A zenének fontos szerepe volt és van az emberiség evolúciós fejlődésében, de az egyes emberében is. Kognitív készségek, csoportkohézió, bizalom, tanulás – csak néhány azok közül a dolgok közül, amelyre jótékony hatással van. A 40. Recorder magazin Zene és iskola fókusztémájához kapcsolódik Weyer Balázs állandó rovatának, a Világrecordernek az aktuális cikke is.
Egyik kedvenc könyvem Daniel Levitin The World In Six Songs című kötete, amely arra a hipotézisre épül, hogy a világ dalai hat csoportra oszthatóak abból a szempontból, hogy milyen kémiai folyamatokat indítanak el az agyban és hogy melyikük milyen evolúciós előnyökért felelős. A basszusgitáros-neurobiológus szerint a zenének hatalmas szerepe van abban, hogy azok lettünk, akik vagyunk. Persze divatos manapság mindent evolúciós szempontból vizsgálni és nagyon sok mindenre mondható rá, hogy ettől lettünk azok, akik vagyunk, de az biztos, hogy a zene a minket, embereket – csoportosan és egyenként is – tartósan alakító dolgok egyike.
Általában a művészetekről szokás mondani, hogy megkülönböztetik az embert a többi élőlénytől – nem is feltétlenül az alkotás képessége, hanem annak központi szerepe miatt az emberiség életében. Én sem merném állítani, hogy a zene más, fontosabb vagy magasabb rendű lenne a többi művészetnél, van azonban legalább két fontos dolog, amiben különbözik tőlük. Az egyik – és ebben, mint annyi más dologban, a tánccal rokon –, hogy alapvetően fizikai természetű. Amikor zenélünk, valós időben fizikai tevékenységet végzünk. Ha éneklünk, a testünk rezeg, azt használjuk rezonátorként, amikor pedig hangszert szólaltatunk meg, vagy egy kifeszített húrt pengetünk, vagy más feszes dolgokat ütünk, rázunk, vagy egy csőben rezegtetjük meg a levegőt. A másik meghatározó eltérés, hogy zenélni közösségben is lehet, sőt, egészen a közelmúltig, a huszadik század második feléig elsősorban úgy volt szokás. Sokan együtt énekelni vagy dobolni nagyon is lehetséges, míg a művészetek legtöbbje az írástól a képzőművészetekig inkább magányos tevékenység. Ez a legfontosabb különbség talán a közösségi és egyéni tanulás, fejlődés, az evolúció szempontjából.
Talán feltűnt, hogy mindkét különbség az éneklésre, zenélésre, tehát az aktív részvételre vonatkozik. Természetesen a zene hallgatásának, befogadásának is van kedvező pszichológiai hatása, de a legnagyobb különbség a hangrögzítés kora előtti évezredek és az utóbbi alig száz év között zeneileg az, hogy korábban a zene főárama a népzene volt, amely egyértelműen részvételi alapú, míg a hangrögzítés feltalálása óta inkább a befogadásra gondolunk, amikor zenéről beszélünk. Ennek sokféle oka van: egyrészt azáltal, hogy mindenkihez a legjobb felvételek juthatnak el, gátlást alakít ki bennünk, hiszen a legjobbakhoz képest kevesen zenélnek jól vagy énekelnek szépen. A hangrögzítés előtt nemigen volt ilyen összehasonlítási alap. Másrészt a népdalok természetüknél fogva egyszerűek voltak és olyan módon épültek fel, hogy abban mindenki részt tudjon venni – a huszadik századi populáris zene azonban (bár olykor szintén egyszerű) sokkal kevésbé alkalmas ilyenfajta közös előadásra. Nem véletlen például, hogy a világ nagyon sok kultúrájában voltak felelgetős szerkezetű dalok, amelyben egy sort a szólót éneklő, egyet a csoport együtt énekelt, többnyire megismételve ugyanazokat a sorokat – így mindenkinek lehetősége volt bekapcsolódni az énekbe. A népzenének is voltak persze virtuózai, mindig voltak szebben éneklő, menőbben citerázó vagy jobban ngonizó tagjai egy közösségnek, de mindig többségben voltak az olyan formák, amelyek nem igényeltek különösebb hangszeres jártasságot és különösebb képzettség vagy tehetség nélkül be lehetett csatlakozni.
Mindez azért fontos, mert a zene jótékony pszichikai és biológiai hatásai elsősorban a zenélésben-éneklében magában, azon belül pedig kiemelten a közösségi zenélésben rejlenek. A legtöbben a tudomány segítsége nélkül is ismerik az egyszerűen csak örömként, oldódó gátlásokként, eltűnő szorongásként leírható érzést, amit a beleélős éneklés közben a tüdő, a fej és egyéb testrészeink rezgése okoz, vagy amikor másokkal szinkronba kerülve ütünk egy ritmust. Ezek a mélyről jövő pozitív érzések természetüknél fogva fizikaiak és (a szó nem feltétlenül szexuális értelmében) érzékiek.
TÖBB ZENÉT A SULIBA! - A ZENETANULÁS ÉS A ZENETERÁPIA JÓTÉKONY HATÁSAI.
Visszatérve Levitin hat kategóriájához, a barátság, az öröm, a vigasz, a tudás, a vallás és a szerelem – azok a területek, amelyeken szerinte funkciója van a zenének. Egyik legérzékletesebb példája az evolúciós előnyre (a barátságról, kötődésről szóló fejezetben) a szinkronban való dobolás és/vagy éneklés. Mindkettő – és ebben az uniszónó jellegnek, a szinkronitásnak nagyon fontos szerepe van – oxitocint termel az agyban, amely erősíti a csoportkohéziót, az egymás iránti bizalmat és csökkenti a félelemérzetet. Ezért azok a korai embercsoportok, törzsek, közösségek, amelyek rendelkeztek a közös dobolás-éneklés képességével és ezt esetleg harcba menve is gyakorolták (igen, ezért lettek a katonazenekarok), nagyobb eséllyel mentek a küzdelembe, mert kevésbé féltek és jobban, szívesebben harcoltak egymásért, a csoportért. Így nagyobb eséllyel éltek túl a közösen zenélni tudó csoportok és egyedek, aminek következményeként a ma élő emberek között a jól zenélők leszármazottai vannak többségben.
Rengeteg kutatás foglalkozik a zene szerepével az úgynevezett korai (6 éves korig terjedő) fejlesztésben. A zenélésnek, az éneklésnek, a ritmusnak ma már bizonyítottan nagyon fontos szerepe van a gyerekek pszichés és kognitív fejlődésében. A zene nyelvének megtanulása az egyén fejlődésében majdnem olyan fontos, mint a beszédé. Ugyanakkor a zene maga tanulási eszköz is: a Levitin által vizsgált hat evolúciós előny közül az egyik a zenének arra a funkciójára vonatkozik, hogy általa könnyebben ragadnak meg információk a fejünkben, könnyebben memorizálunk ismereteket. Ma, az agyonmediatizált korszakban erre már jóval kevésbé van szükség, hiszen rengeteg információhordozó eszköz vesz minket körül, de egészen nemrégenig a zene volt az egyik legfelhasználóbarátabb információhordozó. A legegyszerűbb példa talán az abc-dal, amelyen keresztül mindenki dalolva tanulta meg a betűk sorrendjét és biztos vagyok benne, hogy ha most elkezditek mondani magatokban az abc-t, sokaknál most is magától beindul mellé a dallam. Régebbi korokban nagyon sok ismeretet adtak át dallammal, egyszerűen mert a dallam segít memorizálni a szöveget, tapadnak rá a szavak, mert a ritmus, a sorok szótagszáma, a szavak hossza, rímelő szöveg esetén pedig a hangzása is eleve bennük van, így nem kell minden szót külön-külön megjegyeznünk, mert félig-meddig már ott vannak a zenében. Egy egyszerű példával: nem szükséges tudatosan ismernünk a Republic Szállj el, kismadár…-jának szövegét, akkor sem fogunk elgondolkodni azon, hogy a következő sor a „mondd el, hogy merre…” kóborolra, vándorolra, vagy megyre végződik, mert ösztönösen tudjuk, hogy „jár” következik. Persze lehetne „vár” is a sor vége, de ennek nincs jelentősége, a népdaloknak sem véletlenül volt végtelenszámú, sokszor csak egy-egy szóban (de szinte sosem a lényegben és a szótagszámban) eltérő változata.
A zene és az oktatás viszonya nem elsősorban a zenetörténeti műveltségről és a kulturális kánon közvetítéséről kellene, hogy szóljon. Nem csak a virtuózról, hanem az egyszerűről is, és nem csak a befogadásról, hanem elsősorban a részvételről.
Weyer Balázs
