Teenage Fanclub: Here (lemezkritika)

Teenage Fanclub. A skót popzene egyik csúcsa. Volt, mondjuk könnyű szívvel, erről a ma már kedves, kicsit öreges, nagyon nyugis zenekarról. Vagy még mindig nagyon tudnak? A Here című tizenegyedik nagylemezük több ennél? Kiemelkedik az idei albumtermésből? Nézzünk csak a nyitóképre! A 45. Recorder magazin egyik kiemelt kritikája következik. 

Kiadó: Pema

Megjelenés: 2016. augusztus

Stílus: klasszik gitárpop, janglepop, powerpop

Kulcsdal: I’m In Love

A feldolgozhatatlan lemezdömpingben még az ismert, esetleg általunk szeretett előadók albumai is könnyen el tudnak veszni. Ja, ez megint olyasmi, ami már volt sokszor. A Teenage Fanclubra is igazak a fentiek: a kilencvenes évek második felében elért csúcspont után átlagosabb stúdiólemezek (Howdy! - 2000, Man-Made - 2005) és lazító – slacker lofi-garázsrockoló – mellékprojektek (a Half Japanese-frontemberrel, Jad Fairrel közös 2002-es, velvetes Words Of Wisdom And Hope) jöttek. A hangzás persze többnyire ugyanolyan volt (az elejét és a faires lemezt leszámítva az egész karrier alatt), de a kicsit gyengébb dalok, az ihletnél hiányzó szikra miatt, érdemeik elismerése mellett, könnyen el lehetett engedi a skót zenekart. És ilyenkor van, hogy az olyan, ismét remek formát mutató album, mint az öt évvel ezelőtti Shadows nem jelez a radarunkon, pedig milyen szuper is volt!

Akárcsak a Here című új lemez. A kései időszak stabilizálódott, billentyűst is bevető öttagú felállásának időtlenséget és végtelen nyugalmat árasztó alkotásai. A dalszerző trió (Norman Blake – ének, gitár, Raymond McGinley – ének, szólógitár, Gerard Love – ének, basszusgitár) persze a kezdetektől változatlan, és az is hamar kialakult, hogy nagyjából egyenlő arányban osztoznak a dalokon, azaz három egyformán erős szerző-énekes könnyedén összerak egy kimagasló lemezt, pláne, hogy mostanában már csak öt-hat évente érkezik egy újabb (oké, közben szólólemezek és mellékprojektek is mennek: Jonny, Lightships, Snowgoose, The New Mendicants). A noisy-alterockos indulás (A Catholic Education - 1990, The King - 1991) után a zajpopot és a TFC-hangzás zálogát jelentő Buffalo Springfield-Byrds-Big Star-féle powerpopos, harmóniavokálos időtlenséget keresztező 1991-es csúcslemez, a Bandwagonesque a kimagasló zenekarok közé emelte a Fannies-t, a nimbuszt a rockosabb, kicsit gyengébb 1993-as Thirteen rombolta, a perfekt, klasszicizált Grand Prix (1995) és még nyugisabb Songs From Northern Britain (1997) meg emelte. Tehát itt egy öreg zenekar, túlélők, csoda, hogy még élvezik, hogy néha írjanak egy albumot, amik mostanában meg csodaszámba mennek, olyan jók. A Here a Shadows-nál is klasszabb, a lassabb, csendesebb lemez után ez ismét kicsit zajosabb, tempósabb, mint a Man-Made volt, csakhogy annál meg pláne sokkal izgalmasabb, örökérvényű powerpopdalokkal teli kiadvány. Fiatalokat megszégyenítő.

9/10

Dömötör Endre

a friss album: