Igazából megdöbbentően jó – A Babymetal-jelenség

A világ zenerajongói számára jelenleg valószínűleg az egyik legmegfejthetetlenebb kérdés, hogy mégis hogy a fenébe lett három cuki japán kislányból a Wembley Arénát megtöltő és a műfaj legnagyobb nevei mellett fellépő globális metalhíresség? Természetesen a ma Bécsben fellépő, a 42. Recorder magazin címlapján szereplő Babymetal trióról van szó, akikhez az utóbbi pár év legbizarrabb sikersztorija köthető, amit most megpróbálunk megfejteni. Vagy legalábbis összefoglalni. Kezdjük a legeslegelején.

Idol lánykák cukormázas zenéje

A japán idolok, azaz az ügynökségek által kreált mesterséges énekes-táncos popkedvencek évtizedek óta szerves részei a japán zeneiparnak. A negédes cukorpop-dalokkal és a 15-18 év körüli átlagéletkorral támadó lánycsapatok néhány korai próbálkozás után a 80-as években élték első fénykorukat. A talán leghírhedtebb brigád, a több tucatnyi tagot számláló Onyanko Club esetében a menedzser többek közt azzal igyekezett fenntartani az érdeklődést, hogy egy-egy műfaj vagy koncepció köré felépített pár tagú kis alcsoportokba osztotta a lányokat és később, már az ezredforduló után ezt a formulát vette át két újabb soktagú formáció, a Morning Musume és az AKB48 is. Brutálisan sikeresek lettek, súlyos jenmilliókat kaszáltak, aminek persze az lett az eredménye, hogy szó szerint elárasztották a piacot a hasonszőrű lánycsapatok tucatjai. És mindez úgy jön képbe a Babymetallal kapcsolatban, hogy – habár ezt mostanában már annyira nem promózzák –, a három lány eredetileg szintén egy ilyen, abszolúte jellegtelen, tucatlánycsapatban kezdte a karrierjét.

Áliskola álmetalklubja

A tizenegynéhény tagú Sakura Gakuin 2010-ben indult és a nevéhez (Cseresznyevirág Akadémia) hűen az ügynökség mindent az iskolai tematikára épített fel, így a japán gimis életkorban, azaz 10 és 15 év közt járó lányokból szervezett alcsapatokhoz is a japán oktatásban alapvetésnek számító iskolai klubokat vették mintául. Volt Tennis Club, Science Club és hasonlók, ám ekkor jött valakinek az ötlete, hogy a valószínűleg túl kézenfekvőnek tűnő Music Club helyett lehetne valami kicsit csavarosabb dolog.

Mondjuk nyomhatnának a kiscsajok metalt, mert az viccesebb, a név meg lehetne mondjuk Babymetal, mert az milyen jól hangzik már! És ahelyett, hogy elvitték volna a dolgot a gagyi felé, inkább leültek és megcsinálták rendesen. Hozzáértő zeneszerzőkkel, logóval, kosztümökkel, ráadásul arra is odafigyeltek, hogy a fő énekesnek kiválasztott lány tudjon is énekelni. Ő egyébként az induláskor 13 éves Suzuka Nakamoto, aki a zenekarban csak Su-metalként fut, a két másik lány, a nála is két évvel fiatalabb Yuimetal (Yui Mizuno) és Moametal (Moa Kikuchi) pedig többnyire inkább csak háttérvokálért, meg cuki hangokért felel, de azért néha ők is komolyabb szerepet kapnak egy-egy számban.

Az első daluk, a 2010-es Doki Doki Morning eredetileg a főcsapat nagylemezén jelent meg és a közös koncerteken játszották, sőt a klipet tartalmazó dvd-t is árulták. A videó azonban kikerült a YouTube-ra is, ahol komoly nézettséget generált és valószínűleg ez volt az a pont, amikor a menedzsmentnek leesett, hogy ebben az ötletben több potenciál is lehet egy egyszámos viccprojektnél. Ráfeküdtek a témára, kihoztak pár kislemezt és otthon elég hamar nagy rajongói bázist szedtek össze, külföldön pedig az 2012-es Headbanger videója volt az, amire már többen is felkapták a fejüket. Igaz, ekkor még inkább csak azok, akik valamennyire benne voltak a japán zenei témában, a 2014-es cím nélküli debütalbum megjelenése környékén kihozott koncertes klip, a Gimme Chocolate!! viszont már rendesen körbefutott az interneten.

Popmetal

A reakció pedig nagyjából mindenkinél egyforma volt. A kezdeti „a japánok hülyék, mi a franc ez már megint?!?” után jött az, hogy igazából ez az egész valahol aranyos a maga módján, majd miután ülepedett kicsit az élmény, elmúlt az első sokk és előkerült még pár klip, az emberek elkezdtek rájönni, hogy zeneileg igazából megdöbbentően jó a cucc. Nem tökölnek, a metal rész tényleg odabasz és kreatívan kever egy rakat irányzatot a klasszikusabb death metaltól a modern, elektronikával felturbózott metalcore-szerűségek legjobb pillanataiig. És ebbe olvasztják bele megdöbbentően jó érzékkel a jellegzetes, nyolcvanas évekből merítő idolpop dallamvilágot, dalszerkezetet és énektémákat. Mivel ez nem a nyugati fülnek megszokott, mostanában divatos pophangzás, ez így már alapból egy elég erős, kuriózumszámba menő kombó és akkor még itt-ott bejönnek egészen bizarr pluszelemek is, mint például az Ii ne! rappelős kiállása és 90-es évek eurodance-hangzását idéző alapja.

A debütalbum annyira komoly nemzetközi visszhangot keltett (több országban is az iTunes metal toplistájának éléig kapaszkodott), hogy még a megjelenés évében belevágtak a nemzetközi koncertezésbe. Az emberekben annyira működött a kíváncsiság és a WTF-élmény iránti vágy, hogy már ekkor is bő ezerfős helyeket töltöttek meg Európa-szerte. A klubkoncerteken kívül fesztiválokon is felléptek és hamar a nagyszínpadon találták magukat, Metallica-, Korn-, KISS-, Slayer-, Iron Maiden-kategóriás előadók mellett, a hosszú hajú, farmerdzsekis, felvarrós metalközönség meg egyszerűen imádja őket. És lássuk be, kevés valószerűtlenebb látvány van a világon annál, amikor egy stadionnyi rocker tombol önfeledten arra, hogy három japán kislányka cuki hangon azt énekli, hogy Add Ide a Csokit!!

Egyébként a három lány, akik a csapat indulása előtt bevallottan azt sem tudták, hogy mi az a metal, mára félelmetesen jól belerázódott a szerepbe, maximálisan komolyan veszik a szerepüket, meg közben látványosan élvezik is az egész felfordulást és ez, no meg az általuk adott cuki interjúk csak még jobban rákattantják az embereket a Babymetal-jelenségre. A szakmabelieknek meg ott van a vérprofi zenészekből álló kísérőegyüttes, ami egyébként csak 2012 után lett a projekt része. Merthogy eleinte a zenét még playbackről nyomták a koncerteken, csontváznak öltözött, a háttérben ugráló álzenészekkel, azonban az első sikerek után szerencsére váltottak és mára a Kami Band néven futó, többnyire fix tagokból álló zenekar kíséri őket, akik persze az extrém kinézetükkel a színpadi shownak is meghatározó részei.

Japánmetál

Érdekes egyébként, hogy tőlük függetlenül is eléggé felfutott mostanában a japán metal / metalcore vonal nyugaton. Igaz, hogy az egészen speckó japán műfaj, vagyis inkább szubkultúra, a zeneileg többnyire metal alapú Visual Kei képviselői már jó tíz éve rendszeresen koncerteznek világszerte, de őket inkább csak egy eléggé bennfentes rajongói kör ismeri. Más, durvább rock- és metal-alapú csapat azonban nem igazán tudott komolyabb tömegeket megmozgatni, de ez kezd megváltozni. Az elektronikával kevert metalcore-ban utazó Crossfaith például már több headliner turnét lenyomott Európában (2012-ben még nálunk is jártak, igaz, akkor még csak előzenekari státuszban), de a valamivel dallamosabb zenét nyomó Coldrain és One OK Rock is többször zenélt már erre, egyre nagyobb közönségek előtt játszva, ráadásul mind rendszeres vendégeknek számítanak a nagyobb rockfesztiválokon is. Szóval valami nagyon alakul Japánban ezen a fronton.

A Babymetallal kapcsolatban a legnagyobb kérdés persze az, hogy meddig lehet egy ilyen, félig-meddig viccnek indult dolgot húzni? Az első lemez idején a többség valószínűleg azt hitte, hogy pár hónap és lecseng az egész, de erre elég durván rácáfolt, hogy a második album, az elődjénél jóval masszívabb Metal Resistance is hatalmas siker lett és az áprilisi megjelenéshez igazítva a Babymetal lenyomott egy majdnem sold-out koncertet a londoni Wembley Arena falai közt, ahol ráadásul rögtön összehoztak egy rekordot is, ugyanis soha egyetlen zenekar nem adott el még ott annyi merch-cuccot egy nap alatt, mint ők. Májusban Amerikában turnéztak (több helyen teltházzal), júniusban pedig megint Európában vannak (ma, június 3-án ugye Bécsben). Ezek után meg már nem igen lehet lesöpörni őket az asztalról azzal, hogy ez az egész nem több mint valami ideig-óráig érdekes novelty act.

Frank Olivér (Soundofjapan.hu)

a Babymetal új albumának felvezető dala, a Karate: 

szintén az új albumról a The One: 

itt pedig kiderül, milyen jó fejek: 

a Gimme Chocolate!! koncertes klipje: 

még élőben: 

a 2012-es sikerdal Headbanger videója: 

rap-metal a la Babymetal: 

és az első Babymetal-szám, a Doki Doki Morning: