Laura Marling: Semper Femina (lemezkritika)

Laura Marling hatodik briliáns albumát adja ki zsinórban, ez manapság elképesztő és ritka teljesítmény. Akik a friss Enyedi Ildikó-film apropóján ismerkedtek meg az énekes-dalszerzővel (egy 2010-es, a második lemezéről származó szerzemény a film kulcsdala), azok egy kivételes pálya első szakaszát pótolhatják be. Kezdve ezzel a nőiséget vizsgáló, szuper, friss LP-vel.

Kiadó: More Alarming

Megjelenés: 2017. március 10.

Stílus: kamarafolk, jazzpop

Kulcsdal: Don’t Pass Me By

Az elmúlt tíz évben talán senki nem épített olyan erős, egységes, annyi jó lemezből álló életművet a dalszerző-előadók mezőnyében, mint a brit Laura Marling. Ma már tényleg nem is az egyes lemezek az igazán csodálatra méltók, hanem az a megingathatatlan tempóban és minőségben érkező kreativitás, ami az összes kiadványát jellemzi. Kilenc év alatt hat egyformán jelentős album. Ilyet ma már szinte senki nem tud felmutatni, legalábbis a figyelem középpontjában alkotók közül biztosan senki. Joni Mitchell hetvenes évekbeli lemeztermése például jó analógia, már csak azért is, mert Marling zenei karakterének formálódása is mutat hasonlóságot Mitchellével. A kétezres évekbeli második brit folkszíntéren (az első ugye az ezredforduló utáni new acoustic movement volt), a dél-londoni nu-folk szcénában feltűnt Marling szorosan kötődött a két vezető zenekarhoz (Noah And The Whale, Mumford And Sons), járt is vele mindkét együttes frontembere, de a 18 évesen már nagylemezzel debütált énekes-gitáros dalai minőségével mindkettőt alaposan lekörözte.

2007-es EP-i, kislemezei és az említett 2008-as Alas I Cannot Swim LP még akusztikus gitár dominálta, finoman kamarapoposított, tiszta és megunhatatlan, briliáns szövegezésű folkanyagok, de a folytatás lemezről-lemezre új jegyeket hozott. A 2010-es I Speak Because I Can egyszerre karcosabb és elmerengőbb, sötétebb, a 2011-es A Creature I Don’t Know még személyesebb, sajátos megszólalást találó, jazzfolkosabb, a 2013-as Once I Was An Eagle érett és magabiztosan minimalista, a 2015-ös Short Movies már Amerikában rögzített, változatosabb, folkrockosabb kiadvány. Marling ráadásul a kimagasló kortárs szövegírók egyike, akár szerelemről, akár nőiségről, akár más témákról szól, mindig kifinomult, meglepő módon teszi. A hatodik Semper Feminán az előző lemez szertelenebb megszólalása kapott némileg strukturáltabb keretet, de a sokszínűség ezúttal is megmaradt. A hangzás az életmű eddigi legszokatlanabbja, egészen új hangszínekkel, effektekkel a gitáron – jót tett az anyagnak az új producer, Blake Mills. A dalok ezúttal is kimagaslóak, a pályafutás legdöbbenetesebb ténye, hogy már vagy hetven hibátlan van belőlük. Ezúttal a korábban már többször is hangsúlyos szerepet kapott nőiség az egyértelmű főtéma. Sokszor lehetetlen eldönteni, hogy megfigyelő vagy résztvevő az előadó, és bár ezt nem is feltétlenül kell, az ebben rejlő játékosság szintén lebilincselő. Akárcsak ez a szeszélyesen és kitartóan továbbalakuló, de mindig önmagát adó énekesnő és életműve.

9/10

Dömötör Endre

a friss lemez: 

a Soothing Laura Marling által rendezett klipje, egy trilógia első része: 

a Next Time videója, ezt is az énekesnő rendezte: 

és a záró The Valley-videó is Marling-alkotás, természetesen: