ANOHNI: Hopelessness (Lemezkritika)

Antony, az Antony And The Johnsons transznemű frontembere ANOHNI névre váltott és ötödik stúdióalbumán radikálisan lecserélte hangzását is. Lebegős barokkpopoból experimentális tánczenei alapokra váltott, és hagyta kidomborodni politikus, társadalomkritikus énjét új albumára, amelyet a Drone Bomb Me című dal megrázó klipje vezetett fel.

Kiadó: Rough Trade / Bertus

Megjelenés: 2016. május 6.

Stílus: experi-elektroni

Kulcsdal: I Don’t Love You Anymore

Antony Hegarty Angliában született, de már Amerikában nőtt fel és ott lett belőle dalszerző-énekes. Már egészen fiatalon tudta magáról, hogy férfi testben női lelket hord. Karrierje során szubkulturális ikonból Mercury-díjas világsztár lett az Antony And The Johnsons zenekar élén. A transznemű előadó legújabb nagy váltása ez előtt a friss lemez előtt történt, Antonyról Anohni-re változtatta nevét, ezzel szép párhuzamban pedig az eddigi barokkpopos, nagyzenekari megszólalását is radikálisan újra cserélte. Bár már korábban is kalandozott az elektronikus zene és a diszkó világában (Hercules & Love Affair-, Matmos-, Oneohtrix Point Never-közreműködések), mostani ötödik albumán teljesen ez a műfaj uralkodik, ebből is a kísérletezősebb irányzat, hiszen az egész anyag két úttörő producerrel, a bass-es, trapes zenékkel variálgató, de még Kanye Westtel is dolgozó Hudson Mohawke-kal és a már említett Oneohtrix Point Neverrel készült (aki viszont experimentálisabb zeneszerző, drone-os, ambientes zenéktől a vaporwave káoszáig sok mindenbe belekóstolt már).

ANTONY BUDAPESTI KONCERTJÉNEK EMLÉKEI.

Az sajnos hamar kiderül, hogy az ebben a felállásban rejlő izgalmat nem teljesen, vagy nem úgy sikerült kiaknázni, hiszen mindkét producer a biztonságos terepen marad, lényegében legsimulékonyabb alapjait szállítja. Mohawke mélynyomkodó basszusai illedelmesek, a politikus témák kendőzetlenségéhez képest nem elég bátrak és kegyetlenek. Oneohtrix pedig szintén szépen zenél, ami persze alighanem koncepció is volt, ettől függetlenül frusztráló, hogy az egészen jó megoldások nem törnek át egy falat és lesznek brutálisak. Mert a lemez persze egyáltalán nem rossz, sőt inkább jó, csak nem annyira, mint az sok pillanatban fel is villan (és közel sem annyira, mint Antony/Anohni első két zseniális albuma 2000-ből és 2005-ből). A zenei átvedlés persze csak az összkép egyik fele, a másik, hogy a társadalmi, politikai témákat már eddig is előszeretettel érintő énekesnő ezúttal hangsúlyosan protest-albumot készített, nagy és aktuális kérdésekről, problémákról, sötét látomásokról. A szándékot azonban sok ponton legyűrte az, hogy túl direkt a megközelítés (a szövegeket, például amelyik Obamát csak a nevének ismételgetésével ostorozza, néha egészen nehéz hova tenni), ahhoz képest pedig egyáltalán nem meggyőző a megvalósítás. Ennek a lemeznek sokkal jobban meg kellene ráznia.

7.5/10

Dömötör Endre

a lemez: