Ha karibi zene, akkor nyár, ha nyár, akkor karibi ritmusok – amennyire gazdag és színes a Karib-térség szigeteinek saját zenei kultúrája, annyira leegyszerűsítően és beszűkülten kezeli azt a mi zenei kultúránk. De ahogy Rihanna idei slágere, a januárban megjelent, borús-melankolikus Work jelzi, ideje lenne túllépni a sztereotipizált karibizene-képleten.
Amikor karibi nyomok után kutatunk az euro-atlanti világrész modern popzenéjében, nem egyirányú, onnan-ide folyamat eredményeit fürkésszük, hanem több évszázados oda-vissza hatások lenyomatait a mi végünkön: a karibi térség zenéje eleve európai (gyarmatosító), afrikai (rabszolga) és bennszülött kultúrák keveredésének eredménye, valamennyi átszivárog belőle a nyugati könnyűzenébe, amelyből pedig közben folyamatosan merít. Ennek a kölcsönös megtermékenyítési játéknak a legaktívabb, leginkább szem előtt lévő szereplője Jamaica; az ottani vegyes eredetű műfajok, a ska, a reggae, a dancehall, a dub a világ minden táján meghonosodtak, illetve eltérő mértékben befolyásolták az európai/észak-amerikai zenét: a reggae gyakorlatilag beépült a fehér zenei nyelvbe (a Beatles Ob-La-Di, Ob-La-Dájától a Police-on át, mit mondjunk, a kanadai MAGIC! Rude című két évvel ezelőtti nyári slágeréig), a dancehall erőteljes hatást gyakorolt a hiphop alakulására, dub nélkül nem lenne dubtechno és dubstep, ja, és ne felejtsük el (vagy igen?) a skapunkot.
NAPFÉNYES JAMAICAI ALBUMOK - NEMCSAK NYÁRRA.
A dancehall ritka jó pillanata
A mostani dancehall-hype Észak-Amerikában tehát nem nélkülözi az előzményeket, tágabb kontextusban és a dancehall történetét tekintve sem: a műfaj először a kilencvenes évek elején kapott ott komolyabb push-t, de mainstream sikereket csak a kétezres évek elején könyvelhetett el, Sean Paul és Shaggy révén. 2005-ben aztán berobbant Rihanna, akinek az első albuma büszkén hirdette karibi gyökereit, a Barbadoson is népszerű dancehall/reggae (vagy inkább az ottani variáns, a ragga soca, lásd a sláger Pon De Replay) stíluselemeinek felvállalásával. RiRi azóta is igyekszik megtartani dalaiban ezt a vonalat, amit az elmúlt tíz évben csak kevesen erősítettek következetesen/kitartóan rajta kívül, közülük is talán a leghatásosabban Nicki Minaj. A dancehall majdhogynem visszaszorult az undergroundba, ott viszont virult, köszönhetően olyan elkötelezett szekértolóknak, mint a brooklyni Mixpak kiadó, amely a nagyközönség felé exponálta a műfaj jelenlegi nemzetközi áttörés-esélyes üdvöskéjét, Popcaant (jobbra a képen). A fiatal jamaicai korábban fícsöringelt a rapper Pusha T egy számában, amit aztán Kanye West hangmintázott a Yeezus-on, tavaly Jamie xx, idén az AlunaGeorge és Drake egy-egy dalában szerepelt, bár utóbbi vendégrésze végül nem jelent meg, dacára a kölcsönös tiszteletnek. Helyette a Views albumra hangminta került Popcaantól, na meg olyan dancehall-nagyágyúktól, mint Mavado és Beenie Man, mutatva, hogy Drizzy a műfaj pártolója. A kanadai rapper-énekes lemezén a Popcaan-szemplinges dalban Rihanna énekel, akinek Drake a partnere a Workben, amelynek az alapja egy 1998-as dancehall riddim, és ezzel ez a kör bezárult – ennél nagyobb löketet nehezen kaphat a dancehall, mint amit ettől a két világsztártól kapott rövid időn belül (említést érdemel még kitartó népszerűsítő munkájáért a Major Lazer). Hogy ez elég lesz-e arra, hogy a Jamaicából importált zene iránti, kereskedelmi média által irányított tömegérdeklődés ne csak egy újabb fellángolás legyen, az összetett és bonyolult kérdés (olyan tényezőkkel, mint a zeneipari szegregáció, a közönség faji előítéletei, a jamaicai előadóknál előforduló vízumszerzési nehézség és törvényszegő hajlam), mint ahogy azt sem tudni, sikerül-e szervesebben bedolgozódnia a dancehallnak napjaink nyugati popzenéjének szövetébe, mindenesetre most van egy ritka jó pillanata.
A Karib-térség kulturális kisajátítása
Ahogyan voltak jó pillanatai más karibi műfajoknak is az elmúlt száz évben. Az 1920-as években a rumba járta, a harmincas-negyvenes években a mambo dívott, de ezekben az évtizedekben minden afrokubai tánc és zene hódított (mint ahogy aztán az 1996-ban bemutatott Buena Vista Social Club film folyományaként a kilencvenes-kétezres évek fordulóján ismét). Az ötvenes években a Trinidad és Tobago szigetéről eredő afrokaribi tánczene, a calypso iránt őrült meg a világ, Harry Belafonte 1956-os, Calypso című albumán megjelent Banana Boat Songjának hatására (jóval később, 1989-ben A kis hableány Disney-razfilm egyik betétdala hozta vissza egy villanásra a calypsót, 1990-ben Jean Michel Jarre a Cousteau kapitány emlékének szentelt albumán vette elő a stílust, egy nagy ugrással, idén pedig az Avalanches dolgozott át egy régi calypso-slágert 16 év szünet után kiadott második albumán). A hatvanas években New Yorkban kubai és Puerto Ricó-i származású fiatalok megcsinálták a maguk latinos/afrokubai beütésű soul/funk zenéjét, a boogaloo-t; a hetvenes években ugyancsak New Yorkból indulva a tánciskolákat levette a lábáról a salsa, miközben a new és no wave színteret is elérte a karibi-hullám (fő „áldozata” ennek a Kid Creole And The Coconuts - balra a képen).
A nyolcvanas években Franciaországban komoly tábort mozgatott meg a Kongó-medence térségében kialakult, karibi és latin elemeket magába olvasztó soukous (melynek legnagyobb sztárja az idén áprilisban elhunyt Papa Wemba volt, gyorsabb variánsa, a kwassa kwassa ihlette a Vampire Weekend Cape Cod Kwassa Kwassa című 2008-as dalát), illetve az országhoz tartozó két kis karibi sziget, Guadeloupe és Martinique saját fejlesztésű karneváli zenéje, a zouk (ami még cuki popzenekart is kitermelt, a Zouk Machine lánytriót - jobbra a képen); a kilencvenes évek második felében Puerto Ricóban megszületett a dancehallt, latin hiphopot, socát, illetve salsát és más helyben kultivált zenéket ötvöző reggaetón, hogy aztán ez a gettóműfaj a következő évtizedben bevegye a mainstream slágerlistákat (via Pitbull); akárcsak a Trinidad és Tobago-i calypso oldalhajtásaként a hatvanas évek óta virágzó soca, mely az elmúlt tizenöt évben be-betáncol a nemzetközi köztudatba egy-egy dallal (Baha Men: Who Let The Dogs Out? 2000-ben, Kevin Lyttle: Turn Me On 2004-ben, Bunji Garlin: Differentology 2013-ban), melyek inkább a nyugati ízlést kiszolgáló higítmányok. Ez persze az általános helyzet, a karibi műfajok beemelése a nyugati popzenébe inkább az egzotika-faktorra, a „forró, nyári hangulatra” hajt és tiszta kulturális kisajátítás. Ettől eltekintve a végeredményben nincs sok kivetnivaló – na jó, a pálmafás óriásposzter giccsszintjével egyenlő tropical house-ra műanyag steel drumsotól, kamu pánsípostól, Justin Bieberestől nincs mentség.
Forrai Krisztián
