnak kellene nyilatkoznod, azonnal rávágtad, hogy persze, bármit. Különleges kapcsolatot ápolsz az országgal?

Bárcsak! Sajnos eddig csak egyszer játszottunk Budapesten (2006-ban a Dürer Kertben, a Torche társaságában – a szerk.), de nagyon szeretnék visszatérni! Az egy elképesztő koncert volt. Ha jól emlékszem, aznap több politikai tüntetés is volt, totális káosz, ráadásul el is tévedtünk. Már nem emlékszem, melyik utcában volt a klub, de a városban legalább négy különböző helyen is van olyan nevű utca. Szóval elsőre valami nagyon sötét környéken kötöttünk ki. De ez biztosan nem fog újra megtörténni, mert már nem én vagyok a frontember, a turnémenedzser és a sofőr egy személyben. (nevet)

Jól láttam egyébként, hogy az Amenra koncertjén te és Scott Kelly is beszálltatok két számba?

Igen! Egy-két hete Colin (az Amenra frontembere – a szerk.) megkérdezte, hogy nincs-e kedvem együtt játszani velük, én meg persze azonnal rávágtam, hogy de. Aztán csak felmentem és improvizáltunk, elképesztő élmény volt.

A Roadburn fesztivál idei kurátoraként mit mondanál, mi köti össze az általad összerakott program fellépőit?

Szerintem elsősorban az, hogy a legtöbb fellépő az úgynevezett csináld magad-színtérből nőtte ki magát, onnan indultak. Valamint abszolút a saját útjukat járják. Olyan zenekarokat akartam bookolni, amelyekről úgy gondoltam, hogy abszolút önazonosak, erős identitásuk van. Még a súlyosabb zenék kontextusán belül sincs előírva, hogy bármilyen szabályokat kellene követned. Ez mindig is lenyűgözött a különböző színterekben, hogy így is lehet.

Saját bevallásod szerint igyekszel naponta legalább egy új lemezt meghallgatni. Fontos számodra, hogy képben legyél azzal, hogy mik történnek a különböző zenei színterekben?

Nem tudom megmondani más zenészeknek, hogy mit tegyenek. Nem tudom, mi célt szolgál az, hogy valaki nem hallgat új zenéket. De szerintem, ha nem így teszel, nem érnek új hatások, ami miatt egyre nehezebb kreatívnak maradni. Főleg akkor, ha egy ideje már zenélsz és több albumod is megjelent már. Nem szeretném, hogy a Baroness-ből egy retro rock banda váljon, az elég unalmasan hangzik.

Mit gondolsz, mit „nyertetek” egyébként a pár évvel ezelőtti tagcserékkel?

Egy lehetőséget, hogy anélkül fejlődjünk, hogy igazán erőlködnünk kelljen. Ha a zenekarod fele, a ritmusszekciód lecserélődik, az egyrészt óhatatlanul kihat a hangzásra, másrészt az új zenészeknek más képességei is vannak. Más háttérrel rendelkeznek, másképp játsszák ugyanazt a stílust. Nick (Jost, basszusgitáros – a szerk.) és Sebastian (Thomson, dobos – a szerk.) teljesen másfelől érkezett, rengeteg olyan ötletük volt, amire nem számítottam és ami beszivárgott a zenénkbe. Az egész egy olyan dolog volt, amit nem láthattam előre és nem is akartam – elvégre ki szeretné, hogy kilépjenek a zenekarából? De ha így történik, sok sikert kell kívánnod nekik és talán ők hozták az okosabb döntést, nem én. (nevet) Úgy kell tekintened a változásra, mint egy jó dologra. Különben nem adod meg magadnak a lehetőséget a fejlődésre. Szóval így kellett tennem.

Vannak egyébként olyan dolgok, amiket a baleseted óta nem tudsz már megcsinálni a sérült kezeddel?

Persze, sok mindent, eléggé szívás. De gitározni még mindig tudok és igazából ez számít. Egy kicsit óvatosabbnak kell lennem, ennyi az egész.

Ha pár szóban kellene jellemezned a Baroness eddigi négy lemezét, mit mondanál róluk?

Mindegyik jobb, mint az előtte lévő. Tudod, bizonyos értelemben a Baroness esszenciája számomra az, hogy fejlődünk. Nem ismételjünk magunkat túl gyakran. Minden albumunkkal igyekszünk kipróbálni valami újat, olyan dolgokat, amiről pár éve vagy úgy általában nem hittük volna, hogy képesek leszünk rá. Mindig azon vagyunk, hogy még jobb számokat írjunk, ami kihívás.

A kezdetektől fogva tudtátok amúgy, hogy minden lemezeteket egy szín alapján fogjátok elnevezni (fent sorban a Red - 2007, a Blue - 2009, a Yellow & Green - 2012 és a Purple - 2015)?

Nem, igazából viccnek indult az egész, de aztán megszerettük és érdekes volt ezzel a koncepcióval dolgozni. De nem hiszem, hogy még sokszor elsüthetnénk, volt már négy albumunk, amit színek után neveztünk el. (suttogni kezd) Amúgy is: kezdünk kifogyni a színekből!

A Purple volt az első lemez, ami a Relapse Records helyett már a saját kiadótoknál, az Abraxan Hymns-nél jelent meg.

Igen. Megvolt erre a lehetőségünk és éltünk vele. Az évek során összeállt egy erős csapat, akikkel dolgozunk és szerintem fontos megjegyezni, hogy ahogy telnek az évek, nem feltétlenül leszel még önellátóbb. Gyakran azok az emberek, akik az egyes színterek mögött állnak, a producerek, a roadok és így tovább, akikkel több-kevésbé napi szinten dolgozol, segítenek elérni a céljaidat. Adódott egy ilyen lehetőség, és úgy gondoltam, hogy így még inkább függetlenek tudunk lenni. Kevesebb ember lenne érintett a dolgokban, de mi választhatnánk ki a számunkra legmegfelelőbbeket. Totális művészi szabadságot élveznénk, nem kellene attól félnünk, hogy valaki belenyúl a lemezeinkbe vagy azt mondja, hogy ezt nem lehet.

Történt ilyen a Relapse-nél?

Nem, de nem akartam megvárni, míg ez változik. Plusz, még egy lépés a függetlenség felé mindig jó ötlet, még ha ez azt is jelenti, hogy otthagysz valamit, amivel amúgy teljesen elégedett vagy. Számomra jobb vállalni egy olyan kockázatot, ami illik a mentalitásunkhoz, mint megmaradni a biztonságos és ismert felállásban.

Amikor a grafikusi munkáidról kérdeznek (Baizley felelt a Baroness-lemezek mellett a Black Tusk, a Kvelertak – lent a 2013-as Mier albumuk borítója –, vagy a Skeletonwitch egyes borítóiért – a szerk.), mindig kiemeled, hogy rengeteg teológiával, filozófiával és mitológiával kapcsolatos könyvet olvasol mielőtt elkezded megtervezni magát a művet.

Ez lényegében a procedúra első lépése. Minden az élményekre alapul és arra, hogy én hogyan kapcsolódom az adott élményhez. Nem szoktam túl specifikus lenni, szóval a Baroness szövegek nem úgy szólnak, hogy „felkeltem, megreggeliztem, aztán megsétáltattam a kutyám...” – én nem így működöm. Inkább csinálok egy mentális pillanatképet arról, hogy hogy érzem magam, min megyek épp keresztül és hogyan kapcsolódok hozzá, ami egyfelől konkrétabb számomra, de elég teret hagy másoknak. A zene egyfajta kommunikáció, ami szélesebb tömegeknél is működik, szóval minél ismerősebb a közönségünknek az amit mondunk, vagy csinálunk, annál jobb, mert akkor létrejön egy dialógus. Nem kell beszélnünk egymáshoz, elég hogy ugyanazt érezzük.

Másképp működik ez, mikor nem a Baroness-nek tervezel grafikákat?

Persze, akkor inkább úgy közelítem meg a dolgot, mint egy rajongó. A Baroness-nél meg ez színtiszta önkifejezés. Illetve, mondjuk egy Kvelertak-borító esetében is, de ott az ő zenéjüket használom arra, hogy beindítsam a gondolkodásomat.

Van egyébként olyan munkád, amelyre kiemelkedően büszke vagy?

Hm. A Purple. Talán érzelmileg az rezonál a leginkább velem és nyilvánvaló okokból azt tartom a legfontosabb lemezünknek. Nagyon büszke vagyok rá.

interjú: Kollár Bálint

a Purple: 

a zenekar próbál 2017 májusában: