"Nem vagyok büszke az emberi fajra" - iamyank-interjú + dalpremier

A három éve a hangulat- és hangtájképfestő jövőzene felé fordult iamyank április 25-én jelenteti meg bemutatkozó albumát az újonnan indult Selected Sounds kiadónál. A Hiraeth című konceptlemezen minden korábbinál mélyebbre ment mind zeneileg, mind gondolatiságban, mi pedig elmerültünk vele az anyag megszületésének részleteiben. A Recorder 41. számában megjelent interjú teljes változata mellé egy dalt is bemutatunk iamyank debütáló nagylemezéről.

- 2013-ban találtad meg zenileg a saját hangod, ezt azóta mennyire tudatosan alakítod, csiszolod?

- Az első EP óta valójában ez a csiszolás inkább mentális, személyiségbeli szempontból maradt meg. Elkezdtem felkutatni azokat a gondolatokat, korlátokat magamban, amik megakadályozták azt, hogy bátran, kompromisszummentesen tudjak zenét írni. Tipikusan például olyan hangok voltak a fejemben, hogy “ez így nem jó, ezt a hangszert már xy is használta”, vagy “ez így nem jó, túl furcsa”. Rövid úton rájöttem arra, hogy minél jobban kiirtom magamból a szorongásaimat, annál boldogabb vagyok a végeredménnyel, úgyhogy ezt a tisztogatást folyamatosan gyakorlom. Legutóbb nagy példaképemmel Shigetóval sikerült beszélgetnem, és megkérdeztem tőle, hogy neki eszébe jutnak-e ilyen gondolatok. Azt válaszolta, amire számítottam: teljesen mindegy, mit csinál az ember, a hallgatók, a sajtó így is, úgy is megpróbálja majd valamihez hasonlítani, úgyhogy csinálja az ember azt, amit büszkén vállal és örömét leli benne, a többi meg majd eldől.

- Az egyszemélyes live (gitár, dob, kütyük) felállás mennyiben befolyásolta a hangzásvilágodat: alakított a zenén, vagy azt alakítottad a zenéhez?

- Eleinte nagyon kötött volt, szinte semennyi improvizációs lehetőség nem volt a műsorban. Ebbe persze hamar beleuntam, és tavaly Lisszabonba például már olyan szettel mentem, aminek volt egy 30 perces improvizációs része. Éreztem, hogy ez a színpadon élesben kipróbálós irány jó, csak akkor még nem tudtam, hogy a helyszíni élvezeten kivül mit hoz még magával. Idővel viszont elkezdtek jól kijönni az improvizációk; amikor közönség van, nem állíthatod le a zenét, de muszáj építkezned is, hogy ne unják meg, így folyamatosan pörög az agyad, hogy mi legyen a következő lépés, 110% fókusszal megy az ötletelés. Mindennek a következménye az lett, hogy a mostani lemezen vannak olyan számok, amiknek az alapjai ilyen fellépéseken rögzített darabok, ami konkrétan úgy zajlott, hogy élesben összeállt egy izgi téma

- Logikus továbblépés volt innen a rendes zenekaros felállás - itt mi volt az elképzelés, mit „tudjon”, illetve mennyire van átjárás az élő zenekar és a stúdiómunka között?

- Hiába minimalizáltam a kötöttségeket, egyedül még mindig túl sok volt az automatikus része a zenének és sokszor előfordult, hogy nem tudott igazán felszabadulni egy-egy rész. A zenekartól azt vártam, hogy maximálisan rugalmas legyen, és csakis rajtunk múljon minden. Mivel láttam néhány olyan live act, illetve zenekari fellépést, ahol gyakorlatilag fél playback-re játszottak rá, rögtön az elején eldöntöttem, hogy kizárt, hogy nálunk bármi ilyen legyen, mert ez pont azt öli ki, amiért én zenekart szerettem volna. Az albumnál már végig szem előtt tartottam azt, hogy el kell tudjuk játszani, többek között ezért is lett minimalista a hangszerelése. A stúdiómunka teljesen vegyesen zajlott, a klasszikus élőzenés felvételektől az egyedül kísérletezésig mindennel eljátszottunk.

- Miközben a zenéd megszólaltatása egyre tágabb kereteket kapott, úgy lett egyre nyíltabban személyes, a legbelső, legmélyebb érzéseidet megmutató. Ez magabiztosság, vagy inkább önmagad kihívás elé állításának eredménye?

- Magabiztosságot érzek, de ez inkább következmény. Úgy érzem, azt üzenem a zenéimmel, hogy “hello, yank vagyok, ilyen az én világom”. Valakinek majd biztosan tetszik, másoknak pedig biztosan nem, bármit teszek, ez így marad. Emellett átrendeztem a fejemben a célokat, és sales statisztikák helyett - ha szabad így fogalmaznom - művészi kihívásokat állítottam magam elé. Azt hiszem, ezek összessége kezdett el stabil önbizalmat építeni bennem. Nem egy spanyol viasz, de nekem fontos lélektani mérföldkő volt ezt rendbe rakni.

- Az Adventures Of Poco Eco mobilos játék apphoz írt zene új oldaladat mutatja, pörgősebb, direktebb, már-már egészen elektropopos – ez benned van, vagy pont ez volt benne a kunszt, hogy valami mást csinálj?

- A Poco projekt köré egy egészen érdekes alkotói környezet állt össze. Nagyon inspiráltak a grafikák, az emberek, a tervek, az a virtuális világ, amit együtt felépítettünk. Az alatt a 7-8 hónap alatt, amíg dolgoztunk rajta, teljesen átállt az agyam, máshogy láttam a zene szerepét. Végig ott volt a fejemben az, hogy ezt az emberek többnyire játék közben fogják hallani, míg korábban ha elképzeltem a hallgatómat zeneírás közben, mindig úgy láttam, hogy vonaton néznek ki az ablakon, ágyon fekve nézik a plafont, vagy egyedül sétálnak hazafelé. Magam sem tudtam, hogy van bennem ilyen irány, de nagyon érdekes élmény volt, hogy a munkafolyamat megváltoztatása mennyire radikálisan más eredményt dob ki a végén.

- Az albumodhoz mellékelt magyarázó szöveg a 2014-es EP-d címére – City Of Nobody – utal vissza; ott a nagyvárosi magány, a tömegben is elszigeteltnek levés érzésére reflektál a zene, a Hiraeth pedig még távolabbra helyezi a hallgatót, valahová nagyon mélyre, ahol csak egymaga/önmaga van. Ez azt is jelenti, hogy az albumod koncepciója már két éve megvolt, vagy ez az irány annyira megfogott, hogy aztán tovább akartad vinni?

- A City of Nobody-nál volt először olyan érzésem, hogy megtaláltam egy erős belső szálat, amin el tudok indulni. Az EP befejeztével egyértelmű volt, hogy ez csak a felszín, de kell még idő, hogy jobban megértsem a hátterét és jobban kialakuljon a formanyelv, amivel ezt kommunikálni tudom a hallgatók felé. A Hiraeth esetében ezért vállaltam bátrabban a mélyebbre menést minden tekintetben. Sokat segített, hogy úgy egy éve majdnem belevágtam egy rövidfilmbe, mert úgy éreztem, máshogy nem fogom tudni átadni, amit szeretnék. Összeállt egy szép kerek történet, elég konkrét vizuális ábrázolással, de miután felmértem a terepet néhány filmben jártas barát, ismerős bevonásával beláttam, hogy ez most túl nagy falat lenne. A film sztorija és ábrázolási világa viszont gerince lett az új számoknak és az albumot kísérő vizuális anyagoknak. Mindebből adódik a filmzenés hangulat is, illetve Nils Frahm és Olafúr Arnalds elegáns és hibátlan hangulatvezetései sok mindent átrendeztek, letisztáztak bennem. 

- Mit jelent neked ez a bizonyos Hiraeth, és hogyan közelítsük meg mi, hallgatók?

- Az album címét adó hiraeth szó walesi eredetű, a jelentése: honvágy egy olyan hely iránt, ahova nem mehetünk vissza, ahol nem voltunk sosem, vagy ami nem is létezik. Somló Dani, a live band dobosa vetette fel stúdiózás közben és annyira betalált a jelentése, hogy nem volt további kérdés. A koncepció gerince az a bennem uralkodó érzés, hogy nem vagyok büszke az emberi fajra, nem tudok azonosulni azzal, amit és ahogy teszünk. Néha jobban, néha kevésbé, de általánosságban vágyom olyan helyekre, ahol kevés ember van. Így került elő a mélytengeri ökoszisztéma, mint párhuzam. Ez egy olyan világ a bolygón, amit épphogy csak megközelíteni tudunk. Oda vágyom vissza, pedig nem voltam ott sosem. Nagyjából a munkafolyamat felénél ugrott be a Mélység titkai című film, amit mikor újranéztem kábé felugrottam, hogy ez az, régen valahol bennem ragadt ez a szembeállítás a gyönyörű, intelligens, békés mélyben élő lények és az emberek között. Van egy rész a filmben, ahol az egyik főszereplő valami magas oxigéntartalmú rózsaszín folyadékot “lélegez” be, hogy nagy nyomásban se roppanjon össze a búra a feje körül – na innen indul az album. A számok sorrendje és címei a merülés folyamatára utalnak, a felszíntől az ismert mélységen keresztül a mélytengeri lények közé érkezésig. Alapvetően nem volt terv, hogy ilyen koncepció fogja át az albumot, de ha már előkerültek ezek a gyerekkori erős hatások, teret engedtem nekik.

- Hogyan állt össze a lemez?

- Márciusban kerek egy hetet töltöttünk a Stamusic. stúdióban. Ez időre én fixen beköltöztem, a többiek (Dani és Mohácsi Matyi basszusgitáros/basszusszintis) időnként becsatlakoztak. Emiatt szinte minden elképzelhető kombináció előfordult a felvételek alatt. Van a lemezen olyan szám, amit már egy éve játszunk a zenekarral, de van olyan is, amit a stúdiózás alatt, egyik éjszaka kezdtem el. Alapvetően 21 különböző szinteken lévő ötlettel érkeztem a stúdióba, ebből választottam tizenegy olyat, ami illeszkedtek arra a gondolati szálra, amit akartunk. Band lemeznek érzem, ez már nem csak rólam szól. A zenekar mellett a Selected Sounds csapata is mindenben támogatott, már akkor megelőlegezték a bizalmat és megbeszéltük, hogy az ő kiadójuk jelenteti meg, Birinyi Tomi pedig a grafikai munkákon pörgött párhuzamosan. Valahogy végig uralkodott bennem ez az érzés, hogy az iamyank már nem csak én vagyok. Jó hosszú lesz a cd-n a “köszi” rovat.

- A lemez mintha két részből állna. Elindulunk, aztán egyre mélyebbre megyünk, a zene egyre feszültebb, fenyegetőbb lesz, aztán a 8. számnál jön egy csúcspont, ami egyben fordulópont is; a 9. számnál következik egy éles stiláris, hangulati váltás, egyfajta oldás, itt mintha feljönnénk a mélyből.

- Csak remélni mertem, hogy ez az ív megjelenik a hallgatóban anélkül, hogy ismerné a számcímek és a sorrend mögött álló koncepciót. Ahogy te leírtad, gyakorlatilag pontosan ezt szerettem volna, hogy érezze, aki hallgatja. A 8. számig egyre messzebb kerülünk az ismert világtól, ami nem egy nyugtató helyzet, majd egy ponton túl már a másik világhoz közelítünk, ami viszont már megnyugtató. A zenei megoldások viszont inkább következményekből fakadtak, mintsem koncepcionális döntések mentén jöttek ki így. Amit az adott hangulat megkövetelt magának, én azt megadtam neki. Természetesen nagy vezér volt egy régi szorongásom: dobosként képtelen vagyok megbékélni egyszerűbb dobképletekkel, valami kis hülyeség mindig kell bele.

A Hiareth című album tehát április 25-én érkezik (itt előrendelhető), a lemezbemutató koncert pedig május 4-én lesz az A38-on (Facebook-esemény). Itt és most viszont teljes egészében meghallgatható egy dal, a No Air, melyet iamyank így jellemez: "Erősen hangszeres darab, sok benne az élő dob, meg az élő basszus, illetve a saját magam által felvett atmoszférák. az elején például Balaton-parti családi háttérzaj van, meg kávéskanalak egymáshoz dörzsölve. A középrészen van egy zongorahang, ami az én tisztelgésem a Pink Floyd Live At Pompeii koncertfilmje előtt, ami nagy hatással van rám, mióta láttam, a szám vége pedig zaklatott wonky, meggyötört, torzított zajos szintikkel."