The Cure – Magyarországon egész biztosan az öt leginkább rajongott zenekar egyike, amely október 27-én végre ismét Budapesten ad koncertet. Bemutatni tehát nem kell Robert Smith együttesét, azt viszont érdemes körbejárni, hogy 2016-ban mit ér a vaskos, negyven éve formálódó életmű. Koncert pontosan egy hónap múlva, cikk a 45. Recorder magazinból most.
Egy éve jött a hír, hogy újra világkörüli turnéra indul a rocktörténelem egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb zenekara, a Robert Smith vezette The Cure. Új albumról egyelőre nem szól a fáma (nyolc éve váratják a rajongókat, a korábbi leghosszabb albumszünet négy év volt), és bár rögtön a menet májusi nyitányán két, eddig soha nem hallott dalt is bemutattak, ezzel kapcsolatban továbbra sincs konkrétum. Ez talán furcsa, de inkább az az egészen elsöprő erejű érdeklődés az érdekes, amit ennek ellenére is kiváltott Robert Smith és legendás formációja. Hogy jutottak el idáig? Mik a legfőbb attribútumaik? Mi a titka mágikus vonzerejüknek, amivel a sokadik generáció fejét csavarják el egy életre?
A túlélők
Szóval most mindenki repes az örömtől, de nem volt ez mindig így. A zeniten túl, korábbi érdemeik elismerése mellett inkább a fanyalgásból jutott ki nekik, mintsem az ajnározásból. A Cure 1993-tól nem volt könnyű helyzetben: a szaksajtó elfoglalta magát másokkal, esetükben pedig tagcserék, hosszúra nyúlt szünetek, megosztó lemezek váltották egymást a korábbiaknál egyre visszafogottabb érdeklődés mellett. Hiába emlegette őket az ezredforduló környékén legfontosabb hatásai között egy sor nagyszerű zenekar (The Smashing Pumpkins, Manic Street Preachers, Placebo, Mogwai, Interpol, The Rapture, AFI, Deftones, Korn, Tool és így tovább), bár ikonikusak maradtak, egy ideig margóra szorultak. Viszont a Cure sokat és lényegében folyamatosan koncertezett. Ebben pedig mindig kivételesen erősek voltak és legfőképpen ez bizonyult túlélésük zálogának. Ugyan máig az aranykor dalaira fókuszálnak leginkább, bármilyen felállásban izgalmasan tudják újradefiniálni magukat.
A kétezres évek közepétől ismét temérdek, a zenei világ legkülönbözőbb szegleteiben felbukkanó ígéretes művészt (Neils Children, The xx, Foals, Editors, Crystal Castles, Metronomy, Arcade Fire, Ariel Pink, Mode Moderne, Soko, Beach House, Wild Nothing, Drab Majesty, Diiv, Them Us Are Too stb.) ihlet meg folyamatosan a „curesound”. Bár nyolc éve nincs új albumuk, most mégis sorra érkeznek az emelkedett hangulatú beszámolók maratoni szettjeikről és az elismerő összegzések az életműről. Nagyon úgy tűnik, hogy a Cure újra megkérdőjelezhetetlenül fontos zenekar lett. Nem valószínű, hogy mindez kizárólag az együttes szép korának tulajdonítható, vagy a jogos félelemnek, hogy lesz-e még alkalmunk színpadon látni őket a jövőben. De akkor vajon minek?
A közös nevező
1976-os indulásukat követően egyrészt vitán felül behúzták a máig ható és végtelenül kreatív nyolcvanas éveket. Továbbá képesek voltak folyamatosan megújulni, legalábbis törekedtek rá. Gyökereiket Hendrix, Bowie, a Beatles, a Pink Floyd, a Roxy Music és a Thin Lizzy környékén találjuk, ami persze nem egyedülálló, de miközben a saját útjukat járták, nagyban hatottak pályatársaikra és érzékenyen rezonáltak is rájuk. A Cure első tizenöt évében szivacsként szívta magába és formálta saját képére a kortársak (Joy Division/New Order, Siouxsie And The Banshees, Echo And The Bunnymen, Cocteau Twins, Felt, The Wake, The Cleaners From Venus, Slowdive, Cranes, Ride stb.) kétségkívül innovatív világát, azokat a megszólalásokat, amik sok esetben megrekedtek volna a különböző (szub)zsánerekben. Ez többségében időtlen és ma is érvényes dalokat eredményezett.
Vitalitástól duzzadó posztpunkkal álltak pályára, majd a gótos levertség és eszementség csúcsra járatása után kaleidoszkópszerűen pszichedelikus, egyszer jangle/dreampop, máskor kifejezetten darkwave-ízű, hol meselemezeket idézően bájos, légies, hol ijesztően sötét zugokban kesergő, nagybetűs dalokat és – nem utolsósorban – slágereket írtak. A kilencvenes évek kezdetére nyilvánvaló volt, hogy a Cure olyan alapokon áll, amivel könnyedén betölti egy három évtizedet összekötő híd szerepét. A Cure zenei kapudrog lett: ha velük kezd az ember, bárhol kiköthet. Kislemezeikkel azokat is megnyerték maguknak, akik albumaik összetettségével, vadabb mélységeivel már nem akartak megbirkózni. Cserébe elképesztően sokszínű és lojális közönséget kaptak.
A hívek
Bár egyesek előszeretettel írják le szomorú, fekete masszaként követőiket, kifejezetten élvezetes és tanulságos mulatság a legkülönbözőbb zenekaros pólók vizslatása a Cure-koncertek kezdete előtt. Rajongóik többsége persze a gitárzenék zaklatott, félhomályos terepéről érkezik, de ott vannak azok ezrei is, akik pusztán egy-egy rádióból is ismert daluk miatt vesznek belépőt. Robert Smith ugyanis kétségkívül minden idők egyik legpengébb dalszerzője, aki megjelenésével, egyedi hangjával ráadásul könnyen bálványozható is. Az egyébként kifejezetten humoros frontember egyedülálló abban, ahogyan egy személyben alakítja az örök/lángoló/kihűlő szerelem mitikus, kiborult trubadúrját és tiniszobák bumfordi teddy mackóját. Erre épül a Cure jellegzetes vizuális világa is, amelynek például Tim Burton-i lenyomatai tovább erősítették nem csak imázsukat, de pozíciójukat is a mainstream popkultúrában. Ez nyilván hat a gyerekekre és nem kevés felnőttre is. Nincs ebben semmi rossz, mennyivel nehezebb mondjuk Radiohead-fannak öltözni.
THE CURE-DALCÍMEK HORRORKÉPREGÉNYEK BORÍTÓJÁN ELEVENEDNEK MEG.
Tény, hogy ma már kissé gyűrött a frontember Siouxsie Sioux-tól nyúlt maskarája, de továbbra is hipnotikusan szuggesztív előadó (és kimagasló gitáros – ezt a kelleténél ritkábban szokták hangsúlyozni), aki kisugárzásával képes maga mellé állítani a legkülönbözőbb generációk képviselőit is. Nem sok matuzsálem korú banda fellépésén látni tömegével az öregek mellett csatakosra izzadt, üdvözülten vigyorgó tiniket is. Ettől a tisztelettel, áhítattal kevert hisztérikus imádattól izzik számtalan rajongói oldaluk, és még a legfrissebben feltöltött koncertvideóik alatt is rengeteg tizenéves számol be szinte megtérés-szerű élményéről, ami egyszerre ijesztő és megható. És érthető.
Élőben
Oké, hogy a nagylemezek Robert Smith és kompániájának külön bejáratú, de kismillió ablakos panoptikumai, amelyekben hosszú évekig élvezettel lehet bolyongani, a Cure igazi látványossága a koncert. Amit legtöbbször a lenyűgöző, szórakoztató jelzőkkel illetnek a látogatók. Ja, meg azzal, hogy hosszú és kimerítő. Hálából tényleg minden igényt kielégítő műsort adnak, gondosan porciózva minden korszakuk himnuszait, slágereit, ritkaságait. A setlist, néhány mozdíthatatlan darabon, kötelező körön kívül folyamatosan változik. Bevett gyakorlat Smith-éknél, hogy jeles évfordulókon az aktuálisan kitüntetett lemez köré építik, illetve azt hangsúlyosan párba rendezik egy másikkal. Számos variációra van lehetőség, de miután az idei turné neve egyszerűen The Cure 2016, maradjunk abban, hogy negyvenévnyi muníció vár ránk.
Fenyvesi Dávid
Hallgasd újra!
A Cure-kánonban vannak megdönthetetlen klasszikusok (Pornography - 1982, The Head On The Door - 1985, Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me - 1987, Disintegration - 1989), személyes preferencia szerint rangsorolt további jó lemezek és mi tagadás, akadnak nagyon vegyes megítélésű kiadványok is. Íme, öt album, amivel általában méltatlanul bánnak el. Megosztó, lesajnált és a kánonon kívül eső, ritkán citált, mégis erős lemezek:
(1984)
A tartózkodás tárgya a klasszikus érából a ’84-es The Top. Pedig piszkosul eredeti és ravasz matéria, ami kissé nyersen, de izgatóan vetíti elő a legsikeresebb periódus agyonmagasztalt sokszínűségét. Latinos, keleties témákkal, pánsíppal, szaxofonnal felütött pszichedéliája elsőre talán fullasztó, de párját ritkító sűrítmény. Megítélése az idő múlásával fokozatosan csúszott át ignorálásból dédelgetésbe.
(1996)
Hasonló utat jár be a ’96-os Wild Mood Swings. Anno a kritika nehezen viselte, hogy a gót archetípus szerepéből bátran kivetkőzött a zenekar, pedig finom és gazdag hangszerelése, humora miatt érdemes bíbelődni vele.(2008)
A sorlemezek végén a 4:13 Dream torzója áll. Duplaként tervezték, szimpla lett – így nincs meg a teljes kép az anyagról, de akinek van füle, a szakadt, garázsos hangzáson keresztül is díjazza fesztelenségét, tökösségét és nem a szintiszőnyegek hiányán háborog.
(1990)
Darkok a táncparketten: a ’90-es Mixed Up partizenékkel kokettáló anyaga jó poén volt a grandiózus Disintegration után és érdekes módon szépen öregedett. Igaz, olyan e-zenei arcok éreztek rá a Cure-ra itt, mint Paul Oakenfold, Steve Osborne, François Kevorkian, Mark Saunders és William Orbit.
(1993)
Végül itt a viszonylag radar alatti koncertlemez, a Paris ’93-ból. Apokaliptikus indításával, szipogós kislemez-csokrával, a közönség eksztatikus áriázásával a keménymagnak szóló megindító vallomás. Robert Smith éneke itt minden korábbinál megrázóbb, kitárulkozóbb.F.D.
