Prince-nap van Minnesotában – elrendelte a kormányzó. Minden június 7-e Prince-nap lesz. Ugyanis ezen a napon született a poptörténet egyik legnagyobbja, aki szinte egész életében Minnesotában élt. Június 7-én, 1958-ban, ma lenne lett volna 58. Bő egy hónapja, április 21-én hunyt el, sokáig nem lehetett tudni, hogy mi okból. Most már lehet, a napokban derült ki, hogy – ahogyan azt sejteni lehetett – fájdalomcsillapító-túladagolás végzett vele. A 42. Recorder magazinban megjelent nekrológ nagyon kicsit kibővített verziójával emlékezünk rá. Vagyis lófaszt emlékezünk! Ünnepeljük!
Prince Rogers Nelson, a művész, akit Prince-nek hívtak, április 21-én váratlanul – e cikk eredeti írásakor hivatalosan még nem tisztázott okokból, azóta kiderült: fájdalomcsillapító túladagolás miatt – elhunyt. Bő három hónappal David Bowie után ismét egy olyan dalszerző-zenész távozott el, akinek örökre a poptörténet legszűkebb elitjében a helye.
Prince 1993-ban halt meg. Legalábbis ez áll 1994-ben megjelent Come című albumának borítóján: Prince 1958 1993. Prince, a név ekkor egy időre valóban meghalt, az eddigre már lazán – nemcsak kortársai között, hanem általában is – a legnagyobbak közé tartozó előadó ugyanis vad csatározásokba kezdett lemezkiadójával. A fő nézetkülönbség oka az volt, hogy a mindenféle zenei műfajt úttörő módon ötvöző énekes-zenész szerette volna magáénak tudni saját dalai jogait, amik persze a Warner tulajdonában voltak, és amik persze nem voltak eladók. A művész rabszolgának érezte magát (ezt a pereskedés során az arcára is ráírta, de túl nagy hatást nem ért el vele), azt gondolta, hogy a nevét már nem ő, hanem egy cég birtokolja, eltemette hát azt egy lemezborítón, mert persze annyi hatalma simán volt, hogy a kérdéses kiadó által megjelentetett album címlapjára helyezze el ezt a fricskát. (Naná, hogy volt. Melyik másik mainstream előadó adhatott volna ki slágerszámot Sexy Motherfucker címmel, úgy, hogy korábban miatta jött létre a ’szülői felügyelet alatt hallgatható’ matrica?)
A Művész, Akit Korábban Prince-nek Hívtak lényegében radikálisan szabotálta karrierjét. Prince, ahogyan a hetvenes évek végétől a világ megismerte, és aztán bő egy évtized alatt lényegében folyamatosan az egyik legnagyobb hatású, legnépszerűbb, zenészként is az egyik legtehetségesebb előadóként ünnepelte, valóban 1993 körül szűnt meg Prince-nek lenni, de ez a karrier-öngyilkosság az ő leglényegén mégsem változtatott semmit. Zárójelben: Persze, ha mindez nem így történik, ha a kilencvenes évek eleji sikerek után a normál kerékvágásban zajlanak tovább a dolgok, ha Prince nem gyűlölt ellenségként tekint az internetre, és nincs a többi hasonló ha, akkor ma talán egy kicsivel egyértelműbb lenne, hogy miért tartozik a legnagyobbak közé. Igen, David Bowie ligájába. Elég volt csak felmenni a YouTube-ra, oda, ahonnan Prince jogi okokból módszeresen leszedette összes dalát, és megnézni, hogy a halála utáni hétben mennyi felvételét töltötték fel és azokat hány millióan nézték meg. Prince életműve az 1990 után születettek számára szinte ismeretlen (miközben felmérhetetlen hatása miatt, áttételekkel mindenki ismeri annak részeit), most kezdődhet az a munka, ami által újra a helyére kerül – Magyarországon meg, kell-e hangsúlyozni, ez még keményebb feladat lesz (a közszolgálati Petőfi Rádió például egyetlen dallal emlékezett meg róla halála másnapján).
Merthogy Prince leglényege tényleg a zene volt (majdnem pont úgy, ahogyan a hazai IGAZI zenerajongók, az IGAZI MUZSIKÁLÁS HÍVEI is szeretik – Prince Magyarországon mégis messze rangon alul kezelt és népszerű, különösen az előbbi hívek körében). A zeneszerzés, a zenerögzítés és a zenélés – és ez 1993 utáni SzImBóLuM korszakában és 2000-től, amikortól újra Prince lett, mit sem változott. Ontotta a lemezeket, gyakran háromórás koncertjei után is átment kisebb klubokba, ahol még órákig dzsemmelt zenészeivel. Archívumában, amit Paisley Park nevű otthonában/stúdiójában egy banki széfhez hasonló védettségű teremben őrzött (a belépőkódot csak ő tudta, így azt most ténylegesen fúrókkal kellett feltörni), egyes források szerint úgy száz albumnyi zene halmozódott fel.
Ha valaki az életműve első tíz lemezével olyan magasságokba jut és akkora hatást gyakorol a popzene alakulására, mint Prince, az utána már bármit megtehet. És ez a bármi az, ami mégsem változott. Prince a kezdetektől egyszerre volt az egyszerűség és a furaság, és ez haláláig így maradt. Herceg, aki hercegeskedik, és a zsinórban érkezett személyes visszaemlékezések mind erről szóltak: egész éjszakára kibérelt pingpongklubokról, görkorcsolyapályákról, randi mellé felbérelt dj-ről, megvárakoztatott, megvezetett hírességekről, látszólagos szeszélyekről (alighanem totális trollkodásokról), amik az ő világában mind normális dolognak számítottak, miként az is, hogy tucatnyi meg nem jelent dalához forgattatott komplett videókat (ezeket talán majd láthatjuk egyszer) vagy felkért egy híres filmrendezőt (Kevin Smith-t), hogy készítsen róla egy soha meg nem jelent dokumentumfilmet (talán majd ezt is). Ugyanakkor meg Jehova Tanúi-hívőként egy átlagos szombat délután bekopogtathatott egy szürke minneapolis-i otthonba (egy rövid kettős rezidencia-időszakot leszámítva, amikor Spanyolországban is volt egy háza, végig szülővárosában, annak kis külvárosában élt). Interjút nagyon ritkán adott, a rajongóit viszont gyakran hívta meg otthonába zenét hallgatni, bulizni. Vegán és állatvédő volt, és az is csak halála után lett világos, hogy milyen irdatlan mennyiségű pénzt adakozott el teljes anonimitásban jótékony célokra. Na és persze – látszólag – nem élt kicsapongóan, de az biztos, hogy csípőfájdalmaira, amit extrém táncmozdulatai (a Get Off klipjéből is ismert, földről felállós signature move-ja lazán veri a moonwalkot) meg a koncerteken viselt magassarkú cipők és csizmák okoztak, nagy mennyiségben fogyasztott erős fájdalomcsillapítókat.
Ki a király, Jacko vagy Prince? Kérdezgette helyettesítő (horvát menekült) angoltanárom szinte mániákusan 1992-93 környékén a középiskolai órákon. Tulajdonképpen releváns volt a kérdés, mert bár a popzene királya – a popzenei körítéseket figyelembe véve – elég tisztán látható módon Jacko volt, zeneileg viszont Prince nem csak hercegi rangot érdemelt. Michael Jackson életművét hasonlítani sem lehet Prince-éhez, akinek konkrét zenei hatása, dalainak, lemezeinek minősége jócskán túlnőtt az ego királyáén, és bár Prince-nek sem kellett a szomszédba menni, ha látszólagos popsztár-allűröket keresünk, ő azonban valóban a pop zsenijeként lépte meg ezeket, legyen szó arról, hogy seggét mutogatja minden idők legnagyobb szabású zenei díjátadós fellépésén egy római orgiát idéző színpadon (MTV Music Awards, 1991), gitárját nyalogatja hátborzongatóan zseniális koncertjei közben vagy egyik utolsó nagy slágerében kijelenti, hogy ő a Herceg és ő a funky és pont. Prince, tehetségét, adottságait tekintve lazán túlnőhette volna Jackót népszerűségben is, de már a nagy, 1993 karrierszabotázs előtt nyolc évvel, legnagyobb sikere, a fél évig az amerikai albumlista élén tanyázó, tizensokmilliós eladásokat produkáló 1984-es Purple Rain album turnéjának befejezése után nem sokkal, 1985 tavaszán egy teljes zenei fordulatot hozó, kérésének megfelelően nulla promócióval (a semmiből kiadott albumok atyjaként), sőt a borítón nevének feltüntetése nélkül jelentette meg az – amúgy eléggé alulértékelt – Around The World In A Dayt. Nem akart ő király lenni. Ekkoriban adott, élete első nagyobb tévés interjújában (az MTV-n) ejti el félszegen: minden este imádkozom és nem mondok sokat, csak hálát adok.
Soha korábban nem halt meg ilyen közel egymáshoz két akkora formátumú popzenész, mint David Bowie és Prince. Még akkor sem, amikor 1969 és 1971 között hullottak a rocksztárok. Bowie halálakor azt írtam, hogy most jött el az az időszak, amikor elmennek a nagyok. De Prince-ről nem volt szó. Neki manapság is olyan örökifjú volt a feje, mint harminc éve, amikor a Kiss klipjében megismertem. Nagyjából akkor láthattam a Zenebutik című tévéműsorban a Purple Rain klipjét is, arra viszont már tisztán emlékszem, amikor pár év múlva, immár sokadszorra hallottam és meg is értettem. Meg más dolgokat is. Azt, hogy mindezek hogyan kapcsolódnak a zenéhez, és hogy hogyan fognak az én életemhez.
Hidrológus szilveszter volt a bajai Tiszti Klubban, tán 1993 lehetett (vízügyi szakközépbe jártam, ez egy éves iskolai ünnepség volt diszkóval a végén), én meg végletes plátói szerelmet tápláltam Ikotics Timi felé, amit ő maximum csak sejthetett, de még tán azt se. A nagydarab helyi dj nagyon jó érzékkel pörgetett mindenfélét a Can I Kick Ittől a Last Train To Trancentralon át a Show Me Love-ig, amikor feltett egy lassút. És az addig teljesen nyilvánvaló zenék között egyáltalán nem nyilvánvaló választásként megszólalt a Purple Rain. Mit megszólalt, lement teljes, nyolcperces hosszában, hadd lassúzzanak a kis nyomoroncok. Volt nyolc percem, hogy felkérjem, láttam, hol ül, a közelébe ténferegtem, torkomban dobogott a szívem, de csak a Purple Rain egyre fokozódó, megemelt refrénjeit hallottam, Prince sóvárgás közben is végtelenkúl énekét, minden idők legjobb gitárszólóját. Na meg a plátói vonatkozáshoz méltóan levetítettem, hogy hogyan kellene lennie, hogy miért ez a tökéletes kísérőzene egy szerelem beteljesedéséhez és hogy ezután már csak a lefelé tartó ág jöhet.
Soha nem táncoltunk, és persze azt is csak jóval később raktam össze, hogy a Purple Rain is valami ilyesmiről szól. Milyen kényelmes, hogy ez is passzol, gondolhattam volna évek múlva, visszatekintve. De ez a pillanat (oké, nyolc perc, az emlékekben viszont már tényleg csak néhány villanás), még ha sokszor eszembe is jut – most meg aztán pláne –, egyáltalán nem az elszalasztott lehetőség miatt. Hanem mert ezzel eszméltem rá a zene maradandó erejére.
Nem, az életünk egyáltalán nem ilyen kísérőzenék egymásutánja, de hogy a legjobb dalok egy-egy megmagyarázhatatlanul kiragadott pillanatot merevítenek ki és egy életen át gondolkoznivalót biztosítanak, az biztos.
Prince halálát véletlen gyógyszertúladagolás okozta (a hírekben jól dokumentált, hogy élete utolsó heteiben mivel álcázták az egyre nagyobb csípőfájdalmaira egyre kontrollálatlanabbul szedett fájdalomcsillapítóktól való függését). Az sem kizárt, hogy rendszeres kokainfogyasztó is volt, ami nem csak annak ismeretében meglepő, hogy vallása kifejezetten tiltja az ilyen kilengést, de valahogy amúgy sem volt nyilvánvaló erről a hétköznapiságában magáról jámbor képet kialakító, bár kétségtelenül szuperfura fazonról. Valahogy nem. De hetekkel a halála után, valahogy ez aztán tényleg egyáltalán nem érdekes. Az viszont nagyon is érdekes, hogy az ember hogyan tud viszonyulni azokhoz az előadókhoz, akik számukra örömet okozó zenét alkottak. És hogy hogyan tud változni ez a viszonyulás. Ennek alakulása érdekes. Még inkább a viszonyulás változásának okai.
Elég, ha valaki egyszer nagyon parasztul viselkedik, és máris soha többé nem tudom úgy hallgatni az amúgy szeretett dalokat. És nagyon nem elég, ha valakiről meg kiderülni látszik valami váratlan és más esetben akár kiábrándító ahhoz, hogy máshogy halljam. Furamód, sem Bowie, sem Prince esetében nem befolyásolta haláluk azt, hogy hogyan hallgatom őket. Oké, Bowie-nál volt valamiféle drámai felvonás és ettől egy rövid időszak, amikor tán magasztosabb volt egy-egy pillanat. És oké, Prince halála is totál semmiből jött, és naná, hogy valahol leghátul már ott van, hogy ők nem élnek, de a lemezeket ugyanúgy teszem fel, tényleg (sőt, Prince még az autóban is felébreszt). Én csak az It’s Gonna Be A Beautiful Nightot, meg a DMSR-t, meg a Dance Ont akarom hallani. Meg a világ tényleg legjobb számait: a When You Were Mine-t, a Controversyt, az 1999-t, a Let’s Go Crazyt, a When Doves Cryt, az I Would Die 4 U-t, a Purple Raint, a Raspberry Beretet, a Sign O The Times-t. Pazar, örök klasszikus mind. Ameddig zenét hallgatok, ezeket hallgatni fogom. Ameddig zenét hallgat az emberiség, ezeket hallgatni fogja.
Dömötör Endre
