Kero Kero Bonito: Bonito Generation (lemezkritika)

Pontosan egy éve helyeztük Globálradarunkra az akkor különben már jó ideje működő Kero Kero Bonitót, merthogy nagyon vártuk a szuper korai mixtape után a rendes nagylemezes bemutatkozást is. Na, az végre megérkezett. És kevés vidámabb lemez volt nála 2016-ban.

Kiadó: Double Denim

Megjelenés: 2016. október 21.

Stílus: electro-bitpop, picopop, bubblegum bass

Kulcsdal: Lipslap

A 2013-ban Londonban alakult Kero Kero Bonito lélekben természetesen japán, hiszen elsődleges inspirációja a japán elektronikus popzenékből, a j-popból, a picopopból ered. Emellett azonban rengeteg más hatás egyesül még a trió zenéjében: ott van a chiptune/bitpop, a videójáték-zenék, a PC Music-közeli bubblegum bass (az egyik tag, Gus Lobban Kane West néven ebben a zsánerben is nagy név), ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek dance-popja, a klubos trap, a hiphop (bár Sarah Midori Perry énekes-rapper manapság már jóval kevesebbet mc-zik, mint a kezdetekben). Na és úgy nagy általában a vidámság. A melengető hatású, végtelen kedvességet árasztó zene persze át tud tévedni a túlcukrozott tartományba, de szerencsére ezt csak nagyon ritkán teszi.

A korai kiadványokhoz, főképp a bemutatkozó mixtape-hez (Intro Bonito - 2013) képest itt már kevesebb nyoma van az edgy megoldásoknak, a Kero Kero nem akar túl okos, túl kúl lenni, pedig nyilván menne az Kane Westtel a fedélzeten. Azt persze egyszerre lehet sajnálni és üdvözölni, hogy a három évvel ezelőtti mixtape és a friss album között kiadott legtöbb kislemez (a legfrissebbeket leszámítva) hiányzik innen, hiszen azok dögösebb zenekart mutattak, viszont az album egységessége meg azt sulykolja, hogy határozott, jól kitalált irányba halad a Bonito. A slágeres beharangozó dalokkal feldobott első stúdióalbum tehát inkább szépen polírozott, de kerekre csiszoltsága mögött végig masszív tartalom, több réteg lüktet a dalokban. Ez biztosítja, hogy ne csak a noveltyfaktort, a bájos cukiságot érezzük bele és gyorsan eldobjuk, mint egy félig csócsált, ragadós vattacukrot. Ennek értelmében a Bonito Generation egy ügyesen felépített album, tele finom humorral, remek dalokkal, egyre fokozódó tempóval (egyértelmű csúcspontok a Lipslap és a Trampoline) és Midori Perry előadásában egy olyan pszeudo-naiv karakterrel, amely úgy narrálja végig a lemezt, hogy egy pillanatra se hisszük valódinak, ugyanakkor művisége sem tolakodó, mert szerepe szerint – és ezt az angol-japán kétnyelvűség is erősíti – folyton kikacsint a hallgatóra: „can’t believe I have to rap on tracks so you get it”. Duplacsavar, hogy ebbe a fiktív álomvilágba majdnem mindennél jobban vágyunk: 2016 végén annyi sötét dolog zajlik a világban, hogy a Kero Kero Bonito kínálta öröm több mint kívánatos.

9/10

Dömötör Endre

a friss lemez: 

a Trampoline klipje: 

a Break videója: