What The FAQ – Soma Mamagesa

Létezik olyan, aki nem ismeri Soma Mamagesát? Az énekes-író-műsorvezető-spirituális tanító május végén ünnepelte ötvenedik születésnapját VANAVAN nevű új zenekarával, alább pedig tovább ismerkedhetünk vele. What The FAQ-interjú a 43. Recorder magazinból.

Mi a legkorábbi emléked?

Nem annyira pozitív. Hároméves koromban elvitt a szirénázó mentő baloldali vesemedence-gyulladással és várom a kórházban anyáékat, kicsi rácsos ágyban fekszem, közel az ágy széléhez. Anyáék meglátogatnak, tudom, hogy vége a látogatási időnek, de ők azt mondják, hogy mindjárt visszajönnek, hoznak még csokit én meg mondom nekik, hogy nem kell csoki, csak maradjanak. És az anyám sírva elmegy. Ez az első emlékem.

Mi volt a gyerekként elkövetett legnagyobb hülyeséged?

Egyszerre hülyeség volt és olyan dolog, amiért hálás vagyok, mert meghatározta az életemet. Krónikus bronchitis-es voltam két-hároméves koromtól kezdve, ezért nem lehettem sem bölcsődés, sem óvodás, közösségi életre alkalmatlannak számítottam, rengeteg injekciót kaptam. Emiatt hatéves kerültem először közösségbe, iskolába. Hajdúnánási voltam és akkor tapasztaltam életemben először azt, hogy a gyerekek hetven-nyolcvan százaléka nagyon erős hajdú-bihari akcentussal beszél. (Soma itt átvált erre) Mán, oszt, vót, he. „Vóatatók keresztanyuuékná?” „Jóau vóat?” Én pedig azt éreztem, hogy nagyon kilógok. Nem elég, hogy jóval magasabb vagyok, mint a többiek, hogy elképesztően dús hajam van – majdnem olyan, mint ma, csak majdnem egyenes verzióban, nagy hullámokkal – de másképp is beszélek, nem ilyen akcentussal. És a gyerekek nem akarnak mások lenni, a közösséghez akarnak tartozni. Úgyhogy még ekkor, elsős koromban kitaláltam, hogy az nincs rendjén, hogy ennyi mindenben különbözöm a többiektől, ezért másnap én is ezeket a szavakat fogom használni. Így is tettem, de senki nem figyelt fel arra, hogy valami megváltozott. Hazamentem és nagyon rossz érzés töltött el. Hatévesen nyilván nem ismeri az ember azokat a fogalmakat, hogy árulás, önbecsapás, de akkor meghoztam azt a döntést, hogy nem baj, akkor én ilyen vagyok, nem fogok más szavakat használni, nem fogok mást csinálni. Magasabb vagyok, „hombár” fejem van,(ez apám jelzője, aki agrármérnök volt, és a hombár nagy méretű takarmánytároló), másképp beszélek, ez van. Alapdöntés volt az életemben, hogy önazonos legyek, és vállaljam azt, aki vagyok.

Ha visszamehetnél az időben, milyen tanácsot adnál a tinédzserkori önmagadnak?

Hogy ne gyártsak akkora elképesztő problémát abból, hogy az osztály szépéhez képest én más adottságokkal rendelkezem. De még ezt se javasolnám, mert még ebből is előnyöm származott, hogy magasabb és nagyobb darab voltam, és nem szabályos szépség vagyok. Amikor tizenegy évesen megjött a menstruációm, a hajamon az első néhány centi átalakult ilyen gyűrűs, hónaljszerű, sprőd szőrré. Az borzalmas folyamat volt. Nem ilyen göndörön születtem, hanem hormonális változás miatt alakult át a hullámos, selymes, fényes hajam azzá, amilyen most is. De megtapasztalni szörnyű volt. Ami ma a védjegyem, azért hat évig borzasztóan szenvedtem. Majdnem minden este sapkát, vagy kendőt húztam, amitől másnap délelőttig még úgy-ahogy állt valahogy a hajam, de délutánra visszagöndörödött, viszont a vizes haj egész éjszakai lepréselésétől korpás lett. Akkor még nem voltak erre samponok, úgyhogy mentünk anyukámmal a Bőr és Nemibeteg Gondozóba, ami iszonyú égés volt. Ott felírtak egy kénszagú sampont. Nem volt elég, hogy ilyen otromba szőr van a fejemen, de még pokol szaga is van. Tizenhat évesen leültem és azt mondtam, utánajárok, hány testi hibám van. Hatvannégy testi hibát számoltam meg magamon. És a hatvannégyet úgy kell érteni, hogy a szeplőket nem egyenként számoltam, hanem a szeplők az egy hiba. Szóval egyrészt azt tanácsolnám az akkori kamasz kislánynak, hogy „bébi, nem ezen múlik az élet, úgy vagy klassz és szerethető, ahogyan vagy, egyáltalán nem vagy csúnyább az átlagnál!” Másrészt, ha ez nem lett volna, akkor nem tudom, hogy hajtott volna-e az, hogy másban tűnjek ki. Emiatt ugyanis rakétaként lőttem ki más területeken. Elkezdtem iszonyúan készülni az irodalomórákra. Amikor tudtam, hogy vesszük, Krúdyt, akkor bementem a hajdúnánási könyvtárba és előre készültem Krúdyból. És aztán a magyartanárnőmet folyamatosan kiegészítettem az órán. Szellemi fölénnyel kompenzáltam a testi bajaimat. Azt gondolom, hogy majdnem minden kitörni vágyó emberben van valamilyen sérülés, viszont, ha nem ragadsz bele a sérülésbe és az önsajnálatba, akkor annak jó balanszírozással lehet egy csomó előnye is.

Mit jelent számodra a testvér fogalma?

Négy testvérem van, én vagyok a legidősebb. Én születtem 66-ban, öcsém 67-ben, húgom 77-ben, másik öcsém 78-ban, harmadik öcsém pedig 86-ban. Mindegyiküket én hoztam fel Budapestre, és mindegyikük nálam lakott eleinte. Itt ki kell emelnem, hogy milyen fantasztikus férjem van, akinek ugyan nincsen testvére, de számára sem volt kérdés, hogy minden testvérem nálunk kezdjen. Volt, aki másfél évig, volt, aki félévig, volt, aki többször. Ameddig el nem helyezkedtek, nem volt biztos munkahelyük, albérletük, addig mi voltunk a pótszülők is. Mind a mai napig – a legidősebb révén – anyjuk is vagyok és olyan szeretetben vagyunk, hogy az fantasztikus. Amikor megszületett az első gyermekem, akkor tudtam, hogy testvér kell neki, de kis korkülönbséggel, mert emlékeztem, hogy nekünk is milyen fantasztikus volt, hogy a testvér egyben játszótárs és barát is volt. A testvérség a világ egyik legfontosabb dolga.

Mit jelent számodra az újrakezdés?

Spirituális emberként az újrakezdésben számomra nyilván van egy összegzés. Mit tettem eddig? Hol tartok? Mit szeretnék másképp? Mit kell elengednem? Az újrakezdéshez az elengedés nagyon szorosan hozzátartozik. Meg persze az is, hogy más dolgokba energiát kell befektetni. Én most ebbe az ötvenéves koncertbe rengeteg energiát raktam. Egy éve debütáltam, a VANAVAN nevű új zenekarommal, de most végképp azt érzem, hogy igen, végre, hosszú folyamat volt, mire a saját stílusomat összeraktam, de most tényleg megvan. Bizonyos szempontból azt mondanám, hogy ötvenévesen zenészként itt állok, mint egy kezdő. Mert mostanra sikerült integrálnom a rengeteg zenei stílust és megszerzett tudás. Azt mondhatom, hogy „most, bébi, most vagy ott, ez a sajátod!” Itt visszautalnék az Eurovíziós Dalfesztiválra, ahol válogatott szép emberek, gyönyörű képzett hanggal egy hatalmas show-ban vettek részt, de annyira kevés egyéniség, egyediség volt köztük, hogy az szinte elszomorító. Az igazi belső tartalom számomra nagyon hiányzott ebből a látványszínházból. És én most úgy érzem, hogy megtaláltam a saját ízt, amire mondhatnánk, hogy ötvenévesen ez kissé kitolódott, de azt tudjuk, hogy manapság az átlagéletkori dolgok általában is nagyon kitolódtak. Én úgy hívom, hogy a mai újgenerációs ötvenes, az olyan, mint a régi negyvenes. Különben is, nincsenek szabályok, be vagyunk nyomorodva a trendekbe. Én nem akarok és nem is fogok beszorulni egy trendbe!

Te miben hiszel?

Mindenképpen hiszek abban, hogy van egy magasabb erő. Nevezzük úgy, hogy Isten. Ötéves korom óta nemcsak hiszek a lélekvándorlásban, de tudom is, hogy van. Volt egy különleges, megmagyarázhatatlan élményem. Anyukám beszélgetett valakivel és kihallottam azt a szót, hogy reinkarnáció. Rákérdeztem, hogy az micsoda, ő elmagyarázta és az a pici, ötéves kislány azt mondta magában, itt van bennem a nagyon erős emlékkép, hogy de jó, hogy van arra szó, amit tudok, hogy létezik. A fiam két és fél, a lányom négyéves korában beszélt az előző életeiről először, utána többször is. Tudom azt, hogy az élet körbe-körbe megy, ez egy tanulóbolygó, jövünk-megyünk, de ami igazán meghatározó, az nem a szemmel látható szinten dől el, hanem egy magasabb szinten elindul és itt lecsapódik. Hiszek a szándék erejében. A magunk elé rakott életet az fogja meghatározni, hogy milyen motivációból tesszük a dolgainkat. A szándék megfontolása már maga a szabad akarat.

Mi motivál legjobban az életben?

Szerintem az Isten legnagyobb dicsérete maga az életöröm. Annál farizeusabb, taszítóbb dolgot nem tudok elképzelni, amikor keserű, másokat kritizáló, szitkozódó, gyűlölködő emberek dicsérik az Urat. Az életöröm, az emberszeretet, az életszeretet maga az Isten dicsérete és komoly motivációm az, hogy olyan idős asszony szeretnék lenni, aki nyitott az emberekre, szereti őket, és kreatív, teremtő ember, akinek folyamatosan vannak ötletei. Nagyon leegyszerűsítve az élet szeretete a legnagyobb motivációm. Hogy lelkes tudjak maradni, élvezni ezt az elképesztő gazdagságot, amiben élhetünk.

Mit tekintesz küldetésednek?

Hosszú idő volt, mire elfogadtam azt, hogy a nők tudatosodásával, a nők öntudatra ébredésével kapcsolatban van egy meghatározott szolgálatom. Minden, amit a nőkkel kapcsolatban csináltam, olyan könnyedséggel, izzadság nélkül jött elém, hogy el kellett fogadnom, igen, nekem ez egy sorsfeladat. Egy női hadsereggel a hátam mögött megyek előre és mondjuk azt, hogy itt vagyunk, egyenrangúak vagyunk a férfiakkal. Mindig is nagyon fontos feladata volt a nőknek, minden embert nő szül. De a 21. században még komolyabb feladatunk van. Most egy divatos szóval élve, egy gendertudatos oldal létrehozásán dolgozom, ez az Újegyensúly.hu, ami segíti a férfi-nő kapcsolati szerepminta tisztázását ebben a hatalmas változásban, ami most is zajlik. Célom, hogy segítsen felismerni, hogy hol van a helye a nőnek, a férfinak. Amit egy mai huszonéves elmondhat és amit a nagyszüleim elmondhattak erről, az a zongora két szélső billentyűje. Sőt, már nem is ugyanaz a zongora, hanem egy másik hangszer. Ebben a hatalmas férfi-női szerepminta váltásban és a saját nemi identitásunk tisztázásában való jelenlétem az, ami az egyik fő feladat számomra. De ha összefoglalóbban akarom kifejezni, akkor a tudatosodásban való felébredésre való útmutatást érzem szolgálatomnak.

A magyar nép nem politikára termett, igaz vagy hamis?

Spirituális körökben mindenütt úgy tartják, hogy a magyar nép az jin-típusú nemzet.Szinte már mindenki ismeri a közismert jin-jang ábrát, a mandalát, amin a jin a nőies, a jang a férfias minőség, és ebben a duális világban mindent be lehet sorolni valamelyik minőségbe. A magyar népet a jin-típusúba szokták. Ez azt jelenti, hogy a befogadás, az elfogadás, a megértés, az együttérzés, érzelmek, kreativitás jellemzi a népünket. Egy olyan nép, aki elfogadja a sorsát. Nem elvesz, hanem elfogad. A jang, a maszkulin minőség az, amelyik elfoglal. Mi viszont tűrünk, elviseljük, elfogadjuk azt, ami van. Ilyen a himnuszunk is, erről szól. De bennem egy nagy kérdés az, hogy ez át tud-e alakulni, át tudunk-e fordulni a jinből a jangba? Lesz-e forradalom, asztalra csapás? Semmi nem tart örökké, minden tart egy ideig, aztán átfordul egy másik minőségbe.

Milyen ma Magyarországon nőnek lenni?

A tavalyi adatokat tudom. Ma Magyarországon egy nő 14%-kal kevesebbet keres ugyanért a munkáért egy nő, mint egy férfi. Egy ismerősöm, egy csodálatos asszony, Keveházi Kata, aki a Jól Lét Alapítványt vezeti, nagyon sokat küzdött azért, hogy a magyar anyák részmunkaidős állásba kerülése javuljon, de még mindig nagyon rosszul állunk ezen a téren. Az EU országaiban figyelembe veszik, hogy bizonyos korú gyermekkel rendelkező anyát hány órás munkaidőben érdemes visszavenni, hogy az mindenkinek jó legyen. Itt viszont, ha meghallják azt, hogy anyaság, akkor nemhogy támogatnák, netán államilag az anyákat, hanem jórészt teljesen elutasítóak velük szemben az állás adók. A nők politikában betöltött szerepét figyelembe véve a legutolsók vagyunk Európában 9%-os aránnyal. A gazdaságilag jól működő országokban a nők 50%-ban vannak jelen a politikai életben, a gazdasági felsővezetésben, úgy, hogy ráadásul kiemelten támogatják az anyák részmunkaidős állásvállalását. Nálunk nagyon vastagon dübörög még a patriarchális szemlélet, majdnem olyan, ami a legelmaradottabb muszlim országokban menő. Ez egy olyan régi típusú gondolkodás, aminek a tarthatatlanságára, ha nem ébrednek rá az illetékesek, az mindenkinek, férfinek, nőnek egyaránt még inkább lehúzó hatású lesz. A nők többet dolgoznak, annyiszor hallottam ezt a mondatot, amióta 1400 nővel dolgoztam az elmúlt tizenpár évben: „Gyöngyikém, egy asszonynak mindig többet kell dolgoznia!” De miért? Ez van most Magyarországon.

Mi a legnagyobb erényed?

Az együttérzés. Nagyon együtt érző vagyok, de az elmúlt évek alatt megtanultam az együttérzést elválasztani a sajnálat érzésétől. Az, hogy együtt érzek valakivel nem azt jelenti, hogy sajnálom, sőt. Ezt tanítom is: együtt érezni azt jelenti, hogy nem ítéled meg a másikat. Ő ebben van, nem ítélem el, együtt érzek vele és ilyenkor minden jön felülről egy konstruktív erő, aminek segítségével lehet továbblépni, csinálni a dolgokat. Ezen kívül a játékosság, talpraesettség és kreativitás a fő erényeim.

És a legnagyobb bűnöd?

Bűn? Hamarosan közzéteszek egy olyan írásomat, amit több évi gondolkodás és több hónapnyi csiszolás után megírtam és az a címe, hogy Az eredendő bűntelenség almafája. Nem hiszek az eredendő bűnben, a szó is annyira lesújtó, lehúzó, hogy helyette sokkal inkább a hibát venném ide. Annyiszor bántottam a drága férjemet oktalanul. Az ember hajlamos azt bántani, akit a legjobban szeret, akiben a legjobban megbízik. De ő meg nagyon edzett lett ettől.

Kedvenc káromkodásod?

Kurva isten lova fasza bassza meg! Még a spirik is azt mondják, hogy a káromkodás oldja a gyökércsakrában felgyűlt feszültséget. Időnként nagyon jól esik káromkodni. Ilyenkor brutális istenkáromló vagyok, miközben tudom, hogy ezek csak szavak, amik persze bizonyos szinten számítanak, úgyhogy többnyire utána bocsánatot is kérek, mert egyébként meg egyértelműen hiszek a felső erőben. Aki viszont nem egy bűntető isten. Én a büntető isten képét már nagyon régen kitöröltem az életemből. El sem tudom képzelni, hogy a teremtő valami olyan pitiáner arc legyen, aki egy rossz tanítóként elkezdi beírni a fekete pontokat. Igen, káromkodtál? Ezért bünti jár! A káromkodás valami olyasmi, amivel átlépek valami belső határt, és ez oldja a feszültséget.

Mit énekelsz a zuhany alatt?

Általában fürdök, de van egy halandzsanyelvem, ami az évek során kialakult. Ennek egy gyöngyszeme a Vákuvá című dalunk, amiből több spanyolul, portugálul tudó ismerősöm visszamond szavakat, ezek szerint nagyon komoly előző életeimből való kötődéseim lehetnek ide. Ezen a halandzsa nyelven szoktam énekelgetni.

Melyik koncert volt rád a legnagyobb hatással?

Volt szerencsém New Orleans-ban részt venni egy jazzfesztiválon. És ott egy George Benson-koncert volt az egyedüli, ami nem a fesztivál területén volt, hanem a legnagyobb helyi színházban. Ahogy tudtam kicsíptem magam, aztán egy nyomorult hajdúnánási kislánynak éreztem magam, ahhoz képest, ahogyan a fekák megérkeztek a koncertre. Ott kezdődik, hogy négernek nincs göndör haja, azt felejtsd el. Kihúzott, mázolt hajak, épített hajkoronák, rácsokkal, hihetetlenül néztek ki. Elkezdődött a koncert és minden, amit addig színházi koncertről gondoltam összeomlott. Kibomlottak a hajak és a fekák őrjöngve tomboltak a sorok között. Olyan koncert volt, amin szinte folyamatosan lúdbőröztem, többször elindult a könnyem. Szintén ezen a new orleansi jazz fesztiválon hallhattam a spirituálé színpadon olyan koncerteket, ahol térdre rogytam, amikor megjelent az ötventagú gospelkórus. Ez volt az egyik leglegleg.

Rádió vagy tv?

A rádió szabadabb, a tévé meg egy rövid ideig még több emberhez jut el, de a most felnövő, új generáció már nem fog tévézni, vagy legalább is nem így, ahogy most teszik sokan. Biztos vagyok benne, hogy a TV-zés hatalmas változás előtt áll, ami most megy, az hamarosan ki fog pörögni.

Tévéműsor, amit nem hagynál ki?

Nem tévézek, azt sem tudom, mik mennek mostanában.

Kedvenc film?

Az egyik kedvenc a Szeress Mexikóban! Azon kevesek egyike, amelyik regényben és filmben is erős. A másik A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője.

Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

Mesterségem a halál, Robert Merle-től. Amikor eljutsz oda, hogy ez egy valós náci tiszt kihallgatásából készített könyv és rájössz arra, hogy ez a tömeggyilkos tiszt, akinek a nevéhez a legtöbb zsidó kiirtása fűződik, valójában egy sérült kisfiú maradt egész életében, az olvasóként is egy nagyon erős belső folyamatot eredményez. Ráébredsz olvasás közben, hogy a főszereplő nem is tudta, hogy mit csinált, csak végig meg akart felelni apunak és eljön a regényben az a pont, hogy már nem is tudod, kinek drukkolsz, az nagyon kemény. A másik Orwell 1984-e.

Kedvenc afrodiziákum?

Én vagyok az, akinek nem afrodiziákumra van szüksége, hanem épp az ellenkezőjére. De mivel megjelent egy szakácskönyvem a témában, az Afrodiziákumok - Az érzékletektől az érzékiségig címmel, akkor volt egy kutatómunkám arról, hogy mi számít afrodiziákumnak. Én a legtöbbet chilit eszem. Tizennégy évvel ezelőtt jártam először Mexikóban, akkor lettem chili-függő. Nagyon más, mint az erőspaprika, van olyan chili, ami drogokhoz hasonló flash-t csinál.

Kivel szeretnél közös fotót magadról?

Nincs ilyen vágyam. Vagyis de, mondanám azt, hogy szeretném, ha a gyerekeim egyszer megengednék, hogy a Facebookomon megmutathassam őket. Erről hallani sem akarnak. Sőt, a fiam épp nemrég mondta, hogy négy év után arra a legbüszkébb az egyetemen, hogy senki nem tudja, hogy ő kinek a fia. A lányommal most azért volt egy áttörésem, volt egy kiállításmegnyitója, és megengedte, hogy kitegyem az erről készült fotókat. De közös képet nem. Amit persze nagyon is megértek és  tisztelem őket ezért, hogy így is óvják az autonómiájukat.

Magyarnak lenni annyi, mint...

… hogy mi vagyunk a magmához a legközelebb.

A boldogság...

… egyenlő a jelenben lenni tudással.

A szeretet…

… teljes elfogadás.

A szerelem…

… attól függ, hogy erosz, filia vagy agapé. És ha mind a három együtt, akkor az Istennel találkoztál.

A szépség…

… külső és a belső harmóniája, önazonosság.

A tehetség…

… ha nincs mellé szorgalom és ambíció, akkor teherség.

A legféltettebb kincsem...

… Nincsenek féltett kincseim.

Utoljára akkor sírtam, amikor...

… hát, kábé tegnapelőtt, amikor egy nagyon megható produkciót átküldtek Facebookon, hogy a YouTube-on valaki énekel. Gyakran sírok, sokszor meghatódom.

Mi történik velünk, amikor meghalunk?

Átkerülünk a köztes létbe, aminek több fázisa van és mindenki a saját tudatossági szintjétől függően kerül be ide. És utána visszakerülünk a saját forrásunkhoz, a saját napunkhoz, ahol eldöntjük, hogy miért kell újra lejönnünk a tapasztaló-tanuló bolygóra.

Mondj valamit magadról, amit még soha nem árultál el egyetlen interjúban sem.

Nagyon sokat küzdöttem a hasammal, hogy elfogadjam, hogy hasra hízó típus vagyok, de most már eljutottam oda, hogy nem fogok több időt pazarolni külsődleges dolgokon való siránkozásra.

interjú: Dömötör Endre
fotó: Miklóska Zoltán

a VANAVAN egyik friss klipje: 

és a másik friss videója: